Az amerikai konyhák, a stúdiólakások és egyterű galériás megoldások korában egyre inkább fölösleges és múlt századi helyiségnek tűnik a nappali. A fiatalok számára első a költséghatékonyság, abba pedig nem gyakran fér bele plusz egy helyiség fenntartása. Sokan azonban bele se gondolnak, hogy komoly lelki problémákat, szorongást és depressziót is okozhat a nappali hiánya.
A nappali luxus
– vallják ma egyre többen, akik kerestek már a nagyvárosokban albérletet vagy lakást. A 18-35 évesek körében megváltoztak a prioritások és a szokások: mivel a gyerekvállalás egyre későbbre tolódik, a közös ingatlan vásárlása sem igazán jellemző erre a korcsoportra. Míg a baby boom generáció (1940-60-ig születettek) átlagosan 30 éves korukra engedhették meg maguknak a saját ingatlant, ez a határ kitolódott.
A fiatalok először jellemzően karriert akarnak építeni, viszont 20-30 éves korukra már illik kirepülni a családi fészekből. A legtöbben így albérletbe költöznek, ám az emelkedő ingatlanpiaci árak miatt egy átlagkeresetű pályakezdőnek nem lehetnek túlzottan elrugaszkodott vágyálmai. Az, hogy a nappali mára luxussá nőtte ki magát nagyrészt a költséghatékonyságnak köszönhető, ráadásul az emberek sokszor azzal nyugtatják magukat: úgyis csak aludni járok haza, elég nekem egy szoba ággyal.
Ma már az egyszobás garzonlakások is kifejezetten drágák, ráadásul az építészeti megoldások is kezdenek a megváltozott szokásokhoz alkalmazkodni: egyre több a jóformán egyetlen térből álló lakás, ahol sokszor az amerikai konyhás nappali egyben a hálószoba is, esetleg egy galériával leválasztott hálófülke van a szobában.
A költséghatékonyság miatt kézenfekvő megoldás az is, hogy többen költöznek össze egy lakásba – mivel sokszor idegenekről van szó, ezért ott is fontos a lakás elrendezésében, hogy különnyíló kuckója legyen az illetőnek. Szerencsés esetben ápol olyan viszonyt a lakótársakkal, hogy – ha van – közösségi tér, nappaliként használják, azonban sok esetben az ilyen lakásokban egy folyosóról nyílik több szoba, és egy fárasztó munkanap után mindenki elvonul a saját kis szobájába.
Az építészeket is aggasztja a jelenség
A jelenség valódi, a tavalyelőtt elhunyt világhírű építész, Zara Hadid cégének feje, Patrik Schumacher vezető építész is felhívta a problémára a figyelmet nemrég megjelent tanulmányában: az Y generáció (1980-20 között születettek) munkával túlzsúfolt életvitele egyáltalán nem igényli a nappali helyiségét, ha egy hotelszoba-jellegű hely is bőven elegendő.
Kitér arra is, hogy Európában Nagy-Britannia küzd a leginkább ezzel a problémával: itt vannak a kontinens legkisebb méretű lakásai. Éppen ezért már törvényileg is szabályozva vannak a lakások méretei: 38 négyzetméter alatt nem lehet lakást tervezni, ezzel is elkerülik hogy minél több lélekölő, lyukméretű ingatlan épüljön. A szélsőséges negatív példáért elég megnézni, mi folyik Kínában: a hongkongi szegénynegyedekben több tízezren laknak ún. koporsólakásokban, amit nagyjából úgy kell elképzelni, ahogy hangzik: a “lakás” méreteit négyzetcentiméterben adják meg, és az egész élettér akkora, mint egy szekrény nagyobb polca.
Az agyunk is összezavarodik
Ha kevés a rendelkezésünkre álló hely, akkor a különböző tevékenységeink helyszínei is összemosódnak. Az amerikai alváskutató intézet, a The National Sleep Foundation hosszú évek kutatási eredményeire támaszkodva óva int mindenkit attól, hogy az ágyában fekve dolgozzon. Ez ugyanis egyszerre teheti tönkre az alvásciklusunkat és a koncentrációkészségünket is. Az pedig egyenes úton ágyazhat meg a szorongásnak és a depressziónak.
Ilyenkor ugyanis az agy asszociációkat hoz létre a tevékenységekkel kapcsolatban: az egyértelmű, hogy ha befekszünk este az ágyba, elálmosodunk, agyunk ugyanis tudja, hogy a pihenés következik. Ha viszont az ágyban dolgozunk, akkor az agynak épphogy aktivizálnia kéne magát. Mivel összezavarodik a pihenés és a munka között, mindkettőre negatívan hathat ki: alvászavart és koncentrációhiányt okozhat. Nagyon fontos tehát, hogy a dolgozó közegünk elkülönüljön az ágytól – sőt, ha lehet a hálószobától is.
Szociális életünkre is kihat
A közös háztartásban élő idegenekben növelheti a magányt a közösségi tér és a nappali hiánya: aki nem feltétlenül szociális alkat, az még inkább bezárkózik a saját kis szobájába. Ráadásul az ilyen közös lakások általában abban is korlátozzák az embert, hogy áthívják párjukat, barátaikat, kollégáikat. A minilakások és az egyterű lakások szintén hasonló okok miatt nem a legszerencsésebbek ebből a szempontból: nincsen közösségi tér – márpedig a nappali pont erre van kitalálva – hanem mondjuk kanapé híján saját ágyára kell leültetni a vendégeket. Sokakat ez fog vissza attól, hogy a saját otthonában szervezzen közösségi eseményeket.
Az Y generáció ráadásul sokkal inkább hajlamos a depresszióra
Az Y generáció köreire ráadásul nagymértékben jellemző valamely lelki betegség megléte. Ennek két oka is van: az egyik, hogy ennek a korcsoportnak jellemzően a baby boom-generációból kerültek ki a szüleik, akik a gazdasági fellendülés miatt a kemény munka kifizetődő lett, gyermekeiket pedig arra biztatták, hogy bármi lehet belőlük. A valóság mást mutat: megszámlálhatatlanul sok a középiskola vagy egyetem után kallódó, helyét nem találó pályakezdő, akiknek már jóval nehezebb dolguk van mint a szüleiknek, ám a kudarc miatt saját magukat kezdik hibáztatni.
A másik fontos oka a közösségi média káros hatásaiban keresendő: mivel ezeken a platformokon mindenki a kedvező arcát mutatja, sok fiatalnak lehet az az érzése, hogy kevésbé sikeres és le van maradva kortársaihoz képest. Ezek mind-mind frusztrálhatnak egy fiatalt, ezért is magas a depressziósok száma ebben a korcsoportban. Erre pedig mind ráerősíthet az, ha az illető nem érzi magát komfortosan ott, ahol ez magától értetődő lenne: otthon.
Polák Zsóka
Fotók: Benny Liam, Pinterest, The Atlantic, Millennial Influx,
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
