Az előadás lehetne bárhol a világon. Egyformán értenék Londonban, Berlinben, Bukarestben. Volt a nézők között egy híres, bukaresti színikritikusnő is, aki a feliratozást külön megdicsérte. Ezúttal a román nyelvű változat kifogástalan volt.
Ahogy a zene is. Igazi színházi, nem uralja le a terepet, nem szorítja háttérbe az előadót. Épp ellenkezőleg: segíti, úgy kísér, hogy kiemeli a dramaturgia fordulatait. De egyéni is, az eredetihez képest sokkal színesebb, izgalmasabb, gazdagabb. Szőcs Botond virtuóz zongorista, az a manapság egyre ritkábban előforduló zenész, aki minden porcikájában együtt lélegzik, él, halad előre az előadással. Gitározik és énekel is Gerebenes Ede. Elegánsan és érzékenyen. Ráduly Zsófia hegedűjátékával magasságokba emeli a néző lelkét. Akik csillogó szemmel figyelnek, lelkesedésből spontán beletapsolnak az erősen melankolikus előadásba.
Gajzágó Zsuzsa jó érzékkel válogatta össze a Valóság nagybátyám című koncert-előadásához Cseh Tamás dalait. Pedig ez nem egyszerű feladat. Cseh Tamás dalai, Bereményi Géza szövegei egy mára már eltűnt, urbánus világról szólnak többnyire. A huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben generációk rajongtak Cseh Tamásért. Dalai az akkori erősen szürke világban a reményt jelentették arra, hogy van még emberi gesztus, összetartozás, bátorító közösség a kulturális élet TTT (tiltott, tűrt, támogatott) rendszerében. Cseh Tamás a tűrt és támogatott kategória között lebegett valahol. Felléphetett, de inkább kisebb nézőterű helyeken, dalait kiadták lemezen, de volt amikor megjelenésük elhúzódott. Cseh Tamás a pesti és budai belváros utcáit, lakóit és azok életét énekelte meg. Bárd volt, amolyan hírvivő igric, a mindennapok érzelmes krónikása. Értelmiségi csemegeként mindez ide, Erdélybe is átgyűrűzött. A kilencvenes években már szélesebb körben fedezték fel, szerették meg. Úgy is, hogy dalai csak az akkor és ott megtapasztalható miliőről szólnak. Lepusztult, belvárosi bérházak és bérkaszárnyák, húgyszagú lépcsőházak, mozdonybűzt árasztó pinceablakok, a szénfűtés vastag, ködszerű füstje, a huszadik század összes gyilkos fegyverének lövésnyoma a hámló tűzfalakon, koszos körfolyosókra nyíló homályos konyhaablakok rebbenő függönyei mögül leselkedő, elszegényedett, özvegy méltóságosnék matlaszé pongyolájának erotikus libbenése rémlik fel a dalok hallgatása közben. És barátságok, szerelmek, kalandok, a magánszférába menekülés egy autoriter rendszerű közéletben, ami már a múlté. Bár kísért ma is. Ahogy Cseh Tamás is. Gajzágó Zsuzsa és a zenészek meg is idézik rafináltan hatásos módon. A nézőben az otthonosság illúzióját keltik. Olyan minden, ami elhangzik, mintha mindig is velünk lett volna. Nemcsak a történetek, nem is csak a dallamok, hanem a minden mögött megbúvó szubtextus. Az összekacsintás, ami arról szól, hogy tudjuk mi…
A Kamaraterem átitatódik Gajzágó Zsuzsa búgó hangjával. Az ereje teljében, kiváló formában levő színészt látjuk. Gesztusai pontos koordinálással kísérik az előadást. Fürdőzik közönsége szeretetében. Érezteti a szöveg finoman fanyar humorát, és mintha kikacsintana hozzá. Gazdag a közölnivalókban, fokozatosan enged be lelke mélyebb bugyraiba. Érezzük, tudjuk: ennél még sokkal több is van benne. De ez már a titokzatosság sejtelmes területe, amit Gajzágó Zsuzsa huncut furfanggal, egy az egyben elad nekünk, és mi gondolkodás nélkül megvesszük.
Sebesi István
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
