Borvendég Zsuzsanna: Az impexesek elárulták a saját hazájukat
Amennyiben a hazánkból kiszivattyúzott pénz itt maradt volna, a magyarok ma olyan gazdasági szinten élhetnének, mint például a németek. Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet kutatója jelentősen felkavarta az állóvizet Magyarország eladósodását kutató írásaival, aminek a szálai a jelenkorunkba vezetnek. De arra is választ kapunk, hogy miként működött a korábbi nácik és a baloldal szövetsége az úgynevezett hidegháború időszakában.
– Magyarország legnépszerűbb történészét tisztelhetjük önben. Előadásait százezrek nézik a videós csatornákon, A hálózat pénze című, legutóbbi könyve egy hónap alatt több utánnyomásban tízezer példányban jelent meg. Minek tulajdonítja ezt a hatalmas érdeklődést?
– Molnár Tamás, az egyik legnagyobb konzervatív filozófus a Liberális hegemónia című könyvét azzal kezdi: „Értelmünk természetes törekvése, hogy megértse a körülöttünk lévő világot, ugyanúgy, mint azt, melyet a lélek legmélyének nevezünk.” A könyveim azok körében válthattak ki érdeklődést, akik érteni akarják azokat a folyamatokat, amelyek szálai a múltba nyúlnak, de ma is meghatározzák a sorsunkat. Sokan érezhetik azt, hogy ma egyfajta virtuális valóságban élünk, rengeteg információ zúdul ránk, ami elfedi a valóságot. Néhány évtizeddel ezelőtt hasonlóan működött minden.
Nemzedékek fiatalsága egy nagy hazugság volt, egy álvalóság, melyet gulyáskommunizmusnak neveztek, miközben a nemzetközi pénzmaffia kirabolta az országot, s ennek a következményeit mi viseltük és viseljük.
Könyveim a máról is szólnak, hiába a Kádár-rendszer a témájuk. A tízezer példány majdnem elfogyott, újabb utánnyomás készül.
– Ki lehet-e deríteni az igazságot, van-e egyáltalán igazság, vagy az csak egy posztmodern nyelvi fordulat része, arra szolgál, hogy eltakarjuk a valóságot?
– A teljes igazságot soha nem fogjuk megismerni. Nem azért, mert azt a posztmodern narratívát követem, amely szerint a történelmi tény nem létezik, hanem azért, mert a fennmaradt és kutatható iratok csak a történések töredékét közvetítik, sokszor azt is manipuláltan. A tényleges motivációk, az emberi esetlegességek, a szóbeli egyezségek, a szereplők által rejteni kívánt összefüggések jelentős része felderíthetetlen marad, csak a jéghegy csúcsát láthatjuk. De már az is nagy dolog, hogy egyáltalán tudunk a jéghegyről.
Történészként sikerült egy olyan témára irányítanom a figyelmet, amelyet korábban csak kevesen próbáltak elbeszélni, de őket is többnyire lejáratták, hiteltelenítették.
A levéltári dokumentumokkal bőségesen alátámasztott állításokat azonban nehéz lesöpörni az asztalról.
– A rendszerváltásnak leginkább a politikai narratíváját ismerjük, a gazdasági tektonikai mozgásokat alig. Sokan kétségbe vonják a rendszerváltást is.
– Politikai váltás volt – ez nem kérdés –, de gazdasági nem. A gazdasági elit lecserélte az érdekeit korábban teljesen kiszolgáló kommunista garnitúrát – a mór megtette kötelességét, a mór mehet. A hazánk kifosztásán munkálkodó hálózat polipkarjai maradtak. Ma már nagyjából rekonstruálható, hogy a hatalomátadás milyen forgatókönyv szerint működött, a terepet előkészítették az új idők kirakatfiguráinak. Korábban nem ismert személyek tűntek elő a homályból, akik pillanatok alatt elfoglalták a legfontosabb pozíciókat.
Közben a privatizációval azt is megszerezték, amit a kommunista rablógazdálkodás alatt nem tudtak megkaparintani.
Nem tudom, hogy a politikai folyamatok szereplői mennyire voltak tisztában azzal, hogy egy színjátékban vesznek részt. Szerintem egy tudatos manipuláció eredménye a rendszerváltás fogalma is. Ahogyan a „gulyáskommunizmus” vagy a „puha diktatúra”, és még sorolhatnám.
– Talán hidegháború sem volt, legfeljebb a színjáték részéhez tartozott?
– Az egész hidegháborúról alkotott képünket is újra kell értékelnünk, hisz mindmáig a jó és rossz küzdelmeként van feltüntetve, melyben a hősi Amerika küzd a gonosz Szovjetunió ellen.
Ez nem ilyen egyszerű, hisz a gazdasági érdek és a pénz mindent felülír.
A nyugat-európai vagy amerikai cégeknek nem volt jó üzlet betartani az elzárkózási politikát, az embargós szabályokat, melyeket az amerikai kormány az üzleti életre is rá akart kényszeríteni. Ráadásul az a nyugati cég, melynek sikerült bejutnia a vasfüggöny keleti oldalára, olyan monopolhelyzetet élvezett, ami Nyugaton elképzelhetetlen volt, hisz a keleti piacokon nem volt verseny, az agyonkorrumpált döntéshozók biztosították a kizárólagosságot és a szabad rablást. Közben a szovjet világhódító tervek részeként cégek fedésében építettek ki Nyugatra behatolási csatornákat, hogy a nyugati társadalmakat érzékenyítsék és terjesszék a kommunisztikus gondolatokat – ez a pozícióépítés is rengeteg pénzt emésztett fel.
– Milyen szerepet töltött be ebben Magyarország?
– A tőke logikája ellentmond a vasfüggönynek. A pénz útjába nem állhat egy fal, kellettek kiskapuk, melyek a tőkeáramlást biztosítják, az egyik kiskapu Magyarország lett. Ennek a pozíciónak köszönhető, hogy olyan nemzetközi pénzügyi érdekek jelentek meg a térségben, melyeknek egyenes következménye lett az a pénzszivattyú, ami a 70-es évek óta működik.
242 milliárd dollárt vittek ki az országból 1980 és 2010 között, ez Bogár László közgazdász számításai szerint a harminc év alatt megtermelt nemzeti jövedelmünk egyharmada.
Az biztos, hogy nem lehet számításon kívül hagyni a pénzügyi világ és a gazdasági élet nemzetközivé válását, a huszadik század derekán már nem nemzetállami keretekben működött a gazdaság, a multinacionális cégeknek több országban voltak leányvállalataik. Nem a politika irányította a világot, hanem a cégek, pénzhatalmi érdekek határozták meg a politikát. Már a huszadik század közepén is irracionális elképzelés volt, hogy mesterségesen ketté lehet osztani a világot, hiszen a tőke ezer szálon hálózta be a Földet.
– A balliberális oldal értelmiségi holdudvara ma is készséggel nácizza le a keresztény és konzervatív hagyományaihoz ragaszkodó magyar polgári réteget. Eddig úgy tudtuk, a kommunisták legfontosabb célja a nácizmus és a fasizmus elleni küzdelem. Az ön kutatásaiból teljesen más kép tárul elénk, nevezetesen: a magyarországi hithű kommunisták Hitler bizalmi embereivel üzletelnek, már rögtön 1945 után. Ezzel kapcsolatban Bródy Sándor író fiainak esete akár egy külön könyvet is megérdemelne. Érkezett-e bármilyen cáfolat a kutatásaival kapcsolatban?
– Ez számomra is érdekes volt. Egy újabb példa arra, hogy a felszín alatt nem voltak kibékíthetetlen ellentétek a nácik és a kommunisták között, sőt jól megfértek egymással. Maga Kádár János, mikor vérbe tiporta az 56-os forradalmat, a nyugati imázsának erősítésére a hitleri birodalom egyik korábbi bizalmi és befolyásos emberét bízta meg.
Miközben Kádár itthon lefasisztázta a demokráciáért harcoló magyarokat, azzal párhuzamosan egy korábbi főnácinak rengeteg pénzt fizetett az együttműködés fejében.
De ez is csak egy példa a sok közül. Érdekes, de a kutatásaimra eddig semmilyen reakciót nem kaptam.
– A csend is beszédes. Rengeteg nevet hoz fel a könyveiben, akik részt vettek a hazánkat kifosztó külkereskedelmi hálózatban. Ilyen például Oblath György, Nyerges János, Salusinszky István, Fekete János. A tevékenységükkel kapcsolatban sem érkezett visszajelzés?
– Elég sok személyről van bizonyítékunk, hogy része volt ennek a maffiaszerű hálózatnak. Ők mind meghatározó pártállami pozíciókat foglaltak el, ugyanis a hálózatnak kellettek a hierarchia magas pontjain lévő személyek, mert ők fértek hozzá az információkhoz, és megvolt a hatalmuk, hogy támogassák a működését. A többségük már nem él, de a cégeik túlélték őket. Ha már említette, a Salusinszky család is ilyen. Salusinszky István a Magyar Külkereskedelmi Bank elnöke volt 1963-tól 80-ig, és központi figurája a külkereskedelmi maffiának. Az 1944 őszén bejövő moszkovita társaság emelte fel 1945-ben – ők azért jöttek, hogy a külkereskedelmet kommunista befolyás alá helyezzék. Ez egy tudatosan építkező hálózat volt, eleinte a szovjet útmutatásokat követték, és nagyon sokra vitték. Mint említettem, a többségük már nem él, de a tőkéjüket, a családok közötti és a nemzetközi pénzügyi-politikai kapcsolataikat az utódaik megörökölték.
Összehasonlíthatatlanul jobb helyzetből indultak a rendszerváltáskor, mint a magyarok 99 százaléka. Ennek a kapcsolatrendszernek volt a haszonélvezője Dobrev Klára is, akiből a jelek szerint valakik miniszterelnököt szeretnének csinálni.
– Könyveiben részletesen foglalkozik hazánk kirablásával. Röviden hogyan mutatná be ezt a folyamatot?
– Nagyon leegyszerűsítve a magyarországi külkereskedelmi cégek a nemzetközi tranzakcióikkal rengeteg veszteséget termeltek, ezeket direkt úgy üzemeltették, hogy megkárosítsák Magyarországot. A veszteséget természetesen a magyar állam fedezte. A hiány külkereskedelmi deficitet eredményezett, ami államadóssággá vált. Ennek a fedezésére magas kamatozású hiteleket vettek fel, így kezdődött az az eladósodási folyamat, aminek 1989-re majdnem államcsőd lett a következménye. A történészek és a közgazdászok mindmáig azt próbálják elhitetni, hogy ez az államadósság azért keletkezett, mert a kádári diktatúra a jóléti kiadásokat finanszírozta belőle, vagyis az emberekre költötték a pénzt. Ezért is kell visszafizetni az állampolgárok adóiból a hiányt. Ma már tudjuk, a hiányként feltüntetett összegek jelentős része magánszámlákon, külföldi bankokban, offshore cégeknél landolt. Ez volt a fehérgalléros bűnözők extraprofitja.
– Mit tart eddigi legnagyobb tudományos eredményének?
– Annak önmagában örülnék, ha általánosan elfogadnák és közismert lenne, hogy a Kádár-rendszer nem a magyar állampolgárok túlfogyasztása miatt adósodott el.
Ez ordas hazugság volt, a magyar társadalom teljes megcsalatása; az egyszerű állampolgár nyakába varrták a felelősséget, aki ezekről a pénzügyletekről semmit sem tudott. Szeretném megértetni, hogy a Kádár-rendszer a gulyáskommunizmus elhitetésével az egyik legnagyobb bűnt követte el a magyar társadalom ellen, és a nemzeti öntudatnak is helyrehozhatatlanul ártott. Jó lenne, ha mindenki tudná, hogy volt és van egy pénzügyi elit, melynek a zsoldjába álltak egyesek – meg is kapták érte a júdásmilliókat –, de a már említett 242 milliárd dollár olyan nagy összeg, amit nem fogunk néhány magyarországi szereplő mögött megtalálni, ez a pénz nem hazai üzletemberek zsebében landolt. Hogy konkrétan is értsük: ha ez a pénz itthon maradt volna, a magyarok ma olyan gazdasági szinten élnének, akár a németek. Az impexesek elárulták a saját hazájukat, aminek az lett a következménye, hogy Magyarország kényszerpályára sodródott, és ebből a hálózatból azóta sem tudunk kivergődni, bármit is próbálunk.
– Lesz folytatása az eddigi kutatásainak?
– Szeptemberben jelenik meg
A hálózat emberei című új könyvem,
illetve egy korábbi kötet újraszerkesztett változata, A Cég megnyertjei, a megnyertek cégei. Ezeket pedig reményeim szerint újabb kötetek fogják követni.
– A könyvírás mellett jut ideje pihentetőbb olvasmányokra is, vagy teljesen a szakmai anyagoknak él?
– Szükség van másra is. Nemrég olvastam újra Bán János Hunyadi-sorozatát, ami ismét hatalmas élmény volt. Laurent Obertone Gerilla című könyvének második kötete annyira mellbe vágott, hogy szinte most sem tértem magamhoz, ismernie kellene ezt mindenkinek! Most éppen a Magyar Patrióták által kiadott Domonkos László Pompeji magyar hamuja című hiánypótló könyvét olvasom, ami a felvidéki, sárosi magyarság eltűnésének megrázó tragédiáját mutatja be.
Pataki Tamás – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
