Kelet-Európában ritka a multirabszolga, éppen ezért nevetséges a kevés ilyen ember.
A kelet-európai ember alaphozzáállása az ellenkező véglet: még akkor is kritizál, amikor ez teljesen alaptalan.
Bulgáriában van egy honlap, ahol anoním módon lehet megosztani infókat munkahelyekről. Eleinte még komolyan is vettem a honlap infóit, de aztán szembesültem azzal, hogy minden cégről az olvasható, hogy az a világ legrosszabb munkahelye, télen túl hideg van, nyáron túl meleg, az irodai eszközök 20-évesek, a székek szétesnek a dolgozók alatt, a főnökök mind idióták, s már majdnem mindenki felmondott, aki pedig még nem, az a hét végéig megteszi ezt.
A gond az, hogy egyes munkahelyeken dolgoztam magam is, s tudom, az infók nagy része marhaság. Párszor ezt meg is osztottam, de ennek eredménye csak az lett, hogy meg lett állapítva: én az adott cég fizetett bértrollja vagyok, ezért “védem” a céget.
Amikor egy időben Epson-ügyfélszolga voltam, még mielőtt jelentkeztem volna az állásra, megkérdeztem egy cseh ismerőst, aki dolgozott már ott, hogy milyen a munkahely. Több percnyi panaszáradatot kaptam: minden borzasztó, plusz az Epson összes terméke minősíthetetlen szar, s csoda, hogy a cég még nem omlott össze. Aztán amikor mégis elmentem dolgozni oda, meglepődve tapasztaltam, a viszonyok teljesen átlagosak, s az Epson termékei tök ugyanolyan jók, mint konkurrencia – Canon, HP, Lexmark, stb. – termékei.
Amikor meg Nokia-ügyfélszolga voltam, s vettem magamnak egy Nokia.telefont, több kolléga is rám támadott “te képes voltál erre a szarra pénzt kiadni? a Nokia a legrosszabb márka, ezt tudnod kellene!“. Csak azzal tudtam hitelemet visszaállítani, hogy elmondtam, megnéztem a belső rendszerben, melyik típusra van a legkevesebb panasz, így választottam készüléket.
Szóval az átlag kelet-európai magatartás a saját munkahely szidása.
Ezen a háttéren az ellenkező véglet kifejezetten röhejes.
Volt egy kollégám, aki teljesen komolyan vette a hivatalos utasításokat, s azokat mély beleéléssel adta vissza, ilyen “nagyon fontos ezt betartani” stílusban. Először azt hittem, viccel. Még főnökök se szoktak így beszélni jellemzően.
Egy másik kolléga az egyik kólcenterben hétvégeken tanult, a hivatalos anyagokat. Kérdésre, hogy ez mire jó, azt mondta, így sikeresebb lesz. Felvétesemre, hogy a siker nem fog hozni neki semmit, hacsak nem élvezi hülyeségek tanulását, hollywoodi stílusban kezdett beszélni. Az ugyanis csak hollywoodi filmekben van, hogy a dolgozó szorgalmas, felfigyelnek rá, majd megemelik a bérét.
De talán egy harmadik eset volt a legviccesebb, ez a Coca-Colánál zajlott le. A kolléganő annyira beleélre magát az egészbe, hogy nem volt hajlandó más cég üdítőjét meginni. S időnként elmés képeket és idézeteket tett fel Facebook-profiljára dicsérve a céget.
Byung-Chul Han A kiégés társadalma című műve jól leírja ezt a jelenséget: nincs rossszabb kizsákmányolás, mint az önkéntes kizsákmányolás, mely során az egyén még büszke is magára: ő sokat dolgozik. Mintha a sok munka dicsőség lenne. Érdekes módon ebben a marxizmus és a liberalizmus tök ugyanazt a hamis dicsőítést adja a munkának, ami a Szovjetunióban a sztahanovista volt, aki folyton túlteljesít, az nyugaton – és különösen az amerikai kultúrában – a “hard working man”. Hogy ne legyek őszintétlen, hozzáteszem a marxizmus ideálja a munka megszüntetése, viszont eddig a szakaszig sose egy marxista társadalom se jutott el, azaz a létező marxizmus ideálja sose a munkamentesség volt, hanem a sztahanovista etika.
A premodern világban a munka mindigis kényszernek számított, sose öncélnak. Azért dolgozunk, mert szükségünk van munkánk gyümölcsére, semmilyen más ok nincs. S a leginkább tiszteletre méltó tagja a társadalomnak a szerzetes, aki adományokból él, nem dolgozik, egész idejét Isten tölti ki.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
