Sokunk gyermekkorának kedves emléke a két ünnep közötti „kizökkent idő”: lefekvés helyett éjfélig szabad még játszani, anyu finom sütivel kínál, és a tévében is csupa jó műsor látható.
Amerikai mítoszteremtés (Walt Disney és a Miki egér)
Mary Poppins, A kincses sziget, Bambi vagy Aladdin kalandjai megunhatatlan szórakozást nyújtanak ilyenkor kicsinek-nagynak egyaránt. Talán nosztalgiánk kopott meg kicsit, talán Hollywood lett ridegebb, de úgy érezzük: igazi családi mozik ma már alig készülnek, miközben az iménti klasszikusok gyártója, a Walt Disney-stúdió minden eddiginél nagyobb hadjáratba fogott, hogy elkábítsa érzékeinket.
Mire ezek a sorok megjelennek, már megérkeznek az első adatok a Disney év végi filmpremierjeinek összbevételéről: a stúdió másfél hónap alatt három méregdrága látványfilmet mutatott be (A diótörő és a négy birodalom, Mary Poppins visszatér, Ralph lezúzza a netet: Rontó Ralph 2. – az utóbbit nálunk csak januárban kezdik vetíteni). A produkciók kritikai visszhangja szinte érdektelen, hisz olyan erős marketingkampány kíséri őket, hogy a nyereség szinte garantált. Sőt, az egeres cég egész évben hasonlóan szédítő tempót diktált: a nyár kivételével egymás után küldte a mozikba kasszarobbantó filmjeit, lélegzetet is alig hagyva. Csak néhány cím: Fekete Párduc (1,34 milliárd dollár bevétel), Bosszúállók: Végtelen háború (2 milliárd), A hihetetlen család 2. (1,12 milliárd), A Hangya és a Darázs (466 millió). Ezekhez képest az Időcsavar (133 millió), a Solo: Egy Star Wars-történet (392 millió) és a Barátom, Róbert Gida (90 millió) relatív bukása meg se kottyan. A rivális stúdiók idei naptárával összehasonlítva a Disney fölénye még megdöbbentőbb. Mire föl ez az őrült tempó, amely a bemutatók sűrűsödésével lassan önmagát emészti fel? Hogy megérthessük, vissza kell ugranunk öt évtizedet az időben.
Fent és lent
Az alapító Walt Disney 1966-os halála után nehéz évek köszöntöttek a cégre, majd több felvásárlási kísérlet után Michael Eisner volt az, aki a nyolcvanas-kilencvenes években felvirágoztatta a stúdiót: kibővült a játékfilmes kínálat, a rajzfilmek terén hatalmas sikereket arattak, világszerte újabb Disney-témaparkok épültek, és megszerezték többek között az ABC tévéhálózatot, valamint az ESPN sportcsatornát. A kétezres évek elején azonban már viharfelhők gyülekeztek: egyre több bukás kísérte a stúdió bemutatóit, a félig-meddig rivális Pixar stúdió közben forradalmasította az animációs filmkészítést, s ezt már nem tudta ellensúlyozni A Karib-tenger kalózai-filmek bevétele.
2005. március 30-án egy hallgatag ember, Bob Iger került a stúdió élére. Nyugalmat sugárzó megjelenésével lecsendesítette az elődje által keltett hullámokat, miközben gondosan felmérte a vállalat aktuális helyzetét, annak értékeire koncentrálva. Elmondása szerint egy hongkongi Disney-témapark megnyitója közben döbbent rá: a felvonuló figurák között immár a Pixar új karakterei viszik a prímet. A mozis terjesztés miatt a cégével addig is szerződéses kapcsolatban álló Pixar képviselőivel leült tehát tárgyalni, és 2006-ban végleg a Disney-hez kötötte az apró animációs stúdiót. Az együttműködés azóta is zavartalannak tűnik, bár egy kis hangsúlyeltolódás megfigyelhető: a Disney Animation újabb produkcióiba szinte új életet lehelt a változás, a Pixar saját bemutatói között azonban elszaporodtak a kiszámítható folytatások.
Egyre növekvő étvágy
Még ennél is jobb érzékkel csapott le a Disney 2009-ben a Marvel filmstúdióra, amely Kevin Feige producer vezetésével épp ekkortájt indította be egyedülálló filmes univerzumát. A temérdek képregényhős-történeten alapuló, egymással lazán összefüggő, s tulajdonképpen a végtelenségig nyújtható filmfolyam egy évvel korábban, A Vasember 2008-as premierjével kezdődött, tíz év elteltével pedig gigantikus kritikai és anyagi sikert hoz, hiszen az eddig nagyvásznon bemutatott Marvel-szuperhősök most egyetlen filmben gyűltek össze. A Bosszúállók: Végtelen háború komor befejezése már előlegezi a következő évre beígért folytatást, és Feige elmondása szerint 2028-ig (!) konkrét filmterveket fektettek le a stúdiónál. Nem csoda, hogy Hollywood összes nagyobb stúdiója már évek óta próbálja lemásolni a Marvel sikerreceptjét – eddig inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A messzi-messzi galaxis költözik (Bob Iger és George Lucas)
Ám mindez nem volt elég a Disney-nek: 2012 végén megvásárolták minden idők legerősebb márkáját, a Star Warst, valamint az Indiana Jones-t birtokló Lucasfilm stúdiót annak alapítójától, George Lucastól. A megállapodást követően azonnal bejelentették, hogy a kultikus tiszteletnek örvendő régi filmek és az ellentmondásos megítélésű előzménytrilógia után kilenc részesre kerekítik a Skywalker-család történetét, emellett önálló Csillagok háborúja-sztorikat is elmesélnek majd. A Kathleen Kennedy vezetésével működő Lucasfilm azóta négy év alatt négy filmet hozott ki: a nosztalgiára építő VII. epizód (Az ébredő Erő) után érkező, formabontóbb VIII. részre (Az utolsó Jedik) adott szélsőséges rajongói reakciók, illetve az önálló Star Wars-történetek (Zsivány Egyes, Solo) produkciós nehézségeinek hatására nemrég a tempó lassítása mellett döntöttek. A mérleg eddig felemás: az új, számozott trilógia J. J. Abrams rendezésében 2019 karácsonyán mindenképp lezárul, s ezután inkább rajzfilm- és élőszereplős sorozatok, illetve két, új bolygók felé kalandozó filmterv segítségével bővítik tovább a messzi-messzi galaxis legendáriumát.
Világuralomra törve
Az iparági sajtó bő egy éve, 2017 novemberében adott először hírt arról, hogy a Disney újabb nagybevásárlásra készül: bekebelezné a 20th Century Fox stúdiót. A sokk körülbelül ahhoz volt hasonlítható, mint amikor a Sony két évtizeddel korábban egyszerűen megvásárolta a Columbia stúdiót. Miután a Disney időközben egy rivális ajánlatát is túllicitálta, s az ügyletet az amerikai versenyhatóság is rendben találta, idén augusztusban biztossá vált a felvásárlás. A bekebelezéssel a cég elképesztő méretű eszköz- és filmkészlethez jut hozzá (többek között az Alien-, a Die Hard- vagy A majmok bolygója-szériához), ám még ennél is fontosabbak a megfilmesítési jogok (például számtalan képregénykarakteré), melyekre egy egészen új szolgáltatást lehet építeni.
Az utóbbi években ugyanis robbanásszerű fejlődésen ment keresztül az internetes otthoni tévézés (streaming). Az előfizetésen alapuló, tartalomkorlátozás nélküli szolgáltatás zászlóshajója egyelőre a Netflix, melynek offenzíváját látva sokan a hagyományos mozizás halálától tartanak. A Disney, úgy tűnik, előremenekül: 2019-től Disney+ néven saját streaming-szolgáltatást indít, melynek elérhető filmkatalógusa már most óriásinak ígérkezik. A következmények pedig megrengetik az egész szórakoztatóipart: egyes becslések szerint a Disney az érdekeltségein keresztül immár a piac csaknem negyven százalékát uralhatja.
Ideológiák fogságában
Felvetődhet a kérdés: mi köze mindennek klasszikus Disney-kedvenceinkhez? Annyi mindenképp, hogy a vállalat globális térhódításával uniformizálódik a termékpaletta: egyre több film és sorozat fog egymásra hasonlítani formanyelvében és mondanivalójában. (Ebből a szempontból még nem tudni, mi történik a Fox kifejezetten felnőtteknek szóló filmkínálatával – megtartják-e mint mellékmárkát, vagy érkezni fog az ártatlanná szelídített Die Hard- vagy A majmok bolygója-folytatás…)
Kisgömböc (Előadás a Disney terveiről)
Még érdekesebb, hogy a hollywoodi körökben egyre hódító, nagyrészt kultúrmarxista alapokon álló „politikai korrektség” (melynek része a genderideológia is) bekerül-e a Disney-mozik üzenetei közé. A klasszikus rajzfilmek élőszereplős újraforgatásainak áradatában (Alice Csodaországban, A dzsungel könyve, Hamupipőke, A szépség és a szörnyeteg, A diótörő) volt már erre próbálkozás: másfél éve cikkek sorozata találgatta, hogy A szépség és a szörnyeteg egyik mellékkaraktere a stúdió szándéka szerint homoszexuális-e vagy sem. Hasonló viták lángoltak fel a Star Wars: Az utolsó Jedik hangsúlyozottan multikulturális szereplőgárdáját vagy a Solo: Egy Star Wars-történet egyik szereplőjének nemi orientációját illetően. S a számítógépes effektusokkal új életre keltett klasszikusoknak még nincs vége: hamarosan érkezik az Aladdin, a Dumbó, Az oroszlánkirály és a Mulan új változata.
Évezredes kulturális beágyazottságú európaiként hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Amerika rövid történelme meg-megújuló, tudatos mítoszépítési próbálkozások történeteként is olvasható. A western-romantika, a képregénykultúra, a Star Wars űrlovagjai vagy Walt Disney bájos meséi igaz helyett szebbnek hazudják körülöttünk a világot, csakúgy, mint a búfelejtő élvezetre építő szórakoztatóipar. Egymásra találásuk törvényszerű – a kérdés, tudunk-e elnéző mosollyal tekinteni minderre, ahogy Mary Poppins tette a rosszcsont Banks gyerekeket látva…
Paksa Balázs
Az írás az Új Ember 2019. január 6-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
