A múltkor írtam a munkásellenzékről, annak elitbeli részéről. Lásd: a hívő kommunista, aki szerint nem lenne szabad nagy, széles választéknak lennie a „népi” cipőboltban.
Igenám, de a kisemberek között is létezett az eszmének tábora. Náluk az alapállítás az volt, hogy a „szocializmus” egy alapvetően jó rendszer, s minden baja onnan ered, hogy az irányításban részt vevő elvtársak lopnak, de legalábbis könnyelműen kezelik a népgazdaság vagyonát.
Miközben a lopás vád teljesen abszurd volt, a Kádár-rendszerben lopni csak nagyon alacsony szinten lehetett, de ez hallgatólagosan meg is volt engedve. Lásd az irodai dolgozó gyerekének nem kellett vennie a papírüzletben tollat, ceruzát, mert neki a szülője „hozott” a munkahelyéről, a vendéglátásban dolgozónak pedig időnként „leesett” egy-egy rúd szalámi. Irigykedtem is nagyon két legjobb gyerekkori haveromra, az egyik apja a vendéglátásban dolgozott, a másiké nyomdász volt, így rendszeresen volt náluk otthon ingyenes élelmiszer és könyv, míg az én apám csak külkeres bankár volt, így ő csak fűzőgépet, fali naptárt hozott haza nekem ajándékba.
A könnyelmű pénzköltés vádja volt tehát a lényegi. Egy ismerősünk pl. a fejébe vette, hogy minden baj alapoka az, hogy túl sok külkeres cég (impex) van, s ezek mind önállóan kereskednek a külfölddel, sőt még egyes gyártó cégek is léteznek, melyeknek szintén volt külkereskedelmi jogosultságuk. A kései Kádár-rendszerben nagyjából 50-60 állami cégnek volt külkereskedelmi jogosultsága – ezek nagy része „impex” volt -, azaz önállóan kereskedhetett. (Az az állami cég, melynek nem volt külker jogosultsága, az az impexeken keresztül kereskedhetett csak.)
Ismerős szorgalmazta a Rákosi-rendszer gyakorlatának visszaállítását, amikor csakis a Külkereskedelmi Minisztérium kereskedhetett, senki más. Szerinte ezzel milliárdokat lehetett volna megspórolni, hiszen nem kell akkor tárgyalásokra kiutaznia delegációknak, sőt, fő mesterötlete az volt, eleve a magyar diplomaták tárgyaljanak az adott országban a Minisztérium nevében, így a minisztériumi dolgozóknak se kell utazniuk, drága pénzt költve az utazásra, szállásra, napidíjra.
Egyébként a Szovjetunióban majdnem ilyen rendszer volt még a 80-as években is, ott tényleg alig pár külkereskedelmi jogosultság létezett. De Magyarországon a 68-as reformok keretein belül „szocialista piacgazdaság” próbált működni, azaz az egyes állami vállalatok jelentős autonómiával rendelkeztek, ezért voltak nagyobb számban külker jogosultságok is. Szóval az egyes vállalatok maguk döntöttek mit vegyenek és adjanak el, milyen áron, a Minisztérium – mint a tulajdonos állam képviselője – csak kötelező keretszámokat határozott meg rájuk nézve.
Ismerősnek ez nem tetszett. Ill. ennek a látható része, hogy mindenféle delegációk utazgatnak ide-oda, költve a nép pénzét. S teljesen komolyan hitte, ha ez nem lenne, akkor a szocializmus már rég legyőzte volna a kapitalizmust.
E szemlélet máig átöröklődött nyoma létezik napjainkban is, pl. az, hogy nem szabad beköltözni a Miniszterelnökség épületébe, hanem helyette új helyen kell berendezni az irodákat.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
