„Az ivt sajátossága, hogy az Egyház a fiatalok lelkesedését, örömre hangoltságát, vidámságát bekapcsolja az istendicséretbe. Azt, ami a fiatalok sajátja, be kell vonnunk az Istennel való kapcsolatba, és az Egyház részeként tekinteni rá. Itt ez óriási mértékben megvalósult.” A lisszaboni ifjúsági világtalálkozóról (ivt) hazaérkező Kocsis Fülöp érsek-metropolitát kérdeztük élményeiről.
– Milyen programokon vett részt a találkozón?
– Szerdán érkeztem, s az első napi katekézis kivételével csaknem mindenen részt tudtam venni. Főként a magyar fiatalok számára szervezett alkalmakon törekedtem végig ott lenni, de nyilván nem hagyhattam ki a központi programokat sem. Amikor csak tudtam, a fiatalokkal voltam együtt. Részt vettem velük közös kiránduláson, de főként az imákon. De nemcsak a magyarokkal, hanem nagyon sok más nemzet fiataljaival is tudtam találkozni; emlékszem, voltak köztük amerikaiak, franciák, koreaiak, mozambikiak, szlovákok, németek. Gyakran megállítottak az utcán, és kérték, hadd készítsenek velem szelfit. Feltűnő volt számukra a szerzetesi öltözékem. Olyan hatalmas barátság uralkodott a levegőben, hogy nem lehetett ezeket megtagadni. Leginkább az angol nyelvvel lehetett boldogulni, de igen sok franciául vagy olaszul beszélő is volt közöttük, legalábbis akikkel én tudtam beszélni. Részese lehettem egy különleges eseménynek is: a Habsburg család egyik tagja, bizonyos Joseph Habsburg egy családi ereklyét hozott, Boldog IV. Károly testének egy darabkáját, és azt helyeztük el az Estrela-templomban. Erre a szertartásra mi, magyar és osztrák püspökök kaptunk meghívást, valamint jelen volt még a Habsburg család számos tagja is. Egyébként ebben a templomban őrzik az utolsó magyar király keresztelési ingecskéjét is. Emellé helyeztük el a csontereklyét.
– Milyen hangulat fogadta?
– Csütörtökön az első pápai katekézisen nagyon szép élményben volt részem. Egy táncjátékot láttunk, melyben a táncosok közé hatalmas nemzeti lobogókkal vonultak be. Nyomban kerestem a magyar zászlót, töprengtem, vajon belefér-e a nagyok közé. Eleinte csak az amerikait, franciát, spanyolt, portugált láttam. De aztán egyre csak jöttek a többiek is, s természetesen közöttük megérkezett a magyar is – ott volt a több mint kétszáz zászló között. Gyakorlatilag minden nemzet lobogóját elkészítették. Ott volt a helye mindegyiknek, a legkisebbnek is.
– Volt-e külön program a három görögkatolikus egyházmegyéből érkezett fiataloknak?
– Főként a katekéziseken találkoztunk, külön szertartásunk nem volt. De együtt voltunk az étkezéseken, és pénteken néhányukkal elmentünk megnézni a Szent Jeromos-kolostort és környékét. Így tudtunk egy kicsit külön is együtt lenni.
– Hogyan élték meg a fiatalok a találkozót?
– Mindig faggattam őket, de nagyon nem is kellett, mert látszott rajtuk. Óriási élmény volt megtapasztalni, hogy az egész városban a szeretet uralkodik. Más ifjúsági világtalálkozókon is ez volt az élményem, hogy olyan euforikus állapotba kerül mindenki erre a néhány napra, ami elmondhatatlanul szép. Nemzetek találnak egymásra, az utcákon egymást köszöntik a fiatalok, és beszélgetéseket kezdeményeznek. Ezt segítették a szervezők azzal, hogy igekártyákat kaptunk főként angol nyelven, s az volt a feladat, hogy szólítsunk meg embereket az utcán, adjuk át a kártyát, és folytassunk beszélgetést a Szentírás szavain keresztül. Én is kiosztottam jó párat. Ugyanakkor voltak olyan helyzetek is, amikor bizony szükség volt a fiatalok tűrőképességére. A nagy tömeg miatt voltak nehéz pillanatok is. A szombat esti virrasztásra a magyaroknak kijelölt területre nem is fértek be mindannyian a hatalmas tömeg miatt. De azért – hála főként a helyben lévő és fejben is helyben lévő atyáknak – ennek a rossz emléke, úgy tűnik nem maradt meg bennük.
– Ahogy Ferenc pápa fogalmazott, sokak számára a „testvériség városa” lett Lisszabon. Magyarként tapasztaltak bizalmatlanságot?
– Egyáltalán nem. Azt láttam, mindig nagy szeretettel fogadtak. Korábban, más nemzetközi találkozókon olykor kaptam ferde pillantásokat, elfordulásokat, hümmögéseket. Itt ez egyáltalán nem jött elő. Sőt inkább azt tapasztaltam, különlegesnek tartanak minket. Ezt olvastam ki a tekintetekből.
– Mennyire tudták követni a fiatalok a Szentatya spanyol, portugál nyelven elhangzott beszédeit?
– Valóban főként spanyol és portugál volt az ivt nyelve, élőben még angolra sem fordítottak. A rendezvény honlapján lehetett telefonon hallgatni a fordítást több nyelven is. Le a kalappal a magyar szervezők előtt! Ők is létrehoztak egy olyan oldalt, amelyen keresztül a fiataljaink magyarul is tudták követni a tanításokat. Így ők sem maradtak le semmiről.
– Mire rezonáltak leginkább a fiatalok, milyennek látta őket?
– Lelkesnek és tisztának láttam őket. Hozták magukat. Egymás iránti tiszta szeretettel fordultak vadidegen emberekhez. Annyira szép volt! Tele volt a város. Az 500 ezres Lisszabon másfél millió fiatalt fogadott be. Minket, püspököket busszal szállítottak a helyszínekre, nekünk könnyű dolgunk volt. De nekünk is nagy öröm volt, ahogy a fiatalok őszinte lelkesedéssel köszöntöttek minket. Úgy integettek nekünk, mintha a pápa ülne köztünk. Zászlókat lobogtattak, énekeltek, táncoltak. Jellemző, hogy mindenből tudnak viccet csinálni, sokat nevetnek. Hála Istennek! Amennyire tudtam, én is belekapcsolódtam ebbe a sok játékba, nevetésbe. Ami jó az ivt-ben, hogy az Egyház a fiatalok lelkesedését, örömre való hangoltságát, vidámságát mintegy bekapcsolja az istendicséretbe. Lelkes istendicsőítő énekek hangzottak el. Így kellene ezt mindig tennünk. Azt, ami a fiatalok sajátja, be kell vonnunk az Istennel való kapcsolatukba, és az Egyház részeként tekinteni rá. Itt ez óriási mértékben megvalósult. Ebből tanulhatunk is. Hogy a beszédekből mi ment át, az erről való beszélgetés a jövő feladata. Otthon fogom őket kifaggatni erről.
– Hogyan élte meg, hogy hétszáz püspökkel és tízezer pappal volt együtt, közel tudott-e kerülni Ferenc pápához?
– Nekünk is nagyon jó volt az egymással való találkozás. Sok ismerőssel tudtuk köszönteni egymást. Például érdekes helyzet volt, amikor első este a szállodában láttam egy idős atyát civil ruhában. Nekem, sajnos, elég rossz az arcmemóriám, de ismerős volt az arca. Barátságosan megszólítottam, hogy honnan érkezett. Luxemburgból – válaszolta. Akkor esett le nekem, hogy Hollerich bíborossal beszélgetek. Érdekes módon ő viszont emlékezett rám. Megbeszéltük, hogy legközelebb majd a szinóduson találkozunk.
Ferenc pápával beszélgetni személyesen nem volt lehetőségem. A végén azonban a közelébe jutottam. A szentmise után, ahogy áprilisban a Kossuth téren az Istenszülő-ikon előtt hosszan időzött, itt is odament imádkozni a fatimai szobor elé. Miközben a fiatalok énekeltek, ujjongtak, táncoltak, Ferenc pápa hosszan, csöndben imádkozott a szobor előtt. Mikor észrevettem, több püspöktársammal odaszaladtunk. A közelében – pár méterre tőle – együtt imádkoztunk.
– Ferenc pápa arra buzdított: „Ne menjetek úgy haza, hogy semmi sem változott életetekben!” Mivel tudott ebben segíteni a magyar résztvevők számára?
– Nagyon örültem, hogy annak a napnak a katekézisét kaptam, amely a szentgyónást készítette elő. A bűnbánati nap központi gondolata volt az irgalom. Isten mindig szeret bennünket, mindig megbocsát, Ferenc pápa is ezt hangsúlyozza. A katekézisben én is az alaptémához kapcsolódtam: „Kelj föl, indulj el!” A Szentatya Mária útra kelése példájával biztatta a fiatalokat, hogy tegyék ugyanezt. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a „Kelj föl…” kifejezés milyen gyakran szerepel a Szentírásban, főként a zsoltárokban. Az Újszövetségben mindig Krisztus feltámadására utal. A nagy indulási szándék, a lelkes tettrekészség akkor lesz gyümölcsöző, ha Krisztus feltámadásából meríti az erőt. Lehet, mostani lelkesedésünkben, Jézus iránti ujjongó szeretetünkben azt gondoljuk, mostantól majd minden megváltozik. Csakhogy ez nem elég. Tudatosítanunk kell, hogy Krisztus feltámadásából élünk. Így nekünk is ebben az új, a bűntől megszabadult életben kell megmaradnunk. Mivel Krisztus feltámadt, nem hiábavaló a hitünk. Mária Erzsébettel való találkozásakor elhangzó mondatot – „irgalma nemzedékről nemzedékre száll” – jelölte ki Ferenc pápa elmélkedésre erre a napra. Ez a mai fiatalok számára egy nagyon fontos feladatot jelöl ki. Felhívást jelent: ők megkapták az előző nemzedékektől az örömhírt, hogy Isten irgalmas, de azt nekik is tovább kell adniuk gyermekeiknek, unokáiknak. Ehhez nem elegendő, hogy elhatározod, majd beszélsz erről gyermekeidnek. Már most úgy kell élned, hogy majd a tetteid beszéljenek erről. Ez alkalomból is kértem a fiataljainkat a tisztaságra, hiszen akkor tudnak igazán Isten irgalmáról beszélni, ha nem élnek vissza vele, ha megküzdenek a házasság tisztaságáért. Aztán az órákon át tartott gyóntatásokban nagyon szépen megfogalmazódtak az elhatározások. Úgy tűnik, nem voltak hiábavalók a tanítások, a közös imádságok. Persze, az igazi gyümölcs majd odahaza érik be.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Kocsis Fülöp
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
