Bár manapság a mainstream sajtó részéről legalábbis kiátkozás jár azért, ha valaki orosz médiát olvas, uram bocsá’ szemléz, jó, ha tudjuk, óriási hibát követünk el azzal, ha kizárjuk az ellenoldali narratívát. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy rendszeresen orosz vagy orosz nyelvű portálok cikkeit is olvassuk, hiszen a megfelelő forráskritika mellett hasznos információk birtokába juthatunk akár az RT, akkor a Sputnik News, akár az orosz állami TASS hírügynökség írásait böngészve.
Az orosz média előretolt nyugati bástyájának tekinthető, a háború óta sokhelyütt betiltott RT-n néha igen izgalmas cikkekbe botlani. Nem csak azért, mert kibeszélnek a szokásos, unásig ismert nyugati visszhangkamrából. Az RT legnagyobb fogyatékossága éppen egyik legnagyobb erőssége is. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a portál az orosz médiabefolyásolási kísérletek egyik eszköze, néhány írás bizony még érdekesebb megvilágításba kerül.
Ilyen az a hétfőn megjelent hosszú cikk is, amelyben az Egyesült Államok tengerészgyalogságának hírszerző tisztje, az INF-egyezmény korábbi oroszországi ellenőre, Scott Ritter az atomfegyverek bevetésének lehetőségeit taglalja az orosz-ukrán háborúban.
Ritter szerint az amerikai elképzelés, miszerint a sarokba szorított, Ukrajnában kudarcot kudarcra halmozó Putyin jó eséllyel kényszerülhet olyan helyzetbe, ahonnan csak atomfegyverek taktikai célú bevetésén keresztül találhatja meg a kiutat, tévedésen alapszik. A szakember azt állítja, már az előfeltevés is hibás lehet, hiszen Nyugatról nehéz átlátni a helyzetet, amely orosz szempontból talán nem annyira elkeserítő, ahogy azt Kijev és a nyugati sajtó jelentős része láttatni szeretné. Ritter előbb a CIA-igazgatóját, William Burnst idézi („Egyelőre semmi olyan gyakorlati bizonyítékok nem látunk, amely megerősíteni az aggodalmunkat.”), majd a CNN-nek nyilatkozó Volodimir Zelenszkijt („Ne várjuk mega pillanatot, hogy Oroszország úgy dönt atomfegyvert használ. Fel kell rá készülnünk!”).
Fontos kiemelni, hogy Szergej Lavrov pár nappal ezelőtti indiai látogatása során szintén érintette a témát. Egy év eleji, Oroszország által is elfogadott ENSZ BT nyilatkozatra hivatkozva azt állítja, Oroszországnak esze ágában sincs atomfegyvereket bevetnie Ukrajnában.
Ehhez a magunk részéről annyit mindenképp hozzátennénk, hogy Lavrov egész februárja arra ment rá, hogy a nyugati közvéleményt meggyőzze, Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, így a szerző állításait is érdemes fenntartásokkal kezelni.
Emlékezhetünk arra is, hogy az orosz elnök a háború első napján egyértelmű utalást fogalmazott meg: ha valaki beavatkozna az „orosz hadműveletbe”, azonnali és soha korábban nem tapasztalt konzekvenciákkal járó válaszlépésekkel lesz kénytelen szembenézni. Ezt gyakorlatilag a teljes nyugati közvélemény úgy értelmezte, Putyin atomfegyverekkel fenyegetőzik. Ezt látszott megerősíteni, hogy az oroszok fokozták az „atomfegyverek készültségi szintjét”, amely, állítja Ritter, pusztán a parancsnoki és irányítási funkciók kommunikációs készültségét jelenti, nem azt, hogy az atomfegyvereket felügyelő egységes harckészültsége fokozódott volna.
A szakember szerint ezek a félreértések könnyedén tisztázhatóak lennének, ha a közvélemény átfutná a március elején közzétett, de még 2020. júniusában elfogadott hivatalos orosz direktívát.
Bár messzemenő következtetéseket nem érdemes levonnunk egy hivatalos dokumentumból, jobb híján kénytelenek vagyunk ebből kiindulni. Ahogy a CIA igazgatója is elismerte, jelenleg nincs semmiféle gyakorlati bizonyíték arra, hogy Oroszország atomfegyver bevetésére készülne, így be kell érnünk azzal, hogy elfogadjuk, Moszkva tartja magát a dokumentumban leírtakhoz.
A direktíva értelmében Moszkva kizárólag „elrettentő eszközként” tekint az atomfegyverekre, amelyeknek bevetésére csak „extrém és kényszerű” esetben kerülhet sor. Hogy ez pontosan mit jelent, arra a dokumentum sajnos nem tér ki, azt mindenesetre leszögezik, hogy az orosz nukleáris haderő úgy épül fel, hogy azonnali és elkerülhetetlen válaszcsapással reagáljon egy az országot ért atomtámadásra, amely „garantáltan elfogadhatatlan” pusztítással jár majd.
Ebből egyértelműnek tűnhet(ne), hogy Oroszország nem készül atomfegyverek bevetésére Ukrajnában.
Ritter ráadásul azzal érvel, a direktíva szerint megsemmisítő válaszcsapás a földdel tenné egyenlővé a megtámadott országot, ez azonban Ukrajnával kapcsolatban nem lehet a moszkvai stratégia célja.
A dokumentum ugyanakkor tartalmaz két fontos „kiskaput”. Oroszország abban az esetben is fenntartja az atomcsapás lehetőségét, ha
1) az ellenséges támadás az orosz kormány vagy a hadsereg kritikus infrastruktúrái ellen irányul, amellyel aláásnák az orosz atomképességeket, illetve
2) ha az „orosz állam létét fenyegető” támadás indul Oroszország ellen, akár konvencionális fegyverekkel.
Nem sok optimizmusra ad okot, hogy mindkét feltétel igen tágan megfogalmazott, gumifogalmakat tartalmaz. Az orosz állam létének fenyegetése például nem pontosan meghatározott feltétel. Egy Putyin elleni merénylet nyilván annak számít, de egy az orosz bankszektort érő kibertámadás már nem biztos. Mindezek ellenére Lavrov indiai látogatása során kijelentette, az Ukrajnában zajló háború „jelenleg” egyetlen feltételét sem merít ki a fentiek közül.
A másik fontos dolog, hogy mindez alátámasztja azt a kevesek által emlegetett tényt, hogy Oroszország mind ez idáig, ellentétben a legtöbb nyugati állammal, nem kötelezte el magát amellett, hogy csak atomtámadásra érkező válaszcsapásként alkalmazna atomfegyvert.
Ritter cikke egyértelműen orosz olvasatot mutat be, ez világos. Csakhogy éppen ezért érdekes, hiszen az egy elsősorban a nyugati közvélemény és döntéshozók számára megfogalmazott üzenet, pontosabban fenyegetés. A tervezett svéd és finn NATO-csatlakozás kapcsán például kommentár nélkül idézi az egykori orosz elnök, Dmitrij Medvegyev szavait, aki a várható csatlakozás kapcsán korábban azt mondta, ezzel „megszűnne a Baltikum atom-mentes státusza”, lévén, Oroszországnak helyre kell állítania „az egyensúlyt”.
Ritter szerint Oroszország fenyegetésként éli meg azt is, hogy a NATO az évtized végére minden tagállamát F-35A típusú vadászgépekkel szeretné ellátni, mivel ezek a gépek atomtöltetű rakéták kilövésére és szállítására is képesek.
A vadászgépeket korábban B-61-es harcászati atombombákkal tesztelték – sikeresen. Ezekből, írja Ritter, mintegy 150 darab van szerte Európában és ami különösen érdekes, az észak-atlanti együttműködés nem zárta ki annak lehetőségét, hogy atomfegyverrel egyelőre nem rendelkező tagállamokban is tároljanak belőle. Az atomtöltetet tartalmazó rakéták kilövésére alkalmas F-35-ös vadászgépei vannak például a lengyel, a dán és a norvég légierőnek is, ráadásul Finnország nem régiben jelentette be, hogy hatvan F-35-öst vásárol az Egyesült Államokból.
Ritter azt írja, mivel a három balti állam légterének védelmét is (részben) F-35-ös vadászgépek látják el, ezért Oroszországnak potenciális fenyegetésként kell tekintenie minden egyes vadászgépre.
Ez azért különösen érdekes, mert az orosz direktívában szerepel egy kitétel arról, hogy atomfegyverekkel nem rendelkező országok területére telepített atomfegyvereket a „nukleáris elrettentés alkalmazásával kell semlegesíteni”. Ritter szerint tehát a NATO-nak és az Egyesült Államoknak kell óvatosan és körültekintően eljárnia, amikor Európa felfegyverzéséről van szó.
Itt érdemes felhívnunk a figyelmet egy fontos ellentmondásra.
Miközben a NATO lépten-nyomon azt hangsúlyozza, védelmi szövetségként eleve nem lehet célja az Oroszországgal szembeni agresszió, orosz nézőpontból ezek ugyanúgy üres szavak, ahogy Nyugatról nézve Lavrov fogadkozásai arról, hogy Moszkva nem készül atomfegyverek bevetésére Ukrajnában. Ezzel az olvasattal a háború előtti deeszkalációs kísérletek kudarca is magyarázható, hiszen ahogy nem vehetjük készpénznek az orosz atomdirektíva betartását, úgy az oroszok is magasról tettek a NATO „ez csak védelmi együttműködés”-típusú fogadkozásaira.
Az, hogy a NATO nem indít háborúkat, míg Oroszország jól láthatóan igen, védhető álláspont, de lássuk be, az erkölcsi magaslatunkkal nem sokra megyünk, ha elindulnak az első rakéták.
Ritter érvelése egyébként pontosan ugyanott sántít, ahol a nyugati véleményformálók és politikusok hasonló, csak ellenkező előjelű dörgedelmei. Mindkét fél egzisztenciális fenyegetésként tekint a másikra, saját magára pedig indokolatlanul fenyegetett államként. Ez eleve kizárják a kompromisszum és a megértés lehetőségét.
Teljesen mindegy, hogy ehhez a Nyugatnak, látva, mi folyik Ukrajnában, még indoka is van. Orosz szempontból ugyanilyen indok hatvan, atomtöltet hordozására képes vadászrepülő telepítése Finnországba.
Az orosz-ukrán háború egyik legfontosabb kérdése éppen az, miként lehet úgy befejezni a háborút és legyőzni Oroszországot, hogy az ne járjon az általunk ismert világ pusztulásával. Félő, talán sehogy. Ez a háború egyik nagy, feloldhatatlannak tűnő ellentmondása. Miközben Ukrajna valóban honvédő háborút vív, a világnak a béke az egyetlen érdeke.
Putyin ugyanis pontosan érti, konvencionális háborúban nem diadalmaskodhat a NATO és az Egyesült Államok felett.
Éppen ez az oka annak, hogy a NATO-nak nem szabad belekeverednie a háborúba, az ugyanis, a fenti okokból, szinte biztosan az orosz atomfegyverek bevetéséhez vezet. Eddig jóformán egyetlen politikus, véleményformáló vagy katonai szakértő sem beszélt arról, mit csinálunk, ha ez bekövetkezik. Teljesen mindegy, hogy egy kis területre korlátozódó, taktikai atomcsapásról van szó, vagy Kijevet teszik a földdel egyenlővé. A történelmünk így is, úgy is mindörökre megváltozik, erkölcsi fölényünk pedig az otthonainkkal együtt porlad semmivé.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
