Egy sokat dolgozott, a szeretteiért élt magyar kultúrmunkás halálát tudatja a Gömör című rimaszombati lap 1939. évi második száma. Mint írják: „szerkesztőségünk íróasztalánál üresen maradt egy hely. A Te helyed hűséges céhbeli barátunk, kedves munkatársunk, akinek emlékét kegyeletes szeretettel megőrizzük”. Nos, azóta sok víz lefolyt már a Rimán, a turizmus és a cserkészet kapcsán ugyan többször előkerült a neve, de az itt-ott megjelent életrajzi adatai zavarba ejtik az átlagolvasót. Van egy Horváth Zoltán, akinek az élete a nagyszombati gimnáziumi tanári évekkel befejeződik, s van egy szinte másik Horváth Zoltán, akinek az élete 1897-ben (1898-ban?) Rimaszombatban folytatódik.
Mivel ez egy évfordulós cikk (Horváth Zoltán 85 éve, 1939. január 4-án halt meg), nem feladata a részletes kutakodás, de érdekes összeolvasni két, teljesen különböző Horváth Zoltán életrajzot, amelyben a születés és a halál időpontja megegyezik ugyan, de ezen kívül szinte semmi sem azonos. Az egyik ugyanis az 1890-es évek közepén végződik (lásd. Szinnyei József életrajzi adatait), a másik (Csanda Sándor szócikke a cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában) pedig szinte innen indul. Már az iskolai végzettség körül sem egyezik a két forrás.
Szinnyei és Csanda, avagy a két Horváth-életrajz
De nézzük egy kicsit részletesebben: Annyiban a két forrás megegyezik, hogy Horváth Zoltán a Pest megyében található Nagykőrösön (a városnak 23 ezer lakója van, nagyjából ugyanakkora tehát mint Rimaszombat) született, bár a város nem jegyzi őt a neves személyei között. S most idézzük Szinnyei József híres Magyar írók élete és munkái című lexikonának (1891 és 1914 között jelent meg 14 kötetben) Horváthra vonatkozó szócikkét: „esztergom-főegyházmegyei áldozópap és tanár, szül. 1866. máj. 10. Nagy-Kőrösön (Pestm.); a gymnasium négy osztályát ugyanott, az V. Esztergomban, a VI. Nagyszombatban, a bölcseletet és theologiát ismét Esztergomban végezte. Mint szerpap az esztergomi érseki tanítóképző-intézet tanára volt. 1888. decz. 18. fölszenteltetett. 1889. szept. óta főgymnasiumi tanár Nagyszombatban. Irt költeményeket, czikkeket, könyvismertetéseket a kath. lapokba, ú. m. a M. Államba (1888. nov. Szellemek versenye szent Imre ünnepén), a M. Szemlébe (1889. Szellemhangok egy önképzőkör megnyitására), a M. Sionba (1889. Ismeretlen Istennek, Lehet-e ellentétbe állítani a keresztény erkölcsöt és az önök dogmáit és könyvism.), az István bácsi Naptárába (1887. A jubileum eredete és jótékony befolyása az erkölcsi világra és költ., 1888. A szerénységről, 1889. Az öngyilkosságról, Az ember eredete és fája, és költ. 1891. költ.). Munkái: 1. Ekuádor vértanúja. Ifjúsági szinmű 3 felv. Nagy-Körös. 1890. (Ism. M. Sion.); 2. Mit beszélnek a kristályok a legfőbb törvényhozóról. Nagyszombat, 1890. (Különny. a főgymn. Értesítőjéből.); 3. A Balaton és partvidéke talajviszonyok és rnűvelés szempontjából, Nagyszombat, 1892. (Különny. a főgymnasium Értesítőjéből.); 4. Magyarország az erkölcsi átalakulás küszöbén. (A honszerető magyarok figyelmébe ajánlva.) Nagyszombat, 1894.; 5. Földrajz a gymnasium I. osztálya számára. I. rész. Európa földrajza. Pozsony, 1895. (98 képpel.)”
Ennyi Szinnyei, s most helyezzük mellé Csanda Sándor szócikkét:
„Nagykőrös, 1866. máj. 10. – † Rimaszombat, 1939. jan. 4. / író, földrajzi szakíró. A bp.-i egyetemen szerzett földrajz–természetrajz szakos tanári diplomát. 1890-ben az esztergomi tanítóképzőben, majd a nagyszombati főgimnáziumban tanított, 1898-ban a rimaszombati protestáns főgimnázium tanára lett. Már a múlt század végén munkatársa volt a Budapesti Naplónak, s más lapokban is jelentek meg geológiai és turisztikai cikkei. 1900-tól kezdve állandó munkatársa a Gömör-Kishont c. hetilapnak, majd 1919 után a Gömörnek. Szépirodalmi munkásságát színműírással kezdte (Ekvádor vértanúja, szm., Rimaszombat 1910), később tankönyveket is írt (A Föld alakulása és története, Rimaszombat 1921; Növényhatározó, uo. 1922). A két vh. között egyik vezetője volt városa kulturális életének. Elbeszélő prózája és színművei népies-romantikus jellegűek. Alvó vulkánokon c. regénye az első vh. faluját és egy katonafeleség viszontagságos sorsát ábrázolja. Művek: Falu szépe, szm., Rimaszombat 1921; Palóc tündér, szm., uo. 1923; A falu mentője, szm., uo. 1924; Alvó vulkánokon, r., uo. 1938.; Irodalom: Egri Viktor: Társakkal és társtalanul, 1978.”
Ugye, hogy Önöknek is feltűnő a sok ellentmondás? Mintha 1897-ben (Gaál Lajos A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötetében ezt az évet említi) vagy 1898-ben egy teljesen más Horváth Zoltán lép be az életünkbe, aki a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium természetrajz-földrajz- görög-pótló irodalom) tanára lesz, aki bár nem született batyi, mégis él-hal az újonnan választott városáért, aki egyik alapítója lesz a helyi cserkészetnek, aki nélkül elképzelhetetlen lett volna a regionális turizmus oly gyors léptekben történő kiépülése, s aki népszínművek mellett még egy regénnyel is megajándékozott bennünket. Nos, irodalomtörténészek dolga lenne, hogy a két életrajzot összefésüljék majd egykoron.
Cserkészet és turizmus
Rimaszombatban az elsők között alakult meg a cserkészet, s ez elsősorban két, jellemében egymástól annyira különböző embernek, Horváth Zoltánnak és Szigeti-Benedek Gyulának volt köszönhető. A kettejükben a cserkészet szeretetén kívül az igazán közös az volt, hogy egyik sem volt tősgyökeres rimaszombati, vagyis „gyüker”, ugyanis amíg Horváth Zoltán több kitérővel került Batyiba, addig Szigeti-Benedek Szegedről, de apja még Nagybecskereken született, s országos hírű vívómesternek számított a maga idejében.
A halk szavú, visszafogott Horváth természetrajz és földrajz tanárként a kirándulásokat és a gömöri természet felfedezését preferálta, addig Szigeti-Benedek a sportot és a fegyelmet. Valahogy ez a két, annyira ellentétes ember ideális párt alkotott, s így lehettek meghatározói a rimaszombati cserkészetnek, amely a múlt század tízes éveinek elején mintegy ötven taggal írta be magát a cserkésztörténelembe.
S ahogy az tájainkon lenni szokott, történetük nem vonhatta ki magát a régió gyakran vérzivataros történetéből, s elég végiglapozni az elkövetkezendő évtizedek történelmén, s annak fontosabb évszámain. Ezek lehetnének akár a cserkésztörténelem meghatározó évszámai is: 1914, 1920, 1938, 1945 és 1989. Az első évtizedekben olyan nevek kapcsolódnak a rimaszombati cserkészethez, mint Szombathy (Volkó) Viktor, Mátrai-Makovits Jenő, Loysch Ödön, Győry (Wallentinyi Dezső), Telek A. Sándor. A. Tóth Sándor).
És 1924 január 7-án született meg Közép-Európa ma legidősebb cserkésze, a későbbi neves ginekológus Kálmán László, aki vasárnap ünnepli 100. születésnapját, s akit majd hétfőn 16.00 órától köszönt Rimaszombat városa és cserkésztársai a Csillagházban.
De visszatérve a cserkészet kezdeteihez, a mindenféle történelmi kataklizmák mellett azért többnyire kirándulásokkal, táborozásokkal és rendezvényekkel zajlott a cserkészek mindennapi élete. Győry Dezső 1921-ben így emlékezett vissza a kezdetekre:
Nagy csomagok érkeztek az öreg gimnáziumba, amelyeket kerekre nyílt szemmel bontott fel egy kis társaság. Cserkészkalapok és hosszú mogyorófa-botok kerültek elő, reszketve illesztgettük fejre, kézbe – aztán egyszerre – kipirulva, mosolyogva tisztelgett nyolc fiú! Cserkészek lettünk… azt se tudtuk hirtelen, mit csináljunk – és az én lelkemből elfogult, öntudatlan hálaszavak röppentek el némán. Tavasz volt… és 1914-et írtunk”.
A cserkészek bejárták és betáborozták az egész környéket, jártak a szabadkai, pokorágyi erdőben, a Siralmasban, ahogy a balogi és meleghegyi vadaskertben, Guszonán, Nagydarócon, Füleken, a Szádelői-völgyben, Jászón, ahogy megmászták a Veport, a Szinyecet és a Tersztyét is.
Tanítványaival rovarokat és növényeket gyűjtöttek, amelyek kipreparált példányai a gimnázium természetrajzi gyűjteményét gazdagították. 1922-ben Növényhatározó című munkáját is kiadta Rimaszombatban. Tanári munkája és cserkészmunkája mellett 1911-ben elvállalta Magyarországi Kárpát Egyesület gömöri osztályának a vezetését is. A témáról, a gömöri turizmus kialakulásáról és fellendüléséről a napokban publikált remek tanulmányt Kerényi Éva a Gömör-Kishonti Múzeum 19. évkönyvében.
Horváth Zoltán egyúttal példás családapa is volt, aki feleségével, Diószeghy Ilonával három gyereküket, Ilonát, Zoltánt és Editet nevelték fel.
A Pogányvár regénye
Horváth Zoltán életét az írás is végigkísérte. „Mindkét” életrajza említi az Ek/u/vádor vértanúja című ifjúsági drámáját, amely az egyik életrajza szerint még 1890-ben jelent meg Nagykőrösön, míg a másik szerint 1910-ben Rimaszombatban. Annyi bizonyos, hogy a színpad Rimaszombatban is érdekelte Horváthot, s a húszas évek első felében több színdarabja (Falu szépe, A magyar gazda, Palóc tündér, A falu nemtője s nem mentője, ahogy több forrásban is előfordult) is megjelent. Ezek dalos népszínművek voltak, s szintén további kutatásra várnak, hogy bemutatták-e ezeket valahol. A Polgári Olvasókörön belül megalakult Irodalmi Társaság összejövetelein több elbeszélését (Ezer év moha alatt, Repülő) is felolvasta, de írt földrajzi könyveket (A Föld alakulása és története), s nagyon sok cikke jelent meg a Gömör-Kishontban, majd Trianon után a Gömörben.
Már nyugdíjaztatása után írta meg Az alvó vulkánokon című regényét, amelyet tarthatnánk Móra Ferenc 1927-ben írt Ének a búzamezőkről című regénye „ikerdarabjának” is.
A regény cselekménye Ajnácskőn és Almágyban játszódik az első világháború éveiben. Meszes István és újdonsült neje élik mindennapos nyomorúságos, de mégis boldog házaséletüket, míg meg nem érkezik a behívó. Judit 16 évig várja hűségesen haza oroszországi hadifogságban tengődő férjét, de legkegyetlenebb álmában sem tudná elképzelni a tragikus végkifejletet, amit rá mér a Sors. A regény 1938-ban jelent meg Rábely Miklós rimaszombati nyomdájában (s ha minden igaz, idén közös kötetben újra megjelenik G. Kovács Gyula A kereszt árnyékában című regényével együtt).
37 év tanítás után, 1926. augusztus 31-ével fejezte be a pedagógusi munkát a gimnáziumban, de a cserkészethez nem maradt hűtlen. Egyik diákja, Szombathy Viktor így emlékezett rá: „Horváth tanár úr a természetszeretetet látta a cserkészetben, meg akarta mutatni a hegyeket, a mezőket s a fákat, a Szinyecet s a pokorágyi erdők zöldjét, sátrat kívánt veretni a tisztáson, s át akarta ültetni szíveinkbe azt a határtalan örömet, mely őt akkor fogta el, ha erdőben, hegyek tetején járt”.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
