A milliárdos Robin Hood

A milliárdos Robin Hood

Donald Trump nemcsak hazájában népszerű, Magyarországon is az. Ugyanúgy, ahogy Vlagyimir Putyin vagy Orbán Viktor is. Különleges időket élünk, az emberek mind nagyobb része szereti azokat, akiket a mainstream hangadói szerint nem szabadna szeretniük. Csodálatos paradoxonok jönnek ki ebből: egy dollármilliárdos üzletember és egy birodalom ex-KGB-s elnöke valóságos népi hőssé emelkedik. A mi fiunkról nem is beszélve.

A héten tényleg eldőlt: a republikánus párt elnökjelöltje egy milliárdos üzletember lesz az amerikai választásokon. Esélyes kihívói közül az utolsó, Ted Cruz texasi szenátor is feladta a harcot, újabb vereségei után nem tehetett mást. Pedig mindenki megpróbált mindent. Bár eleinte talán nem vették komolyan a hangos, szabadszájú és demagóg – első hallásra elfogadhatatlan-tolerálhatatlan ostobaságnak titulálható szólamokat harsogó – Trumpot, nem hitték el, hogy ez az egész nem más, mint a valóság, összességében mégis idejében ébredt az establishment. Annyiban feltétlenül, hogy rövid értetlenkedésüket és bénultságukat lerázva haladéktalanul és nagy erőkkel kezdjenek hozzá a jelöltjelölt hiteltelenítéséhez és kiiktatásához.

Hogy ez a törekvés sikeres legyen, az szinte az egész egyesült államokbeli politikai osztály közös érdeke lett volna. A republikánusoké magától értetődően, minthogy a párt létének értelmét kérdőjelezi meg Trump sikere, a demokraták meg – akiknek házon belül is megvolt a gondjuk, őt Bernie Sandersnek hívják – eleinte örültek ugyan a túloldal kínjainak, ám idővel ők is felismerték a jelenség veszélyét. Hegyek mozdultak meg aztán, mindhiába. Trump elindult, felvette az utazósebességet, és többé nem lehetett megállítani, letarolt mindent és mindenkit. Eközben kiderült az is, hogy nemcsak a szája nagy, arra is képes, hogy okosan rakja össze a csapatát, és arra is, hogy ügyesen használja a korszerű kampánytechnikákat, de még némi visszafogottságot is hajlandó felmutatni, ha muszáj. Kiderült: noha a leggyakrabban amatőrt játszik, összességében abszolút profi.

Egyáltalán nem lesz könnyű dolga Hillary Clintonnak ősszel. Ezt ma már az egész világ tudja, akkor is, ha még mindig jólesik ismételgetni itt-ott, hogy ugyan-ugyan, ez az egész nem igaz, Trump csak pojáca, és teljesen kizárt, hogy a világ első számú hatalmának első embere egy ilyen fickó legyen.

Nem mondom, hogy ő lesz. Azt mondom, hogy aki az eddig történtek után kizárja ezt a sanszot, az nem ért semmit abból, hogy 2016-ban milyen a világ.

A régi képletek nem érvényesek már, ez ilyen egyszerű. Hogy végleg megbuktak-e, vagy csak átmeneti a káosz, még nem dőlt el, de hogy a pillanatnak most azok az urai, akik képesek tágítani a kereteket, vagy mindenestül felrúgni a játékszabályokat, az kétségtelen. Így lesz szava a nemzetközi politikában egy apró közép-európai ország akarnok miniszterelnökének, így emeli a világ meghatározó hatalmai közé Oroszországot a hideg tekintetű dzsúdós, és így billenti ki az egyensúlyából a mindig rezzenetlen USA-t az excentrikus milliárdos. Nem ugyanazon a pályán futballoznak, karakterükben, módszereikben és hatásukban azonban hasonlatosak.

Ez az, amiért a magyarok – elsősorban a meggyőződéses orbánviktoristák – annyira drukkolnak nekik, annyira rajonganak értük. Ami eddig volt, az nem jó, úgy érzik. Mindegy, hogy mi jön, de legyen másmilyen, mint amilyen volt, gondolják. A 2010-es kétharmad és a 2014-es folytatás is ennek volt az eredménye. Mókás lenne azt állítani, hogy Magyarország megelőzte a korát, nem is teszem. Ezzel együtt a fene se gondolta volna, hogy a fülkeforradalom lángja szerte a világon fellobbanhat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »