2005 -ös történet. Ezen időben egy magyar század már látott el objektum védelmi feladatot Kabulban, a központi bázis területén. De felkérés érkezett, hogy kellene egy kontingens (század, vagy annál nagyobb létszámú csapat, teszem azt megerősített század), záros határidőn belül. Ezen kis csapat arra hivatott, hogy keresztül – kasul bejárja Afganisztánt, főleg a déli területeket, hogy hol a “legnyugodalmasabb“ a tartomány. Majd ezen szemrevételezés után lett meg a döntés, hogy egy északi tartományt biztosítottak a magyar katonák. Erről szól a kézirat, illetve ez a pár oldal, hogy milyen élmények, események érték a csapatot a mindennapokban folyamán, amíg A – ból, B – pontba haladtunk.
Átérünk a településen, szűk kettő óra és a táborban leszünk – tudattam társaimmal.
Bár inkább csak azért dobtam szavaimat közénk, hogy a lassan megcsontosodó csendet megropogtassam. Már három órája róttuk Afganisztán útjait, hol aszfaltszalagon zabáltuk a kilométereket, vastag gázzal, hol keményre száradt, sovány porfelhőt élesztve a földúton sorvasztottuk a távolságot a célunk irányába. Kicsit mindenki elgémberedett, magam is meg, meg feszítettem izmaim, nagyokat fészkelődtem. Beszélgetésünk egy húsz perce csendes magányba vonult. Tudtuk, figyelni kell, bár lassú lábakon a fásultság mindenki vállára rákapaszkodott. A dűnék, kövek, bokrok, avagy a jellegtelen tájtól körbe ölelve, volt egy – egy lapos pillantás a világra.
Rossz, nyomasztó árny keveredett gondolataim közé, mint mikor egy étel utóíze kapaszkodott fogaim közé, nyelvemre, és lesz savanyú az étel emléke.
– Katonák előttünk, bal oldalt a második, harmadik ház között! – Laci, a toronylövész, hangja szólt a rádióban, a fülemen.
-Látom! – nyugtáztam szavait.
-Kettes, hármas is látja – adta hírül Árpi.
-Saját erő! Ismétlem, saját erő! – adta tovább az információt Laci a géppuska mögül a maga gyors, kicsit hadaró beszédjével.
-Látom! Nyugtáztam! Megerősítve! – válaszoltam.
-Kettes, hármas is megerősíti az infót – adta Árpi az éteren át kapott szavakat a második terepjáró gyomrából.
Egy Humvee-t láttunk. Akárcsak a mi járműveink. Széles, lapos, robosztus terepjáró. Tetején géppuskával, mögötte sisakos katona, az útra és annak mindkét oldalára vigyázó, fürkésző szemét ráhelyezve várakozott. Az autó mellett, és mögött katonák álltak, lövedékálló mellény, azon a málhamellény, temérdek felszereléssel, de a remek helykihasználtság miatt nem akadályozta a mozgásban a viselőjét.
Ők is láttak minket, lehet előbb hallottak minket, mint szemüket vigyázva ránk vetették volna. A terepjáró mellett állók továbbra is a tetőt fürkészték, vagy előre pillantottak. Közeledtünk, Tamás lassított, hagyta szabadon futni a járművet, lomha gurulásba fordult a kerekek eddigi sebes hajszája.
Láttunk több járművet a Humvee előtt. Még kettő terepjáró, géppuskákkal a tetején, amelyek mint lándzsák meredeztek az oldalsó irányba. Teherautók sorakoztak, közel egymáshoz, nehogy bármely jármű közéjük ékelődjön, megszakítva ezzel a biztonság vélt fonalát. Láttuk a robosztus, magas harcjárműveket. Magas felépítményen, robosztus kerekekkel, vaskos, bütykös, terepre való gumikkal, mellyek a járműből is, kompresszorral, levegővel tölthető, ha találatot kapna a gumi. Szendvics páncéllal ellátott eszköz, mely roppant falként óvja a bendőjében lévő embereket.
Géppuskák meredeztek a harcjárművek tetején, talán húsz milliméteres gépágyú volt az egyik. Iszonytató pusztító erő birtokában joggal érezte magát az ember, bárminemű támadással szemben felvértezve. Ki lenne oly balga, hogy sorsát ezen pusztításra remekül alkalmas, míves eszköz elé vesse.
Voltak oly bolondok, kik hitték, halálnak ők vetnek terített asztalt az idegen katonák húsával, velünk csillapítják az öreg kaszás örökké lelkekre éhes mohóságát.
Megtorpant az autónk az utolsó Humvee előtt, alig három – négy öles lépéssel. Járműről szálltunk. Gondolat sem érett szóvá bennem. Leghátsó géppuska már hátrafelé vigyázta létünket, Nagy Józsi fürkészte a jellegtelen terepet. Kettes tűzcsoport, Zoli értő szavai nyomán, már szemeik kutató pillantásával, már a két oldal irányt fogták le, bele – belemerítkezve a hátsó sáv ellenőrzésébe.
Az egyes tűzcsoport szintén az oldalakra, és a település széléin épült házakra, azok tetejére, ahol megállt a három terepjáró, tapasztották éles szemüket.
Széles utcán pazarolta perceit a járműoszlop. Még tartott az enyhe ívű, jobb kanyar a házak karéjában. Így csak egy szeletet láttam a száz, vagy százhúsz méterrel előttünk zajló eseménysorozatból. Mintha egy szekér, vagy több jármű gabalyodott volna egymásba. Jobbról öklelhette fel az egyik tákolmány a másik, sok vihart látott eszközt, akárha gyerekek játszanának tengeri csatát, s az egyik gálya ott oldalról léket szakított a másik hajó testébe.
Helyi lakosok, meglett férfiak acsarkodtak, hangos szóval ostorozták egymást. Gyerekek bámészkodtak, lesték a lehetőséget, hogy a megroggyant rakományból mikor csenhetnek büntetlenül. Asszonyok távolabb, burkában vigyázták a káoszt, mintha csak annyi lenne dolguk, az utca azon szegletéből ne terjedjen tovább a hangos szó.
Katonák, talán tucatnyian, jómagam csak ennyit láttam. Egy tolmács értő szavával gyarapították a hangzavart. Azon volt minden igyekezetük, hogy az út járhatóvá váljon. Ami, tekintve, hogy az éjszaka már öles léptekkel taposta a nap sarkát, érthető volt.
-Miller hadnagy!- lépett elém egy magas, szikár, katona, arcán nyomot hagyott az itt töltött idő. Szemei kicsit nyugtalanul jártak ide, oda.
-Toplak főtörzsőrmester!- viszonoztam a bemutatkozást, kezet ráztunk.
-Szabó őrmester!- mutattam be a mellém érő Tamást.
-Delta, vagy valamely más speciális csapat? – tudakolta a hadnagy, mintha némi megnyugvást várna a helyeslő válaszból.
-Miből gondolja uram?- kérdeztem némi értetlenséggel arcomon.
-Mindenki a csapatukban, már meg nem bántva önöket, alacsony katonák, de széles vállakkal, jó erőben vannak mind. Illetve nem lehetett, nem észrevenni, pillanatok alatt felálltak a legjobb formában.
-Magyar Honvédséghez tartozunk, olyan alakulat katonái, mint az önök soraiban a Deltások – adtam választ.
Kicsit mintha szelídebbé, nyugodtabbá vált volna szeme ide-oda rebbenése. Nem akartam hosszas magyarázkodásba bonyolódni, arról, hogyan, miként kerültem én a csapat élére. Így maradt a tömör, szinte a valóságot magába ölelő válasz.
-Szabad tudni, mi történt, uram? – igyekeztem információt begyűjteni, hisz a tudás hatalom, majd az a tudás lehet a megoldás egy problémához.
-Én magam nem láttam – vetette szavait a kíváncsiságom elé-, de már elértük Maiwand első házait. Mikor egymásba szaladtak a helyi lakosok által irányított járművek. Ezen az úton, amin mi is állunk jött a szamár vontatta kordély, vagy szekér, vagy mi fene…. Aztán bumm! Pár perce csak szapulják egymást a helyiek, azaz a tolmácsunk – bökött hüvelykujjával a háta mögé a hadnagy, szemem követte a mutatott irány meghosszabbított vonalát, egy Humvee-val távolabb állt, talpig fegyverben, felszerelésben az említett személy – elmondása alapján.
-Megbízható a tolmács?- ezt már az Alfa kérdezte. Kocsit elhagyva, egyenesen hozzánk lépett – megbocsásson hadnagy, bemutatkozom. Nagy vezérőrnagy. A Magyar Honvédség egy fontosabb osztályának parancsnoka vagyok.
Kezet ráztak. Hála az égieknek, na meg annak a pár hozzáértő, puskaport szagolt főtisztnek, a tisztelgés, itt terepen, ahol az ily alaki szabályzatnak megfelelő köszöntések emberi életet is zabálhatnak, teljesen mellőzve lett. Na meg, természetesen, sértődés sem lesz a szalutálás elmaradása miatt.
Igaz, a teljes igazsághoz tartozik. Tavaly, egy MILES-el végrehajtott gyakorlat folyamán, kettő tábornok is magára öltötte a találatérzékelős hevedert. Három napon át tartott a mulatság. Az első nap az egyikük, mi csak dagadt tábornoknak hívtuk, nehezményezte, nem tisztelegnek neki a katonák akik ép Irakba készültek, hogy ott öregbítsék a magyar, szép leventék jó hírnevét.
Hát szelíd hangon elmondták az okát, de az íróasztal árnyékából szabadult emberünk nem értette az óvó szavakat. Még társa is, aki egy harcoló csapatnál látott el parancsnoki beosztást, intette az ilyenformában történő köszönéstől, illetve annak következményeitől. Csabi, jómagam alig százhatvan-százhetven méterre voltunk szemtanúi az eseménynek.
Igaz, ahhoz öles volt a távolság, hagy akár szavak foszlánya is értőn elérjen hozzánk. De a gesztusok beszédesek voltak, mint a nyitott könyv.
Így esett, Csabi, aki egy távcsöves puska mögött hasalt, annak optikáján át látta az eseményeket. Majd halk mormogásomra, gyűrött, rövid szavak, mely tanúbizonyságot adott egyetértésemről, lőtt.
Egy lövés, egy ember.
A jelsorozat, egy kolibri szívverésének töredéke alatt, átszelte a bokrok, fák alkotta táj felett. A jelek lefogták a mellény érzékelőit. Sípolással viszonozta a katonák tisztelgését a MILES.
Elmondás alapján, hápogott, majd méltatlankodott az íróasztal varázsából ide csöppent katona, hogy miért pont őt, miért ilyen hamar „lőtték” le. Még dohogott, mikor a bázison riadót fújtak, de azt is mesélték, hogy a “halála“ pillanatában a társa azért odabökte, „Értesítjük a rokonságot!” Majd öblösen röhögött.
Mi ezen eseményeket már nem láttuk, ahogy a lövés hangja belemerült a világ zajába, úgy olvadtunk a bokrok jótékony zöldjének sűrűjébe.
Hát így, talán mindenkinek könnyebb volt elfogadni az otthon biztonságától eltérő viselkedési normákat.
-Ha nem bánja, hadnagy, előre megyek. Tájékozódom. Na meg, lehet, segíthetek – jelentette ki az Alfa.
-Maradjanak, Béla. Szerzek falatnyi információt, majd jövök. Addig Bravó a döntéshozó – angolul beszélt továbbra is, ügyelve arra, nehogy kényelmetlen érzése legyen a U.S.A. hadsereg katonáinak, hogy számukra idegen nyelven pusmogunk mellettük.
– Ha, meg nem sértem, uram a tolmácsunk elkíséri önt – tett nagylelkű ajánlatot a hadnagy.
-Köszönöm, nem kell a tolmács – sejtelmes mosolyt villantott felénk.- Kit keresek, hadnagy, ott elől?
-Hardy századost uram!
Alfa határozott léptekkel előre indult, nekünk meg maradt a bűvös, sok titkot rejtő mosolya.
Tamással karöltve, szemmel követtük léptei. Egy-egy barátságos szava volt a katonák felé, akik mellett elhaladt. Kettő, legalább fél tucatnyi épülettel odébb, a ház előtt ücsörgő, őszbe borult szakállat viselő helyi lakossal is szavakat cseréltek, az illő köszöntést követve.
-Simán beszéli a pastu nyelvet!- így Tamás.
-Vagy az oroszt beszélik az idős emberek- adtam egy másik magyarázatot – De inkább magam is veled értek egyet. Arra nagyobb az esély, hogy az Alfa beszéli a pastu nyelvet, meg az oroszt is…
-Vajon hány titkot rejt még az Alfa?- tűnődtem.
-Többet, mint ahányan itt vagyunk – villantott egy apró szeletet a birtokában lévő információból Tamás.
-Azt mondod?
-Mikor még csak terveztük az útvonalakat, otthon, térképen, emlékezetből, végig elsorolta a bázisok, városok, az utak neveit, elnevezéseit, amerre voltunk, vagyunk, leszünk, menni fogunk – csepegtetett némi adalékot az elmúlt hónap eseményeiből – Mesélte, még gyerek volt, tíz éves, mikor az apja megbízta, minden nap meg kellett tanulnia Debrecen városának telefonkönyvéből egy oldalt.
Csodálattal telt tekintetem láttán Tamás vigyorral jutalmazta ezen reakciómat.
– Mi is így bámultunk rá….Megosztotta velünk még azt, apja, minden megtanult oldal után, ha valóban tudott válaszolni minden kérdésre, akkor egy „Bélás” volt magolásának gyümölcse. Ha hibázott, visszaszolgáltatta az előző napi kétforintost. Esetleges újabb bakik esetén további „Bélásokkal” lett soványabb a persely. Annyit azért még feltárt szemünk előtt, hogy mire a nyár a nyakukba szakadt, megvette élete első kerékpárját, na meg még maradt is bőséggel fagyira….
-Beszarás… kemény… Nemhiába mondom, sosem szabad első látásra ítélni…
-Gondolhatod… neki nem kell notesz…
Nevettünk mindketten.
Mikor, rég, még együtt osztoztunk nyári napok meleg ege alatt, vagy szürke egű, fehér paplannal betakart téli napokon, mindig, szinte mindent lejegyzeteltünk egy noteszba. Nem voltak restek társaink, „Kinek esze nincs, legyen notesze!” hallottuk alkalmanként… úgy hetente. Bár inkább az fedte az igazságot, hogy a 88. GyRZ-nél már akkor azon gyakorlatot alkalmaztuk, hogy egy-egy alkalommal odaveszett a parancsnok, na meg a raj, vagy szakasz egy adott része. Így csupán át kellett a noteszt nézni, amit a „halott” zsebei átkutatása után megleltünk, vagy megleltek a társaim, mikor rólam vett mértéket az öreg kaszás. Így adva volt minden információ, ki, mit visz „halott” társa helyett.
Hátra néztem, társaim, mint régen a katonák a csipkés várfalakon a horizont peremét, úgy fürkészték a girbe – gurba tájat, az idejét tékozlón herdáló menetoszlop mögött.
Tetőre emeltem szemeim.
Ajtó zsanérja panaszos nyikorgással adta hírűl, megint használják az oly régóta, általa markolt ajtót. Tőlem féljobbra, talán három, négy méterrel egy asszony lépett elő. Láttam, bent a ház bendőjében szőnyegben, korsók voltak egymás mellett, takaros rendben. Kíváncsi szempár, vagy hármat is láttam, lesett az ajtón túli világra.
A tolmács illőn köszönt a nőnek, aki viszonozta a szavait. Lágy, halk szavak, de volt benne melegség, ami itt, most furcsán hatott, ahol a fegyverek sokasága, még több kutató szemek fürkészték a terepszakaszt, elemezve annak minden rezdülését.
Lehajtotta fejét, elsietett mellettünk. “Benned a mélybe látok.” Ez jutott eszembe, mikor még viszhangzott minden köszöntő szava emlékeim tárházában. Egy pillanat csak, a lány, nő barna szemei megtaláltak, megfogott az a tisztaság, amit árasztott. Biccentettem, tétova, dadogó másodperc, intett, ragyogott a szeme, mosolygott.
Elérte az utolsó házat a falu szélén, ami két házzal volt távolabb, mint ahonnan kilépett. Kopogott, kényelmesen, nem türelmetlenül, sürgetőn, ami esetleg gyanakvást szülne az amúgy is minden, ami nem hétköznapi, után kutató katonáknak.
Bár, hogy itt mi a hétköznapi? Az egy jó kérdés….
– Béla, mit látnak benned a nők? – Tamás kérdezett, szemei a tetőket vigyázták. – Második nő, aki így rádfeledkezik…
– Nem tudom… – közben a lányt néztem- talán többet látnak bennem, amit én magam, magamról tudok. – Sóhaj esett a földre ajkamról.
Az ajtó ásításra nyitotta száját, beleveszett a lány. Csendben visszapattant a nyílászáró, és visszatértem a világba.
Tolmács és a hadnagy lépett mellénk. Ablakok, tető, vizslattam éberen a házakat. Talán, mintha csitult volna a távoli egymás szapulása, ha ugyan az volt. Lehet lassan dűlőre jutnak a baleset okozói, miként tovább. Bár lennének most sólyom szárnyaim, had legeltessem szemem az eseményeken. Több információval bírnék. Nyugalom, intettem magam, mindent megtudok időben, amikor kell.
-Uram, Hardy százados keresi! – a hadnagyot kísérő rádiós adta a felettese irányába a hátán lévő rádió bő zsinórral ellátott mikrofonját.
-Tízes, itt a harmincas, vétel ! – bal kézzel tartotta a beszéd-váltót, jobbja továbbra is a fegyverét tartotta. Rádiós, az utat, házakat nézte. Látszott, nem a mai nap az első terepen töltött napjuk.
-Vettem! Harmincas vége! – könnyed mozdulattal visszaadta a mikrofont a katonának.
-Jack törzsőrmester – emelte meg kicsit a hangját a tiszt.
-Uram! – kettő Humvee közül kilépett a tagbaszakadt altiszt. Talán az én éveim számával vetekedhetett az ő birtokában lévő évek száma. Kemény tekintete vizslatva járt szüntelen.
Kölcsönösen köszöntöttük egymást, bemutatkoztunk, Tamás is, én is. Tolmács is megragadta az alkalmat, kezet ráztunk. Kemény marokkal viszonozta határozott köszöntésem. Barátságos arcát, ápolt szakáll keretezte, vidám, barna szeme volt a katonának.
Láttam Jack pillanatokig a csapatunkon legeltette szemeit, mintha csak számba venné erőnket, esetleg hiba után kutatva. Végigmérte alkatom, majd Tamást is, katonáinkra pillantott, majd ismét rám vetette szemeit. Álltam pillantását. Érzelem mentes, már-már közönyös tekintettel. Volt időm a seregben elsajátítani ezen tevékenységet. Mint kutató fények, úgy fürkészte arcomat, szemem mögött az emlékeket az altiszt.
-Deltások vagytok, azaz olyan alakulat katonái, mint nálunk a Deltások?- törte meg végül a minket körbekerítő csendet a törzsőrmester.
-Igen!- válaszoltam. Lezárva a további eszmefuttatást, miszerint mi, mind nem oly magasak, de széles vállal, hordó mellkassal vagyunk megáldva, ezért vélelmezhető, hogy egy jól képzett csapat katonái vagyunk.
-Örömömre szolgál, hogy itt vagytok!- őszintének hatottak szavai.
Az is tisztán kiviláglott, tiszteletnek örvend a nálam fél fejjel magasabb tiszthelyettes. Bár az, hogy nálam magasabb, nem nagy kihívás teljesíteni. Amíg beszélt Jack törzsőrmester, még a hadnagy is késleltette mondandóját. Hiába, gondoltam, itt, az U.S.A. hadseregben, megbecsülik az arra érdemes, méltó altiszteket.
-Hardy százados becslése alapján tíz – tizenöt perc, és oly mértékben szabaddá teszik az utat a sérült járművektől, hogy mehetünk tovább – a hadnagy osztotta meg a kapott információt a tiszthelyettesével, és velünk is.
-Az remek! – Tamás adott hangot örömének.
-Krisztián, légy oly jó a többieknek is mondd meg a kapott infót!- kértem a négy lépéssel tőlem álló rádióst.
-Rendben! – könnyű léptekkel indult a terepjárók mellett, elmondva a tűzpároknak a birtokában lévő információt.
-Had kérdezem meg! – szólítottam meg a tolmácsot. – Ha szabad tudni, miként lettél tolmács, itt a seregben?
– Szabad tudni – vigyorgott a katona – Apám tanár volt. Rég. Még az oroszok ittléte alatt is tanított a gimnáziumban. Matematikát, testnevelést. Anyámat megölték az oroszok, mikor szomszédjaink gyanúba keveredtek, hogy adatokat adtak át a mudzsahedinek. Illetve nem is nekik, hanem egy összekötőnek. Akkor már egyik fél sem finomkodott a módszerekben. Anyámat, négy másik emberrel egyetemben, ott a ház előtt lőtték agyon… Semmi finomkodás, semmi magyarázat, csak bumm…
Egy pillanatra elmerengett, talán régi idők képei kaptak életre emlékei palotájában. Lehet, hallotta csilingelő nevetését, szerető ölelését, csendes hangját mikor este már az ágy ölelte, jótékony, vidám álmot ígérve.
– Apám és én apám testvérénél voltunk, mikor hírül vettük a történteket… Apám nem sírt, emlékszem, ragyogott a szeme a könnyektől, és oly harag izzott benne, amivel világokat lehetett volna elpusztítani. Soha nem szólt hozzám oly kemény, parancsoló hangon, mint ott, apám testvérének házában. Harminchat óra múlva már a hegyekben voltunk. Távoli rokonok lettek nevelőim. Ott tanultam az angol nyelvet. Egy idős embertől, akiről, akkor még nem tudtam, a CIA-nak dolgozott. Ezt követően ritkán láttam apám. Keveset beszélt. Anyámról csak egy alkalommal szólt, mikor kitakarodtak az oroszok. Azt szerette volna, ha oly biztonságos világba élhetünk tovább, mit anyám remélt, hogy részünk lesz benne. Sajnos a tálibok megölték apám… mikor tanított, és nem a tálibok szája íze szerint adta tovább a tanokat. Kislányokat is tanított… – elcsendesedett , szeme csordultig telt fájdalommal, haragvó indulatokkal, reményt sugárzó, egy jobb, biztonságosabb világot ígérő gondolatokkal.
-Hát, ezért, így léptem be a seregbe. Nyelvtudásomnak hála itt vagyok az amerikai katonák mellett, segítek nekik, hogy ők tudjanak nekünk, az országnak segíteni. Sok ember szeretne, úgy mint régen, élni. Biztonságba tudni gyermekeinket, hisz ők nem akarnak semmi bajt. Csak élni, tanulni, gyarapodni. Szabadon eldönteni a saját, az országunk jövőjét, sorsát!
Hangja megtelt indulattal, heves lett minden szava. Amit meg is értettem.
-Meghallgatva az általad megélt eseményeket, – vettem át a szót – nekem remek életem volt. Messze nem oly kemény, mint neked – Bár apám gonoszra itta magát, és lettünk éledő haragjának célpontjai, mely öklében vált fájdalmat osztó valóság. Korán, tizenkettő voltam, mikor önkezével vetett véget napjainak itt a földi síkon. De ez mind messze van attól, amit rád kirótt az élet, barátom, gondoltam.
-Nehéz napok is tarkítják életem lapjait. De sokkal több jó napot tudok szívem alatt – mosoly, és melegség lett hangjának otthona – Van három csodaszép lányom, kettő fiam. Családom, nevem örökösei!
Láttam Tamás, Krisztián, aki közben visszaért hozzánk, arcán, de inkább szemeik voltak beszédesek: hazarebbent a lelkük darabja, ott megpihent a kiságy szélén, hogy hónapokban mérhető élet szuszogását, álmának szelíd színeit óvják.
Mindkettő társamnak pár hónapos gyermekeik ragyogják be az otthon melegét. Nekik haza kell menniük, mikor itt végzünk. Ezért is a legjobb énemet, tudásomat kell hoznom, döntéseimmel, cselekedeteimmel azon leszek, lássák felnőni lányaikat.
-Neked még nincs gyermeked, igaz? – tudakolta a hadnagy.
Rápillantva nem volt nehéz összerakni, itt én vagyok a kakukk tojás. A tiszt szeme is ragyogott a büszkeségtől, ahogy hazagondolt.
Visszatért Jack törzsőrmester, jelentette a felettesének, végigjárta a katonák sorát, éberséget öntve a fáradó katonákba, illetve, hogy hamarosan tovább állunk.
Összenéztünk Tamással.
-Meghatározhatatlan!-mondtam.
-Szerintem neki a sereg a szerelme – vitte tovább szavakat Tamás.
-Kamaszként, biztos volt szerelme, aztán jött a sereg – Krisztián is adott egy lehetőséget.
-Jackről beszéltek?-kérdezte a tolmács a bizonyosság kedvéért, nehogy félreértés legyen.
-Igen.
-Kettő lánya van – ezt már a hadnagy szavai leplezték le előttünk – Nem lennék annak a legénynek a bőrében, akit, egy nap majdan bemutat a lánya, mint udvarlót…
Kuncogtunk….
-Bad Boys második része, mindenkinek megvan a jelenet, mikor Reggie érkezik a lányért? – kérdeztem széles vigyorral arcomon.
Hadnagy, és a tolmács is egy szívverésnyi ideig értetlenül bámultak rám, mintha egy érdekes követ, úgy bámulták arcomat. Majd amint megelevenedtek a film képkockák, nevetés lett úrrá rajtuk. Egy katona, aki aktívan nem vett részt a beszélgetésben, de zömmel mindent tisztán hallott, szintén rázkódott a röhögéstől. Mögöttem Balázs is kuncogott.
-Valóban nagyon ott az a jelenet… de, szerintem azt magam is el szándékozom sütni majd, sok év múlva… – Tamás elvigyorodott saját szavain.
-Látom magam előtt – csaptam a barátom vállára – Lányod haját ékesíti egy hajpánttal, te puskát tartasz karban, csak, hogy, ha kell, biztosan működjön….
Újabb nevetés. Kicsit engedett a szorítás a testünkben, ott a gyomrunk tájékán. Felszakadt a nyomás, mely az állandó, vállunkon tanyázó, feszítettebb, mindig éber napok alatt felgyülemlett. Lassan beette magát a bőrünk alá, és ott rágta kártékonyan az idegeinket.
-Remek lenne látni majd Jack törzsőrmestert, ebben a helyzetben – vigyorgott még a tolmács, elmerengett, talán saját jövőjét fürkészte. Vajon lesz-e holnap, ha eljön a holnap, akkor ő lesz-e?
-Uram, szabad tudni mely alakulat az önöké? – tereltem más mederbe a beszélgetés irányát.
-Természetesen – büszkén legeltette fiatal szemeit a nála valamivel fiatalabb katonák sorain.
-Igaz, hogy csak egy logisztika század a csapatunk, de remek katonák, egytől-egyig. 34. Szállító zászlóalj, harmadik század. Jack törzsőrmester már az első öböl háborúban is harcolt. Azon kevesek közé tartozik, mármint a szárazföldi erőkre gondolok, akik ott a sivatagban átestek a tűzkeresztségen.
-Hm, finom kis történeteket tudhat!
Többen az említett altisztet néztük. Kőmerev ábrázattal fürkészte az utcát, vagy épp katonáit.
Láttam feltűnni Alfa körvonalait, katonák mögé lépve haladt, kényelmesen. Ismét szót váltott az öregekkel, akik azóta is a megélt idő rendíthetetlen nyugalmával ücsörögtek a padon. Vidám hangon csevegtek a világról, mint mi tettük oly sok alkalommal egy kávé mellett.
-Megnézem Zoliékat – szóltam Tamásnak.
Biccentett. Jelezve, tudja, viszi a csapatot, ha történne valami hirtelen, előre nem látható eseménysorozat, melynek egy adott pontján kiesnék a játékból.
Ha már visszafelé közeledik az Alfa, akkor valóban percek kérdése, és dübörögve, száraz port kavarva, mint könnyű szél tavasz derekán, elindulunk.
Második terepjáró mellett lépteimet visszafogtam, tanulmányoztam az autó belsejét. Bravó ölében laptop, mellette féltucatnyi különböző színnel tarkított, részletgazdag földabrosz hevert. Lapok, vaskos írással , a laptop mellett. Felnézett egy pillanatra, barátságos mosolyt, egy intést bocsátott útjára irányomba. Viszonoztam gesztusát. Elmondások alapján barátságos ember, olyan igazi úriember. Csendes, de a szabályok aprólékos ismerője. Ennek ellenére nem feledte, hogy milyen az élet az íróasztalon túl, azaz eleddig, nekem ez tűnt biztosnak.
Egy alkalommal volt lehetőségem diskurálni egy keveset vele. Mákültetvényt néztem távcsővel a bázis biztonságot adó melegéből, ahogy a bércek ölébe hajlott a nap, megcirógatta a termést, ígérve csendes éjt. Majd fél órán át cseréltünk szavakat, meséltünk történeteket a 37. Savaria GLD.-ről. A Bravó már nem szolgált ott, amikor én fiatal őrmesterként megismertem a sereg valódi életét, arcát.
Jó lenne belepillantani abba a laptopba, mazsolázgatni, olvasgatni az ott leírtakat. Na meg persze remek lenne, ha másnap nem érne baleset, miután láttam sok titkos, halandó szemének nem való írást, elmosolyodtam gondolataim nyomán.
Zoli mellé léptem. A harmadik Humvee mögött, attól kicsit balra álltak a nyugati terepszakasz vigyázták szemeikkel. Zoli mellett, aki pár centivel volt magasabb mint én, Árpád lépett odébb, egy arasznyit. Mindig mozgott a kis csapat. Egyrészt nem oly könnyű becélozni, na meg halálos lövést bevinni egy izgő-mozgó célpontra. Illetve nem is tompul el az ember oly mértékben, mint mikor egy adott helyen ácsorog, és közömbös, jellegtelen tájat bámul.
-Percek kérdése és indulunk – bontottam a beszélgetés szárnyait – Mire a nap lenyugszik, elérjük a tábort. Most, hogy a század előttünk poroszkál, nem hinném, hogy bárki borsot merne törni az orrunk alá.
-Ezzel a tűzerővel szemben megfontolandó a támadás – értett velem egyet Zoli.- Remélem a tálibok is így gondolják.
-Magam is osztom gondolataid – ezt már Árpád fűzte hozzá.
-Bízom, hogy a gondolatunk a valóságban is megkapaszkodik. Gond nélkül elérjük a célunk – reménnyel dagasztottam hangom.
Árpád is oly magasra nőtt Isten ege alatt, mint én. Majdnem oly jó fizikummal bírt, mint jómagam. Fantáziadús fiatalember, talán legfiatalabb a csapatban. Még pár év, na meg oly mennyiségű tapasztalat, mint ahány csillag van nyári éjszakán tiszta, felhőtlen égen, éjközépkor az égbolton, és remek altisztté avanzsálódik. Akár tűzcsoportot is kommandírozhat.
-Megérkezés után, plusz egy óra, várlak téged, és Tamást, eligazításra. Valószínűleg, korai ebéd lesz holnap, majd indulunk tovább. Ha így lesz, kérünk egy órát a lőtéren. Lehet kicsit lövöldözni! Terveim szerint, kilenc, és tíz óra között megdézsmáljuk a lőszerkészlet egy részét – avattam terveimbe Zolit.
-Hú, az remek lenne! – nem lehetett nem hallani az ébredő lelkesedést hangjában.
De ezzel mind így voltunk. Mutass egy katonát, aki nem szeret lőni! Egy célokkal telepakolt lőtéren, ahol tűzpárokban, majd tűzcsoportonként lehet előre , vagy oldal irányba mozogni, és irgalmatlan mennyiségű lőszert lehet elpuffogtatni. Aktív gyakorlást része az is mikor, épp előre mozgunk, folyamatos tűz és mozgás. „Akadály” kiált az egyik lövész. Megtorpan a négy fő, géppuska átveszi a karabélyát működésre bíró társa tűzszektorát. Ömlik az ólom a géppuska csővéből, már a levegő is remeg a cső felett. A célok hasadnak. Aki „akadályt” elhárítja, elszámol nyolcig, majd jelenti, „Kész!”. Felemelkedik a csapat minden tagja. Indul tovább a haragvó pusztítás. Mindig gyakoroltunk egy-két alap felállást, mikor minden a nagykönyv szerint történik. Majd jöttek a variációk, mi teszel, ha….variációk száma kifogyhatatlan. Ezt még rég, rossz nyelvek szerint az idők hajnalán, mikor még a dínók is a földön éltek, Csák Zoltán, akkor még főhadnaggyal építettük bele a kiképzésbe. Igaz az akkor még Harcbiztosító csapat már javában gyakorolta ezen váratlan események megtörténtét a gyakorlatok folyamán. De ők mind szerződéses katonák voltak. Mind, egytől-egyig, remek katonák voltak, illetve napjainkig remek katonák! Azonban mi alkalmaztuk első alkalommal éleslövészeten….
Cuppanó hang amit hallottunk Zolival, hátunk mögött ismétlődött meg, majd újra. Értetlenül néztünk egymásra. Megfordultunk. Nagy Józsi a maga örökké vidám arcával nézett ránk. Értetlenül. Nem értette, mi miért nem értjük, hogy csókot küldött a géppuskának, majd mint ha csak egy szelíd jószág lenne a fegyver, ő meg a gondos őre a gulyának, megpaskolta a géppuskát.
-Béla, hallom holnap lesz ticsu-ticsu? Sok, sok ticsu-ticsu? Megígérted, ne feledd! Szörnyen csalódottak lennénk mi ketten ha holnap mégsem lehetne célokat szaggatni!- mondandója közben Józsi végig a géppuskán nyugtatta kézét. A szemei viszont rám majd a házak tetejére rebbentek.
Majd rajtam maradt a pillantása. Kíváncsi szemek néztek éhesen, választ vártak.
-Én…..-ha holnap nem lesz legalább egy fél órás lövészet, engem elásnak ott a bázison a kövek között, gondoltam.- Lesz lövészet. Ha törik, ha szakad!
-Király!
-Jó hírt hozót mindig szeretem! – ezt már Árpi toldotta hozzá.
-Ok srácok! Pár perc, indulunk, addig – csak mint eddig!
Visszaindultam az első Humvee felé. Kornél vállát veregettem meg, biztatás gyanánt. Ő a második tűzcsoport karabélyosa volt, egyben a csapat felcsere. Tudása, mely sokrétű, alapjait ő is U.S.A. hadseregénél sajátította el. Illetve mikor Irakban szolgált fél évet. Több alkalommal is kamatoztatta szerzett tudását, mind civilek megsegítésén, mind katonák sebeit is ellátta! Keveset szólt, még kevesebbet mesélt Irakban megélt napjairól.
Láttam szemei fürkészik a tájat, aszott bokrokat, kavicsok halmait, széltől szelíden terelt homokkupacokat. Éber tekintettel óvta társait, magát.
Láttam Bravó egy útvonalat ellenőriz, majd egy lapon sorok között keresett egy információt. Alfa is az első terepjáró előtt állt, Miller hadnaggyal beszélgetett. Talán épp elköszönnek egymástól, kölcsönös jókívánságokkal elhalmozva a másikat, hogy az égiek valóban vigyázó szemmel kísérjék utunkat.
Melléjük léptem. Jack altiszt a katonákat nézte szigorú szemmel, majd az utcát. Előre tekintettem: lassan, mintha valóban odébb került volna az egyik kerekét vesztett jármű. Katonák serénykedtek, hátukon a karabélyokkal, helyi lakosokkal együtt feszültek az eszköznek, hogy a gondolatuk egy erőteljes tolásba teljesedjen ki, majd még egy nagyobb taszításban. Már alig láttam amit, ahogy cselekednek, lassan takarásba értek.
Magam is arra készültem, pár kedves, de az érintkezés szabályait szigorúan betartó szóval elköszönök a tiszttől.
Rádióban, többiekkel egyetemben, hallottam egy katona hangját. Nem amit mondott, hanem ahogy mondta, az volt nyugtalanító. A menetoszlop elején volt az a katona, akinek a hangját betöltötte az éter….
Oly recsegő, poros, száraz, oly kicsit felfelé ívelő volt hangszintje a hang gazdájának. Bizonytalanságot, tétovázást éreztem hangjában lappangani.
Valami elsuhant, megérintette tarkóm, mint könnyű szél, amely tavasszal ébred, játékra hív. Éreztem, suhogás, szárnyak, kitárt szárnyak.
-Készenlét! – szárnyalt végig hangom és a csapatunk minden tagjához elért.
Azonnal reagáltak a többiek, nem nézelődtek, nem tudakolták, hogy miért is, nem jött a „Te, mit is mondtál, nem hallottam jól!” kérdés. Volt aki a kocsik mellé vetette magát, akadt aki kicsit távolabb egy kisebb kőhalom mögé kuporodott, mindenütt tüzelésre kész fegyverrel. Kiélesedtek az érzékek.
Talán egy lélegzetvételnyi idő ha elillant, Jack altiszt már reagált. Bömbölő hangján, mintha csak a magam szavait hallottam volna ismét az utcán visszhangzani! Ott is a katonák letérdeltek, fedezékbe húzódtak. Altisztek hangja harsant.
Volt egy pillanat, csend. Hallgatott a rádió. Talán túlreagáltam a rádióban hallott feszültségből adódó hang jelentőségét. Lehet az intuícióm csalt meg, és a félelem rágta idegeim felőrlődtek, lehet nem bírom ezen állandó csendes stressztől terhelt napokat?
Kifújtam a levegőt.
Elől mozgás támadt, alakok éledtek a házak között. De el is illantak. Alig láttam kik ők. Katonák, tálibok, kiváncsi lakosok, vagy az eseményekre ráunt nézelődők? Több mint száz méter volt közöttünk, és a történések helyszíne között. Ráadásul csak egy szeletet láttunk az út azon részéből.
Információ kell!
-Uram, be kellene szállnia a Humvee-ba! – Tamás kérte, tolmácsolta szelíden az Alfának, ne itt gubbasszon, zsíros célpont gyanánt az ellen számára.
– Magam is gondoltam rá – felelte az továbbra is szelíd, nyugodt hangon – de ha rpg-kel, vagy gránátokkal jönnek a támadók, akkor az autók fognak lángba borulni elsőként… Ha csak kézifegyverekkel jönnek, Bravó életben marad a kocsi fedezékében.
Elfordult. Lezártnak tekintette ezen párbeszédet. Rám nézett, én őt. Szemet szúrt: nyugodt volt, nem borította verejték a homlokát, nem remegett a hangja. Valamikor, valahol látott már harcot, talán része is volt benne. Elmosolyodott az Alfa, finom alig megrebbenő mosoly volt ez. Mintha csak olvasott volna gondolataimban.
-Majd elmesélem… – nem többet, csak ennyit szólt.
Vigyorogtam….
-Meghallgatom! – jeleztem, nem lesz a feledés birodalmának újabb vendége ezen kettő szó.
Előre pillantottam. A kettő életének alkonyát élő ember eltűnt a padról, ahol oly komótos kedvvel engedték az időt peregni.
-Hú, – Tamás döbbent meg – az előbb még ott ücsörögtek… most meg…
-Akkor nem volt hiábavaló az intuícióm… – Igaz, ezt csak magam elé morzsoltam szavakból.
Alakok ott elől. A nap még kapaszkodott a horizont szélén, egyensúlyozott, mint gyerekek a járdaszegélyen. De itt, ott, ahol a házak építői szűkre szabták a távolságot a falak között, már az árnyék volt az úr.
-Állítsátok meg őket!- ezt már a rádióban hallottam, attól, aki Miller hadnagy mellett térdelt.
– Még kettő, balra! – újabb hang az éterben.
-Állnak!
-Más tevékenység?
-Állnak és figyelnek! De semmi fenyegető viselkedés!
-Kettő katona figyelje őket!
-Vettem!
– Az a kettő gyerek! Most terelik a nyájat! De figyeljük őket.
-Tolmács kell!
– Még kettő ember balról! – újabb adalék a zajló eseményekről.- Félbalról is… ketten.
Jobbról balra egy, majd még kettő katona szaladt. Tehát ahol a tolmácsra szükség van, az balra van. Ha valami kezdetét veszi, ott lehet a nyitány, amit a kaszás fog levezényelni.
-Harmincas, itt a tízes! Jelentsen! – Hardy százados hangja csendült az éterben.
-Tízes, itt a harmincas. Csendes minden, itt nincs mozgás.
-Rendben! Deltás srácokkal működjenek együtt, ha támadás éri önöket. Kettő perc és megyünk!
-Harmincas vette! Vége!
– Kell a második raj! Ezt a szart odébb kell rakni! Most!
Ha már a rádióforgalmazás szabályai is csorbát szenvednek, akkor ott valóban valami készül.
-Balra figyelj!
-Újabb három ember! Látom! Itt tartom őket!
Baloldalt egyre több a nem biztos, hogy baráti szándékkal érkező ember. Majd megvesztem, hogy ennyire kevés információval bírunk.
-Egy perc és szabad az út!
-Úgy legyen! Serényen katonák, egyre nagyobb a kritikus tömeg száma. Nem jó ez így! Serényen, fáradhatatlanul tolják azt a szekeret! -Hardy százados hangja nyugtázta az információkat! Na meg biztatta a katonákat.
Jobbra tőlem, kicsit hátrafelé, ajtó sarokvasa nyikordult, panaszosan, úgyanúgy mint percekkel korábban, újra hiányolva az elmaradt karbantartást. Kíváncsi, de félelemtől kerekre nyílt szemek sorakoztak a résben, kettő pár barna szem, pislogni sem mertek….
Másik ajtó is nyílott, beengedve az esti napfényt a lakásba. A falú végén álló házból sietett elő az a lány aki nem oly rég vette arra az útját. Most visszatérőben van a gyerekekhez.
-Szedd a lábad kislány! -dünnyögtem.
Tolmácsra pillantottam. Szólj neki, hogy szaporázza lépteit, gondoltam. Majd hangba is öltöztettem félelmem.
-Sayab! -felém fordult az Afgán katona-Légyszíves, szólj neki….-mutattam a lány felé, aki már vagy tucat métert letudhatott a távolságból, ami elválasztotta az ajtótól aminek a résében még egy kislány feje is megjelent. Kutatva kereste a járdán léptető lányt, vagy asszonyt, de én lánynak gondoltam volna. Kosár a lány ölében, benne lepény, durva szövettel lefedve azt.
Sayab, maga is intett, érti, mire gondolok.
-Balra figyelj! – sebesen jött a hang az éterben.
-Jobbra! Kecskék mellett! – ebben a hangban már megkapaszkodott a balsejtelem.
-Látom! Az….bot…a kezében…azt az anyabaszót…Fegyver! Tűz!
Az AK el nem téveszthető, össze nem keverhető más kézifegyver hangjával, hangos csattanása visszhangzott az első lövés, de el sem telt egy másodperc, M-4A1 – ek halkabb pukkanásai válaszoltak az AK újabb dörrenésére!
-Még egy jobbról!
-Kiiktatva!
Mindeközben, míg a rádióban a jelsorozatok szavakként elértek hozzánk, a lány lerogyott a második ház falának tövébe. Sikoltott, karját maga köré emelte. Kislány sírva kiáltozott, egy kisebb fiú tartotta vissza a karjánál fogva, az ajtó kinyílt, feltárva a szoba titkait… Még kettő kisebb gyermek lapult a párnák között, talán öt – hat évesek lehettek. Egyik a másikat óvta, átnyalábolta karjaival, aki a másik ölében üres, réveteg tekintettel ringatta magát.
Kezemet kellene nyújtani. Felpattantam! Csak dallam és egy szó ismételte magát! Haza kell jutni a lánynak!
Több öles lépéssel, párat már futva tettem meg, mire a lány mellé értem. Valami tiszta csendesség lepte el szívem. A lány karja alá nyúltam bal kézzel, felrántottam, könnyebb volt mint arra számítottam. Szelíd de határozott erővel tolni kezdtem az ajtó felé, ahol már nincs mitől félni.
Újabb lövések. Egy géppuska sorozata dadogva parancsolt csendet a többi kézifegyvernek.
-Balról akarnak betörni közénk!
-Húszas! Készüljenek!-Hardy százados hangja sem volt már érzelemtől mentes. – Harmincas, oldalra figyeljenek a házak között akarnak éket verni közénk!
Míg ezen szavakat hallottam, tucatnyi métert elmorzsoltunk, már a lány is szaladt velem. Kezemben kapaszkodott görcsösen. Még, hat méter. Lövések ! Sokkal közelebbről mint eleddig.
Négy méter. Erős szorítás karomon, reménnyel teli. A második szakasz is tűzharcba keveredett. Egy támadó szaladt a katonák közé, ott már lőni nem tudott. Holtan esett össze. Társai, ha voltak, ki sem jutottak a házak falai közül. Géppuska fogta le tűzzel a sikátort, hosszú sorozat, por borította el a falak közti árnyékokkal teli öntött közt.
Kettő méter. Már toltam is a lányt az ajtó felé. A kislány hátralépett. Bent volt a lakásban a lány . Gyerekek már kapaszkodtak is a ruhájába. Becsuktam az ajtót.
Kiáltás… valakibe beleharapott a halál ismét….
Aztán feltéptem az ajtót, zsanér nyikorgott, panaszosan, fülbántón, mintha a heves mozdulat miatt neheztelne. Öt gyerek riadt, kíváncsi tekintete meredt rám. Felszabtam oldalzsákom tetejét. Hat müzli-szeletet nyomtam a lány kezeibe. Majd elszégyelltem magam, hogy kettőt már korábban megettem, ezért csak hat müzli maradt. Szívdobbanás erejéig tétovázott, majd óvón az ölébe zárta az elemózsiát. Láttam karja felém int, szavakat mond. A szeme volt ami mindent elárult. Olyan volt mintha gyertyát gyújtottam volna a mélysötétben, az ott rekedt vándoroknak. Fenn a magas ég.
Végtelen tisztaság söpört végig szívemen. Még szerettem volna adni valamit, bármit. Kesztyűmet lehúzva a zsebembe akartam nyúlni, lány érintette meg a csupasz bőröm.
-Köszönöm! Mi köszönjük!
Megtelt a szemem valami forrósággal, arcomon legördült egy kövér könnycsepp. Itt ebben a pillanatban ő, a lány volt a legtisztább teremtmény. Ragyogott a szeme.
Láttam Kornél állt mögöttem, hátamat védve. Őt Zoli biztosította, kicsit távolabbról. Micsoda nagyszerű csapat. Sikerült egy civilt biztonságba tudni. Hát nem ez a lényeg, hogy mi, akik erősek, bátrak vagyunk, kiket Isten segedelmével, míves harcossá gyúrtak… Hát nem az a hivatásunk, hogy vigyázzuk a gyengéket, akik nem tudnak magukra vigyázni. Kezünket nyújtsuk azoknak, akik arra rászorulnak. Hisz nem lehet mindenki harcos. Nem szabad engedni, hogy csak mert valaki erősebb, büntetlenül, következmények nélkül megtegyen mindent a nála gyengébbel, csak mert megteheti. Éljünk törvények, szabályok nélkül, mint az állatok. Hová süllyednénk? Bátor voltam, gondoltam vissza szavaimra. A fenéket, csak legyűrtem a félelem, csupán segíteni szerettem volna a lánynak, ami sikerült is. Ez volt, ami jó érzéssel telítette el lényem. Segítettem egy embernek, aki így, talán nem vesztette el hitét, hogy jobb lesz a világ. Nekem ő volt bátor, aki minden áldott nap itt él, és neveli gyermekeit, vagy valaki csemetéit. Talán még tanítja is őket, egy jobb élet reményében…..
Kettő gyors ütés vállamon, jelezte, menni kell. A lány elengedte kezem. Mosolygott.
Egy ordítás, ismét cuppogva, csámcsogva húsba mart a halál. Visszarántott a valóságba! Megtöröltem szemem, arcom, majd fordultam is ki az utcára, közben az ajtót is becsuktam. Volt egy kis harag bennem, többet időztem, mint szerettem volna, lehetett volna. Az iskoláját, gondoltam, bár lett volna ki viszi a csapatot tovább, ha földre roskadnék, de most mindenki rám számít, rám figyel. Istenem, bajba is sodorhattam volna társaim, köszönöm, hogy nem így lett.
-Köszi Kornél! – öklöztünk.
– Szép volt Béla! – így fogadott az Alfa.
-Köszönöm! De csupán azért mertem belevágni, – mondtam a Humvee mellé letérdelve – mert ilyen remek csapat óvta, biztosította a szebbik felem, mint ez itt. Tudtam, amíg ott vagyok – böktem az előbbi futásom helyszínére – addig Tamás vezeti a csapatot, bármi is történjen….
-Jó döntés volt ön… – többet nem is mondott az Alfa.
-Balra figyelj, ott a tetőn! Neked tíz órában!
Elöl, távol tőlünk, számos alak mozgott, meg tűnt is el az utca szeletében amit láttunk.
-Balra mozgás! Kilenc óra! Házak között! – ezt már Laci kiáltotta a Humvee géppuskája mögül. De Laci nem bírt oly gyorsan beszélni, mint ahogy az alak testet öltött, majd illant is a ház túloldalán az árnyak közé, mint ha köd lett volna, vagy csak egy lidérc játszott volna, kénye, kedve szerint.
De a csapat várta, hogy bárki is lesz, aki kidugja fejét, annak az lesz a végső cselekedete, itt, a Földön.
Elöl, balra fegyverropogás. Csend, ismét fegyverek csattogó ritmusa csapott össze. A mély, öblösebb hang maradt el, míg a pukkanások pár pillanattal tovább szavalták fémes ízű halál versük.
-Vietnámban volt ilyen eset – Alfa fogott egy emléket, megosztotta velünk.- Ott, pár vietnámi katona berohant az őrjáratozó szakasz, vagy század sorai közé. Ott lövöldöztek. Nem volt kérdés, pillanatok alatt lekaszabolták őket, de mivel mindenki lőtt rájuk, több amerikai katona halt meg baráti tűzben, mint amennyit a vietnámi katonák leterítettek. Nem tudom, itt is ez volt-e a terv… Ha igen, nagyon rosszul csinálták, szerencsére.
-Indulás! Harcjárműre! Indulás!-ezt már Hardy százados harsogta a rádióba.
Jack altiszt intett felénk. Jeleztem neki, hallottuk a rádióban az információt. Már pattantak is be a katonák a harcjárművekbe, vagy épp a Humvee-ba. Minden pillanatok alatt történt. Szinte még be sem szálltak a katonák a járművekbe, már gördültek is a kerekek.
Mi is beszálltunk a terepjárókba. Lendületesen követtük a menetoszlopot. Géppuskások továbbra is a házakat, azok lapos tetejét kémlelték. Harmadik járművünknél a géppuska folyamatosan hátrafelé, és balra pásztázott. Ha esetleg akit , vagy akiket Laci látott, most indíttatást éreznének arra, hogy a távolodó menetoszlop végére ereszenek pár lövést, akkor azon nyomban kemény választ kapnának, sok, nagyon gyors barátunk viszonozná a gesztusukat.
Elhaladtunk az összetört szekerek, járművek mellett, egy jobbra, amiben még, szürkés füstöt eregetve, pöfögött a szebb időket is látott motor. Balra a magába roskadt kordély, félig-meddig még a hám is a csacsin volt. Szegény pára ott rogyott össze, több lövedék szabta sebből tócsába gyűlt a vére, amit mohón nyelt magába a cserepes föld.
Házak sorakoztak tovább egész a hídig. Nem láttam mozgást a nap által ránk ömlesztett fényben. Kettő testet láttam a Földön. Ház mellett volt a közelebbi test.
Árnyék mozdult az égen -helikopterrel. UH-60 Blackhawk, vagy négy repült át felettünk. Csak most, mikor felettünk alacsonyan átrepültek, hallottuk a rotorok csattogását. Fenséges látvány volt ezen helikopterek kecses mozgása. Az első kettő alacsonyan, eldübörgött a házak felett, lusta kört írva a kárász életűre sikeredett összecsapás helyszíne felett. Míg a másik kettő égi madár hátrébb, valamivel magasabban lebegtek. Láttam a forgócsőves géppuskákat a helikopterek oldalán, katonák ültek a nyitott ajtóban, lábat lógatva, halált osztani kész fegyverekkel a kezükben.
folyt. köv.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »