(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Gondolták volna, hogy a hazát nem csak külhatalmaknak lehet elárulni? Hétköznapi értelemben az idegenszívű és a nemzetietlen szavak szinonimájaként használjuk a hazaárulót. Még profánabb értelmében egyszerűen arra aggatjuk, aki másként szereti az országot, mint mi. Büntető törvénykönyvünk azonban úgy határozza meg a hazaárulás bűntettét, hogy külföldi kormánnyal vagy szervezettel annak elkövetéséhez mindenképp fel kell venni a kapcsolatot. Orbán Viktor kedden megújította ezt a fogalmat. Szemünk előtt zajlott le a folyamat, hogy magyarok egymás között is képesek hazaárulást elkövetni.
Egy ideje emésztem magam azon, hogyan is fogalmazzam meg azt, amit érzek az Orbán-kormány elmúlt időszakbeli tevékenysége miatt. Maradt még fogalmunk, ami ne kopott volna el? Annyiszor ismételgettük, mióta Orbán Viktor kétharmaddal kormányoz (és sokan egyáltalán azóta, hogy Orbán Viktor politizál) a jogállam és a demokrácia romlását, a keresztény képmutatást, hogy a polgári Magyarország nekik csak marketing termék, a sok-sok vörösvonal-átlépést, a szövetségeseinknek hátat fordítást, a propagandában és pártkommunikációban ömlő gyűlölködést, hogy nem maradt szavunk.
A hazaárulás is egy az elinflálódott fogalmak között, igaz, ezt a szót elsősorban nem a kormány kritikusai, hanem a kormánypárt és megmondóemberei üresítették ki. Jobb híján ezért most én használom velük szemben, igaz, én nem őket hazaárulózom, hanem a tettüket. Ez fontos különbség. Amit kedden a parlamentben tettek, az viszont az is volt.
Mintha – beleegyezésünk nélkül – kioperálták volna egyik szervünket, és azt a betegeskedő sajátjuk helyébe helyezték volna át, mindezt azzal kommentálva, hogy nincsen semmi baj, az a szerv a jövőben is a meglévő funkcióját látja majd el. „A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról” valamint „A Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatóságáról” szóló törvények ezermilliárdokat vesznek ki a közvagyonból és állami feladatokat vonnak el az államtól, hogy alkotmányos védelemmel felruházott és lényegében életfogytiglanra fideszessé alakított alapítványokba és hatóságokhoz csatornázza azokat át. Ez olyan sokk és trauma minden felelős magyar állampolgár számára, amely ha egyénileg a saját életünkben ér bennünket, azt a poszttraumatikus stressz lelki betegsége kíséri. Mi a teendő, mit mondjuk most, lehet-e bármit mondani?
Az ellenzék leginkább fogadkozik, hogy nem marad sokáig náluk, amit megszereztek, elloptak. Súlyosan minősítik a tettet, ahogy én is, hozzám hasonlóan más is hazaárulásnak titulálja, vagy Trianonhoz hasonlítja, van, aki rablóprivatizációnak hívja. A megnevezéssel próbáljuk megszelídíteni ezt a Magyarországot 1989 óta ért egyik legnagyobb pofont. Ez a támadás azonban nem kívülről, hanem belülről ért bennünket, ami még inkább megvisel.
Szembe kell néznünk azonban azzal, hogy lehetséges, ez megváltoztathatatlan. Nem azért mondom ezt, mert kétharmaddal betonozták be ezeket az új „közalapítványokat”, és az ellenzéknek nem lesz kétharmada. Bennem van remény még erre is. Jogállami eszközökkel azonban még kétharmad birtokában sem lehet visszalopni azt, amit elloptak. Vagy ahogy Sólyom László a rendszerváltás idején mint az Alkotmánybíróság akkori elnöke megfogalmazta: nem lehet nem jogállami eszközökkel jogállamot építeni.
Több mértéktartó és mértékadó kormánykritikus véleményvezér hozzám hasonló keserű dühében azzal próbálja feldolgozni ezt a sokkot, hogy erre az esetre zárójelbe tenné a törvény- és jogállam tiszteletet. Nem nyilvános bejegyzésében egy ismert politológus a mai döntésről azt írta, hogy „a dolog nagyon egyszerű. Ha ez a rezsim ezt megtehette, akkor vissza is lehet majd fordítani. Ma kapott rá felhatalmazást a Fidesztől a leendő új demokrácia. Köszönjük, ez sok mindent megkönnyít majd.” Ehhez hasonlóan érvel a Diétás Magyar Múzsa blog is: „Igazából hálásnak kell lenni. Innentől kezdve csak a kétharmados győzelem a feladat, és egy nagyon rövid törvény, kb. annyi szöveggel, hogy ami lopóalapítványban van, az vissza, a lopóalapítványokkal kötött szerződések azonnali hatállyal megsemmisítve. […] Mondom, innentől nem a részletekkel kell foglalkozni.” Mindkét megközelítés azzal érvel, hogy Orbán Viktor mostani gátlástalansága akkora mértékű, amely szabad teret adott arra, hogy azt a jogállami kereteken túl csináljuk vissza. Ez a törvényileg szentesített lopás és mélyállam építés erkölcsileg mindenképp, de már-már jogilag is felhatalmazást adott arra, hogy érvényt szerezzünk a „mindent vissza” felkiáltásnak.
A trianoni párhuzam azonban tanulságul is szolgál. A szégyenteljes diktátumot nem sikerült visszacsatolással orvosolni. Trianon revíziója görcsös akarásának a második világháborúba sodródásunk lett a vége, egy még súlyosabb katasztrófa, mint Trianon. Egy békés lépés tette eddig a legtöbbet azért, hogy a megcsonkított test elszakított tagjai ismét finom szálakkal kötődhessenek egymáshoz, és ez az Európai Unióhoz való csatlakozásunk volt. Vannak történelmi pillanatok, amikor a nürnbergi perekhez hasonlóan éppen egy mélyebben fekvő igazságért kell látszólag igazságtalanságot elkövetni, de a cél itt sem szentesíthet bármi fajta eszközt. A revansvágynak gátat kell szabni, különben nincs megállás a lejtőn, a Kárpát-medencéből a Balkánig.
El kell fogadnunk, hogy ez megtörtént. Saját magunk képesek vagyunk Trianont elkövetni saját magunkon, miközben a polgárok sokasága csak hüledezne drámai jelzőimen. Annak kell elejét vetni, hogy egy-egy személy kénye-kedve többet érjen az ország épségénél. Fel kell szítani mindannyiunkban az ország szeretetét saját véleményeink szeretete helyett. Mert ha az orvoslást csak a bosszúban és az „igazságszolgáltatásban” keressük, akkor az újraélés áfiumára leszünk kárhoztatva örökre.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
