A következő generációk ugyanolyan értetlenül néznek majd ránk, mint ahogy mi nézünk a náci Németországra – véli Sofi Oksanen, világhírű finn írónő. A Sztálin tehenei, a Tisztogatás, és a Mikor eltűntek a galambok szerzője, aki két éve a budapesti könyvfesztivál díszvendége volt ezúttal Norma című regényének bemutatójára érkezett hazánkba. A könyvben a szépségipar egy kevéssé ismert része, a hajkereskedelem maffiaszerűen működő üzletága jelenik meg. A főhős, Norma ebben a kegyetlen világban igyekszik megtalálni az anyja gyilkosait, és megőrizni hihetetlen mértékben gyarapodó hajkoronáját. Sofi Oksanennel a női test mellett Oroszország és a nyugat konfliktusáról, a vezér-kultuszról, Bob Dylanről, a menekültválságról és Európa felelősségéről beszélgettünk.
– Regényeinek központi motívuma a női test. Legtöbbször azonban a biológiai, vagy a lelki működés zavarairól ír. Miért ebből az irányból közelít a testhez?
– Korábban az foglalkoztatott, hogy a lelki traumák miként öröklődnek egyik nemzedékről a másikra, mint valamiféle pszichológiai DNS. A Normában a test problémáira, az ember biológiai jellemzőire koncentráltam. Vagyis ugyanannak a témának a másik oldalát igyekeztem feltárni. A női test rendkívül összetett jelentéssel bír, így a legjobb kiindulópont ahhoz, hogy társadalmi folyamatokat, vagy akár nemzeti kérdéseket vizsgáljak – a működési zavarokon keresztül.
– A Norma a szépségipar férfiak uralta világát mutatja be. Egy helyen azt írja, a nők csak arra jók, hogy fogyasszanak, arra már nem, hogy tulajdonosok legyenek és meggazdagodjanak. E szerint a szépség hajszolása is csupán az alávetettség egy formája?
– A világgazdaság szerkezete miatt jelen pillanatban sajnos valóban úgy tűnik, hogy a szépségipar a nők feletti uralom egyik eszköze. A Norma példájánál maradva, nem véletlen, hogy a legtöbb ország, amely nagy mennyiségben exportál hajat, erőteljesen férfiközpontú. Az üzletemberek túlnyomó többsége férfi, és ebbe a körbe egy nőnek szinte lehetetlen bekerülnie. Ahol a nőknek is esélye van rá, hogy a saját üzletüket építsék, ott általában nem kereskednek hajjal.
Sofie Oksanen Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
– A hajipar mellett a könyvben az illegális csecsemőkereskedelem is megjelenik. Mindkét üzlet a nők igényeit és vágyait elégíti ki, ám mindkettő mélyén valamiféle idegenség rejtőzik. Meddig mehetnek el ezek az iparágak, hol a határa a vágyaknak?
– Ha arra gondolunk, hogy az átlagembernek harminc éve még eszébe sem jutott, hogy egy nő valaki más gyermekét is kihordhatja, akkor nehéz megmondani, hogy hol van a technológia adta lehetőségek határa. Lehet, hogy a tudomány évtizedeken belül olyan válaszokat ad, amelyeknek most még a kérdését sem ismerjük. A fejlődés mindenesetre annyira felgyorsult, hogy a nemzetközi szabályozások nem képesek lépést tartani vele. Megint csak a hajiparra utalva, évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna olyan minőségű póthajat előállítani, ami ma már az interneten keresztül bárki számára elérhető. Emlékszem néhány éve címlapsztori volt, hogy Madonnának a sok szőkítés miatt hullani kezdett a haja. Ilyen híreket soha többé nem olvashatunk, hiszen immár a sztárok is valaki más haját hordják a fejükön. És akárcsak a hajra, a meddőségre is komplett iparág épült. És bár mindkettő a szemünk előtt zajlik, mégsem beszélünk róla, talán nem is vesszük észre.
– 2014-ben a budapesti könyvfesztivál díszvendégeként járt hazánkban, a lapunknak adott interjúban az ukrán válság is szóba került. Akkor úgy fogalmazott, nem látja még pontosan, milyen sors vár Ukrajnára. Mi a véleménye a helyzetről most, két év elteltével?
– Fontos, hogy megértsük, ami jelen pillanatban történik, az elkövetkező időkben normálissá válik. Ez a feszültséggel teli politika lesz az alapértelmezett állapot. Úgy tűnik azonban, a nyugat-európai államokat mindez felkészületlenül érte. Oroszországnak számos eszköz áll a rendelkezésére, hogy befolyásolja Európát, és nem is tétlenkednek, minden erejükkel azon vannak, hogy káoszt idézzenek elő a kontinensen. A legnagyobb európai szélsőjobboldali pártok majdnem mind orosz támogatással működnek. A hozzájuk köthető médiumok pedig ontják magukból az álhíreket, amelyek megállíthatatlanul terjednek anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné a tartalmukat. Egyre kevesebb embert érdekelnek sajnos a tények. Az álhírek elleni harcban pedig rendre alul maradunk. Finnországban is számtalan álhírgyár működik, ténykedésük sokszor törvénybe ütköző, ám mivel más országban van a szerverük, a hatóságok tehetetlenek, így ezek a médiumok korlátozás nélkül terjeszthetik a propagandát.
– Erre a felkészületlenségre és tehetetlenségre adott válasz, hogy egyre szélesebb körben fordulnak az emberek az erős vezetőkhöz?
– Azokban az országokban, ahol egy erős vezetőre akarják bízni magukat az emberek, ott rendszerint korlátozottak a szabadságjogok. Sajnos ezek a dolgok majdnem mindig összefüggnek. A vezér-kultusz arra utal, hogy a társadalom nem hisz a demokráciában. Ha Oroszországot nézzük, ahol semmiféle hagyománya sincs a demokráciának, nem meglepő, hogy szükség van egy vezérre. Más oldalról megközelítve a dolgot ugyanakkor kiderül, hogy a személyi kultusz a korrupcióval is szorosan összefügg. Minél erősebb a választok hite a demokratikus berendezkedésben, annál alacsonyabb a korrupció, és fordítva: az autoriter rendszerek nyakig ülnek benne.
– Ez a folyamat visszafordíthatatlan?
– A változáshoz hosszú időre van szükség, hiszen a demokráciába vetett hit csak nemzedékeken át erősödhet meg. Rövidtávon hatalmas felelőssége van ugyanakkor a médiának, ezt jól látjuk. Amikor a hatalommal való visszaélésre fény derül, az sokakban változást indít el, és ők egy idő után azt mondják majd, hogy elég volt. Ukrajnában például a korrupció elérte az emberek tűrőképességének határát. Az országnak minden adottsága megvan, hogy gazdag legyen, ám az oligarcháknak hála, messze vannak a jóléttől. Ezzel szemben például az orosz médiumok egy szót sem szólhatnak Putyin vagyonáról. A diktátorok, a vezérnek kikiáltott vezetők rettegnek a tisztulási folyamatoktól. Nem véletlen Oroszország szíriai beavatkozása sem. Putyin meg akarta mutatni a világnak, hogy minden forradalmat el lehet tiporni.
– Európának egy másik jelentős problémával, a menekültválsággal is meg kell küzdenie. Finnország nemrégiben szigorított a menekültpolitikáján, és egyre több konfliktusról hallani a lakosság és a bevándorlók között.
– Remélem, hamar rádöbbennek, hogy minél nagyobb gyűlölettel fordulunk a menekültek felé, annál jobban támogatjuk Putyin rendszerét. A menekültválság egyetlen nyertese Oroszország. Éppen ezért abban érdekelt, hogy a helyzet tovább romoljon. És ezt nem csak azzal éri el, hogy civileket bombáz folyamatosan Szíriában, de olyan egyszerű trükkökkel is, hogy menekülteket szállít a Finnországgal és a Norvégiával közös határaihoz. Lappföldön egyre-másra bukkannak fel a menekültek. Mégis hogy kerülhettek oda, amikor a legtöbben azt sem tudják, hogy Lappföld egyáltalán létezik? Miért pont ott, a legvalószínűtlenebb helyen kerültek elő a semmiből? Hogyan utazhatták volna keresztül Oroszországot az orosz állam segítsége nélkül? Ez puszta erődemonstráció. Putyin ezzel azt mondja, könnyedén megnyitjuk a határaitokat és behatolunk az országaitokba, ha úgy akarjuk.
Sofie Oksanen Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
– A megoldási javaslatok a teljes határzár és a korlátlan befogadás szélső értékei között mozognak. Mit gondol, hogyan lehetne kilábalni a válságból?
– Minél gyorsabban meg kell szüntetni a káoszt, hiszen a jelenlegi helyzet csak a populista pártoknak kedvez. A populizmusnak ugyanis szüksége van ellenségre, más témája nem is nagyon van ezen kívül. Amíg van ellenség, nem számítanak az olyan kérdések, mint például a fenntartható fejlődés. De mi lesz, ha a jövő generációja visszatekint majd napjainkra? Nem fogja érteni, hogyan történhetett mindez, ami most zajlik Európában. Ugyanolyan értetlenül néznek majd ránk, ahogy mi nézünk a náci Németországra. Azt kérdezzük magunktól, hogyan történhetett ez a szörnyűség, és közben megfeledkezünk a saját szörnyűségeinkről. És még csak arra sem hivatkozhatunk, hogy nem tudtunk róla, hiszen pontosan tudjuk, mi történik, minden a szemünk előtt zajlik, csak elfordítjuk a fejünket. Nincs mentségünk.
– Bob Dylan kapta idén az irodalmi Nobel-díjat, amiért számos kritika érte a svéd akadémiát. Ön szerint jó döntés volt, hogy egy énekes-dalszerzőt tüntettek ki?
– Frissítő élmény volt a döntés mindenképpen. De várjuk ki, Bob Dylan mihez kezd a díjjal. Hiszen egy ilyen elismerés hatalommal ruházza fel a kitüntetett személyt, lehetőséget kap, hogy egy hatalmas közönséghez szóljon, így nem mindegy, hogy mit mond. A díjazott műveit azonnal lefordítják a világ számos nyelvére, vagyis az elismeréssel rengeteg helyre eljuttatja a világirodalmat. Ezért is örültem, amikor tavaly Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobelt. Ám közel sem voltam ilyen boldog idén. Dylannek nagy közönsége van, de attól tartok, a Nobel-díj által ráruházott szerepet nem lesz képes betölteni.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
