A Mércében olvasom az egykori Kádár-kori „munkásellenzék” – azokat nevezték így, akik a rendszert balról kritizálták, azaz hogy a kádárizmus nem eléggé marxista – kedvenc érvét: „addig semmi máson nem dolgozunk, amíg nem oldjuk meg mindenkinek az alapvető emberi szükségleteit„.
Ezt teljesen komolyan mondogatta az akkori munkásellenzék, melyet azért ismerhettem jól, mert az akkori magyar diplomáciai karban ez az embertípus túltengett, ugyanis Kádárék egyik kedvenc módszere volt a balos ellenzék kitakarítása az országból annak külügyi szolgálatba küldésével.
Kubában ezek pl. olyan magyar diplomaták voltak, akik éjjel-nappal éljenezték a kubai rendszert, míg a magyar rendszerről fintorogva beszéltek. Egyik kedvenc esetem: magyar diplomata dühös, felizgult állapotban meséli, Budapesten egy cipőboltban járt – ez a 80-as évek eleje -, s felháborodva szembesült azzal, hogy a boltban kb. 200 féle cipő volt kapható. – Ez nem szocializmus! – fakadt ki az illető -, egy igazi szocialista országban minden cipőméretből 2-2 van csak, egyetlen szín, egy férfi és egy női verzió, az így megspórolt pénz meg mehet a nicaraguai forradalmi erők támogatására! Hiszen miféle dolog az, hogy a névleg szocialista Magyarországon lassacskán fogyasztói paradicsom van 200-féle cipővel, miközben a világ 80 %-ában az emberek nyomorognak a kapitalizmus igája alatt!
Az ifjú mércés itt most azt sérelmezi: a budapesti ballib kerületi polgármesterek igyekeznek fellépni a hajléktalanok, az utcai drogosok, s az utcai apró bűnözés ellen, ahelyett, hogy a kapitalista rend megszüntetésén munkálkodnának, mely hajléktalanokat, utcai drogosokat, apró bűnözőket eredményez.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
