Fűszeresből lett a metróépítők vezetője – a Magyar Nemzet 1965. december 12-én megjelent számából válogattunk.
Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Első cím
Fűszeres a föld alatt
Először telefonon keresem. – Tessék hívni a Blaha Lujza teret.
Megadják a számot, felhívom a Blaha Lujza teret. – A Zsiga?… Valahol kinn van a terepen…
Átmegyek a „terepre”, amelyet a Rókus-kórház északi fala, a Corvin Áruház, a Rákóczi út és a Nagykörút határol. Híg sár van, esik az eső, a nagy betonkocka, amely majd a földalatti állomása lesz, észrevétlen, lassan süllyed. Benyitok a felvonulási épület irodájába, amely pontosan azon a helyen áll, ahol valamikor Bajor Gizi öltözött. Két vastag ember ül az asztalnál, az egyiken bőrsisak, a másikon napszítta kék sapka Az egyik piros, a másik fakóbb. Egyszerre állnak fel és a kezüket nyújtják:
– No né, hát megtalált bennünket?
A „két kapitány” ők, a földalatti építésének veteránjai. Rácz Tibor az egyik, a vastagabb, a piros képű, Schwartz Zsiga a másik, aki már őszül. Az Astoriánál találkoztunk először. Kettejük közül Schwartz Zsigmond kerek tizenöt éve lépett be a földalatti zsilipkapuján, amely a föld alá szállította. Azóta itt él és dolgozik, annyi kitüntetése van, hogy alig fér el a mellén s annyi oklevele, hogy ki lehetne tapétázni vele egy nagy szobát.
I.
Schwartz Zsiga élettörténete abból az időből, amikor még nem volt keszonos:
– Fűszeres voltam, fűszeres inas, majd segéd. Dolgoztam a Pick Szalámigyár csemege boltjában, majd a Benczúr utcában, a Weisséknél. Előkelő vevőkörünk volt, csupa herceg, gróf és báró, azokhoz én szállítottam és én szervíroztam a nagy hideg büféket. Bejáratos voltam a legtöbb Andrássy úti palotába… Általában hajnal kettőkor keltem, kitoltam a hordárkocsit a csepeli csarnokba, ott a főnök bevásárolt, én hazatoltam Csepelről 15-16 mázsát, aztán beálltaim a pult mellé… Az. üzlet reggel nyolctól este nyolcig volt nyitva… 1940-ben bevonultam munkaszolgálatra, ott még találkoztam néhány tiszttel a régi vevők közül. Negyvennégyben leszereltem, azóta senkivel sem találkoztam egy báró kivételével, aki filmrendező volt, aztán ott dolgozott a hetes munkahelyen, mint vájár. Nem mondom, jól dolgozott, de aztán ötvenhatban olajra lépett…
– Negyvenötben beálltam egy fatelepre dolgozni, ahol épületanyagot árultak. Az államosítás után engem választottak meg bérfelelősnek. Én kötöttem magam a szabályokhoz, az igazgatóm nem tűrt beleszólást, ezen összejöttünk, kiadták, a munkakönyvemet. Ez 1950-ben történt, harminckilenc éves voltam és eszembe se jutott, hogy visszamenjek fűszeresnek. Nekem elég volt az ácsorgásból, a hajlongásból, a krajcáros borravalókból. Mentem az utcán és megláttam egy táblát, amelyen munkásokat kerestek a földalatti építéséhez. Benyitottam és jelentkeztem. Átestem egy csomó orvosi vizsgálaton, azt mondták, annyiféle vizsgálatnak vetnek alá, mintha pilótáinak mentünk volna. De nem pilóták lettünk, hanem keszonmunkások, a föld alatt. Ennek most éppen tizenöt éve.
II.
Benyit egy fiatal, sáros munkás:
– Zsiga bácsi, nincs kábel, pedig hegeszteni kéne…
– Majd mindjárt szólok, fiam.Ezen kicsit csodálkozom: mióta tartozik a kábel a vájár-brigád vezetőjére? Schwartz Zsiga hunyorog:
– Már nem vagyok brigádvezető. Munkavezető vagyok és címzetes keszonmester.
– Mióta?
– Egy hete. Akkor tettük le a keszonmesteri vizsgát a Tiborral. Rácz Tiborral, tudja…
A „két kapitány” most is együtt jár, hol az egyik van előbb, hol a másik. Együtt voltak ötvenkettőben vájáriskolán, együtt a földalatti vonalán. Schwartz Zsiga feltartja a kezét:
– Álljon meg a menet! Többnyire mi voltunk előbbre… A Könyves Kálmán körúton hatszáz fórunk volt a Tiborékkal szemben.
– Méterben?
– Forintban… A mi átlagunk mindig 5-600 forinttal jobb volt. Nekem volt egy újításom, azzal elértük, hogy a fúrópajzs sohasem állt meg. Minden műszakon megtakarítottunk négy órát. Kaptam érte 8400 forintot. Elosztottuk négyfelé… A brigádból, akikkel együtt kezdtem, még ma is itt van tíz ember. Ritka ember, aki innen elszökdösik, pedig nem könnyű munka…
– A címzetes keszonmester is leszáll a föld alá?
– Mindennap… Most is megyek mindjárt, de az igazat megvallva, a túlnyomást már nem engedi az orvos… Másfél atmoszféra még jöhet, de annál több nem… Tudja, kicsit megnőtt a pocak, de a Tiboré még jobban… De még mindig szívesebben, lemegyek, mint vizsgázzak. Tudja, amúgy jó beszédű ember vagyok én, megszoktam még fűszeres koromban, meg is tanultam az anyagot, de amikor odaültem vizsgázni, megállt bennem a szusz. Kettő egész kilenctizedre vizsgáztam, a fene egye meg, a talajmechanikából kettest kaptam, az aztán lehúzta az egészet. Otthon a kisfiam elővette a rajzaimat, a számításaimat és mindent utánam számolt és rajzolt. Nyolcéves, de olyan esze van a matematikára, mint a beretva… Kicsit húztam előtte magamat, hogy az a nyolcéves gyerek érti, én meg kettesre lebőgtem…
III.
– Baj? … Kétszer ért baj, amióta a földalattinál vagyok. Egyszer, a Bazilika alatt dogoztunk és ránk jött valami harminc köbméter föld. Ketten maradtunk alatta. Nekem a karomat nyomta össze, a kollégámnak a derekát nyomorította meg. Valaki nagyon megijedt és azt telefonálta a mentőknek, hogy beomlott a földalatti alagútja. Tíz kocsival jöttek ki a mentők és bevittek bennünket a baleseti sebészetre, ahol az összes doktorok bemosakodva vártak, de nem lett semmi komolyabb eset az egészből. A karomat még most is érzem néha, főleg az ilyen nedves időben, de a kollégám is meggyógyult, most is odalenn van műszakon…
– A másik baj, az most, az ősszel történt. A kisebbik lányom itt van a vállalatnál, mint küldönc. Most novemberben történt, hogy ő hozta ki a fizetést egy aktatáskában. Volt benne négyezer-négyszáz forint. A kislányom nem talált, mert éppen lenn voltam, erre betette a táskát az én szekrényembe a pénzzel együtt. Mire kerestük a pénzt, már csak a borítékok voltak, meg a fizetési lista, a pénz eltűnt. Fölvettem előleget a káestémre, betettem a televíziót a zálogba és másnap kifizettem az embereket. A televíziót most váltottam ki, de az a pénz nem lett meg sohasem.
– És a tolvaj?
– Arról tudjuk, hogy ki volt. Egy kétlaki ember, aki nappal itt dolgozott, elég szép beosztásban, este meg besurranó tolvaj volt. Ezt a pénzt nem vallotta be, pedig nem sokkal utóbb lebukott, de ő volt, az hétszentség, most is börtönben ül, legyen neki könnyű a négyezer-négyszáz forintomat leülni. Más baj nem volt, akárhogyan is vesszük.
– A tizenöt év alatt egyetlenegyszer mentem el a földalattitól, akkor is három hétre. Ez akkor volt, amikor leállították az építést és mi csak a fenntartáson dolgoztunk. A keresetünk havi nyolc–kilencszáz forint volt. Akkor telefonált egy bauxitbánya igazgatója, hogy menjek el hozzájuk vájárnak. El is mentem, három hét múlva azt mondtam: köszönöm, nekem ebből elég, pedig az se nehezebb munka, min ez, de ez mégis más. Itt vagyunk, akik együtt kezdtük és itt leszünk, amikor végigszalad a csőben az első szerelvény. Most lesüllyesztjük a szekrényt, aztán lehet, hagy az új, kihajtott alagútba megyek, mert a szigetelésben is perfekt vagyok,
IV.
A fűszeres, aki tizenöt éve lement a föld alá, s aki azóta is ezt a kemény munkát végzi, a Péterfy Sándor utcában lakik, egy szoba, konyha, összkomfortos lakásban, ötödmagával.
– Magam választottam le magamnak a lakást, 17 ezer forint kölcsönt vettem fel rá, abból még hátra van négyezer-hétszázharminckét forint. Háromgyerekes asszonyt vettem feleségül, három lánya volt a feleségemnek, amikor összeházasodtunk, aztán született még egy gyerekünk, a kisfiam. A legidősebb lányomat már férjhez adtam, a következő a MALÉV-nél dolgozik, s közben gépírást tanul, a kisebbik itt van küldönc, hatórás munkában, a kisfiam most másodikos, de nagyon jó esze van, azt hiszem, ezt már mondtam.
– Amit a gyerekek keresnek, az az övék, én abból egy fillért el nem veszek, de az idősebb lányomnak, aki még otthon van, most vettem egy fekvőhelyet, egy szekrényt és négy széket, már most legyen neki valamije, ha egyszer ő is férjhez talál menni. A feleségem nem dolgozik, mert nem egészen jó a szíve, de azért megvagyunk. Mióta összeházasodtunk, az utolsó szögig mindent kicseréltem a lakásban, azon túl, hogy a lakást megszereztem. Nagyon szépen és csöndesen élünk mi. Amikor nyáron kivettem a szabadságomat, egyszer voltunk strandon, s kétszer kirándulni. Esténként, amikor hazamegyek, mert nagyon sok dolgom van, itt mindenféle bizottság, mert a sportkör – én vagyok például a Metró pingpong-szakosztály vezetője is –, bajnokságot is nyertünk – akkor amikor végre hazaérek, leülünk és römizünk.
Két óra lesz három perc múlva, kezdődik a műszak. Schwartz Zsiga türelmetlenül gyűrködi a kék sapkáját. Kimegyünk a „terepre”, ahol a Nemzeti Színház állt, most a gémnyakú daru bólogat a sárban és halkan süllyed a szekrény.
– Járt ebbe a színháziba, amíg még állt?
– Hogyne, kérem, itt láttam például a Kormos ég című drámát Bástival és avval a másik híres színésszel, na tessék segíteni, akinek olyan szép hangja van és mindig politikus szerepeket játszik.
– Bessenyei?
– Az a Bessenyei Feri…
– Amióta itt dolgoznak, találtak valamit a régi színházból?
– Tegnap… A szekrény vágóéle váratlanul cölöpökbe ütközött. Kiderült, hogy valamikor a Rákóczi úti oldalt, ahol a színészbejáró volt, cölöpökre építették, mert az már a régi Duna-mellékág mocsaras medrébe esett. Alá kellett ásni és elfűrészelni, nehogy megbillenjen a szekrény. Mondtam a fiúknak, egypár kritikust kéne hívni, azok nagyon jól tudnak aláásni és fűrészelni. Jó szerencsét…
Baróti Géza (1965. december 12., 7. oldal)
1938-ban ezen a napon nem jelent meg a Magyar Nemzet.
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »