Az Unió nem lehet sikeres, amíg nem képes felszámolni a nyelvi, etnikai, kulturális, vallási és területi kötődést.
A nyugati mainstream média olyan mostanában, mint mikor az élőközvetítés tíz perces késéssel érkezik. Az a sajtó, amelyik évtizedeken keresztül diktálta a tempót a nyilvánosságban, megmondta mi helyes és mi elítélendő, elnököket, kormányfőket emelt fel és váltott le, most csak kapkodja a fejét és elkeseredetten próbál ellentartani a valóságnak.
Megmosolyogtató, ahogy sok nagy tekintélyű pundit sorra felsül a jóslataival, mint valami törzsi varázsló, aki jó ideje nem tud esőt fakasztani. A leglátványosabb melléfogás két évvel ezelőtt a Newsweek amerikai hetilapé volt, amelyik annyira biztosra vette Hillary Clinton győzelmét, hogy Madam President címmel 125 ezer példányban nyomtatták ki a Clinton-győzelmet ünneplő különszámukat. Aztán visszavonták. De a bulivonatról azóta sem tudnak leszállni. Menetrendszerűen harangozzák be az újabb és újabb világvégét, valahányszor nem a liberális ízlésnek megfelelő választási eredmény születik egy európai választáson, hogy aztán újra és újra hangot adjanak a néppel szembeni elégedetlenségüknek.
Ezen írások eposzi kelléke az Európában újraéledő nacionalizmus kárhoztatása, amely a sarki jégből kiolvadó kihaltnak vélt vírustörzsként rátámad a sokat próbált kontinensre. A szerzők abban is egyetértenek, hogy a nemzeti identitás voltaképp minden rossz forrása és persze a legfőbb akadálya a még mélyebb európai integrációnak. Az Unió nem lehet sikeres, amíg nem képes felszámolni a nyelvi, etnikai, kulturális, vallási és területi kötődést. A nacionalizmusra építő populizmus, ahogy a liberális sajtó elítélően nevezi a jelenséget, megakadályozza Európa sikeressé váltását – hangzik a vitán felül álló axióma. Ez azért is különös, mert nagyjából minden, ami szép és jó a kontinensünkön, azt erős nemzeti, etnikai, vallási kötődésű emberek hozták létre. Talán még a liberálisok is szívesebben üldögélnek Brüsszel ódon főterén, apátsági sört iszogatva, mint az Európai Unió valamelyik dögunalmas és lélektelen beton-üveg épületének árnyékában.
Az utóbbi időben újabb közös pont jelent meg a nyugati mainstream sajtó írásiban: az országhatárok – és különösen a megerősített védelemmel rendelkező határok – elítélése, mint a szárba szökkenő nacionalizmus szimbólumai. Itt kell megjegyeznünk, hogy ezekről a megerősített határokról (lásd: kerítés, fal, határellenőrzés) ugyanez a sajtó három évvel ezelőtt még azt állította, hogy felesleges, hiszen úgysem működik. Tegyük hozzá, hogy a liberálisok nem sokra tartják a történelmet, valószínűleg ezét nincs tudomásuk a határvédelmi rendszerek múltbéli eredményeiről.
A kerítés tehát szimbólummá emelkedett, amely megakadályozza az emberiség nagy, kollektív összeölelkezését egy virágos mezőn, a langyos nyári naplementében. A világjobbítók által megálmodott idill útjában már csak az Orbán-féle rosszfiúk állnak, a Salvinik, a Kurzok, a Kaczyńskik, akik a már említett nacionalista vírussal összefertőzték Európát Rómától Varsóig.
Az újra erősödő nemzeti identitás kárhoztatói két dologra nem tudnak válaszolni. Először is, mi tölti majd be a reményeik szerint szertefoszló hagyományos nemzeti, etnikai, vallási identitás helyét? A brüsszeli bürokratáknak hetven év is kevés volt ahhoz, hogy erre választ adjanak. Pedig, tegyük hozzá, keresték szorgalmasan, ebből született az Eurovízió, az eurolottó, vagy az Erasmus program és egy sor kedves, de a végső célt tekintve jelentéktelen intézkedés. Nincs velük semmi bajom, de azért egyiktől sem ver hevesebben a szív.
A másik nagy kérdés, hogy a hagyományos identitások helyett miért lesznek jobbak az újak? Mit nyerünk az európai földre importált iszlám radikalizmussal, vagy az olyan, az Egyesült Államokban az elmúlt negyven évben kikísérletezett identitárius mozgalmak által kialakított törésvonalakkal, mint a faji politikát a feje tetejére állító és emberéleteket követelő Black Lives Matter mozgalom, az állatok jogait az emberi jogok elé helyező, fizikai agresszióig jutó vegánok, a férfigyűlölő feministák, és a megannyi tiszteletet és jogokat követelő kisebbség, amelyek a legújabb kori liberális politika sárkányfogveteményéből keltek ki. Ezek, szemben a nemzeti identitásokkal, nagyon is kártékonyak és mérgezik a Nyugat mindennapjait. Nem kínálnak vonzó perspektívát.
The economy, stupid – ezt a mondatot függesztette ki James Carville kampánystratégia Bill Clinton irodájának az ajtajára. A híres politikai guru ma minden bizonnyal azt írná fel a nyugati médiának emlékeztetőül:
The national identity, stupid.
Lánczi Tamás
politikai tanácsadó
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
