Levák Henrich (1932) és – lánykori nevén – Vizsgyák Matild (1933) hét évtizedet éltek le jóban, rosszban, szabó házaspárként. Októberben ünnepelték a platinalakodalmukat.
A szabóműhely három varrógépe már szinte muzeális értékű, de ettől függetlenül még szépen működik, ha van valaki, aki bánni tud velük. Levák Henrich nem habozik megmutatni, milyen az, ha egy sok évtizedes gyakorlattal rendelkező szabómester dolgozik rajtuk. Érdeklődésünkre azonnal leül az egyik géphez, s folytatja az egyik textilanyag varrását, míg felesége, Matild, leül melléje segíteni. A mozdulatok pontossága, kettejük összehangolt munkája olyan valami, amihez bizonyosan szükség volt arra a hét évtizedre, amelyet együtt éltek le Naszvadon. Ma már inkább a kert és a háziállatok kötik le őket, de néha azért még foglalkoznak a szabással-varrással is.
Levák Henrich szülei Barsfüssről (Trávnica) települtek Bécsújhely mellé, a naszvadi szabómester így Alsó-Ausztriában látta meg a napvilágot egy szlovák családban. Végül 14 éves korában szabóinasnak állt, s az élet úgy hozta, hogy Naszvadra került. „Úgy ismerkedtünk meg, hogy a kertünk nem egészen egybeért, s ő az ablakból engem látott. Különben nem is annyira ismerkedésről volt szó, mert akkoriban a tyúkokat írták össze. Mivel ő szlovák fiú, neki is kötelessége volt az Helyi Nemzeti Bizottságtól [MNV] összeírást végezni a beszolgáltatásokhoz, azt számolta, kinek mennyi tyúkja vanˮ – meséli a naszvadi születésű Matild 1948-as megismerkedésük történetét, amelynek 1951-re házasságkötés lett az eredménye – amit az 50. évfordulón, 2001-ben meg is újítottak. Kapcsolatukban a szabómesterség a kezdetek óta fontos szerepet játszott, a feleség szerint férje mutatta meg neki, „hogyan kell a ruhaujjat szépen bevarrni”.
Akárhány ember életét vesszük szemügyre, a második világháború utáni kor szinte mindenki sorsán markáns nyomot hagyott. Levák Henrich csak nagy nehézségek árán tudott professzionális szabóvá válni, ugyanis a korabeli államhatalom a bányamunkát ajánlotta figyelmébe a szabómesterség helyett, Naszvadon pedig kezdetben némileg „idegennek tartottákˮ. Házasságuk első 10 évében ezért nehezen tudtak megélni, ám sikerült kitartaniuk. „Mi majdnem a semmiből éltünk meg. Az volt a szerencsénk, hogy mind a ketten iparkodtunkˮ – mondja Matild, majd férje hozzáteszi: „Akármennyit is kerestünk, be tudtuk osztani. Ez volt a legfontosabb.ˮ Ismét a felesége veszi át a szót:
„Volt olyan, hogy el kellett dönteni, kenyeret fogunk sütni vagy gombot veszünk. Akkor felültem a biciklire, elmentem Érsekújvárba, megvettem a gombokat, ő felvarrta azokat a ruhára, amiért lejött a manusz, s már lett is pénzünk.ˮ
Tágas családi házukat végül főleg a szabómunkának köszönhetően építették fel 1970 környékén.
Levák Henrich végül a Vzorodev Termelőszövetkezetben vállalhatott munkát, s a vállalat átalakulása után is ott dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Házasságuk szempontjából az összetartásukat értékelik a legjobban.
„A munka kötött össze bennünket. Ha hiszi, ha nem. Ő csinálta a főmunkát, én a kézit. Ha volt közben női ruha, én megvarrtam azt is, nálunk minden fillér nagyon számított. Persze akadt olyan is, hogy veszekedtünk, olyan nincs, hogy ne legyen veszekedés, az kellˮ
– mondja nevetve Matild. Ünnepek előtt az is megesett, hogy a tömeges megrendelések miatt egy-egy éjszakát alvás nélkül dolgoztak végig, közben Naszvad korábbi hírnevéhez méltón a házuk felépítése után intenzívebben kertészkedtek is. Egy-egy ruhadarabjuk valóságos divathullámot váltott ki Naszvadon, és sorozatban gyártották őket. „Aki eljött hozzánk, és megosztotta velünk gondját-baját vagy a titkát, az itt maradt, nem adtuk tovább. Nagyon bizalmasak voltunk az emberekkel. Nekünk a műhelyből nem kellett kimennünk, tudtunk mindenről. Voltak olyan kuncsaftjaink is, akik a gyerekeiknek is varrattak. Ők meghaltak, de a gyerekeik tovább jártak hozzánkˮ – idézi fel Matild.
„Azon voltunk, hogy a gyerekeinknek jobb életük legyen, mint nekünkˮ – mondják mindketten nagy egyetértésben. Három gyermekük született, mellettük már hat unokájuk és nyolc dédunokájuk van.
„Utódunk is van. Az első unokánk szabó, Érsekújvárban van szalonja, amire nagyon büszke a papa. A gyerekeinket valahogy nem érdekelte a szakma, ez az unokánk viszont négy hónapos korától kezdve a műhelyünkben volt, mivel az anyjának vissza kellett mennie dolgozni. Vajon hogyan ivódott bele a szabóság?ˮ
– teszi fel a költői kérdést Levák Matild.
A 70. házassági évfordulót – objektív okok miatt – ha nem is a teljes családdal, de szépen megünnepelték. Az önkormányzat is felköszöntötte őket az októberi kerek évforduló alkalmából.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
