A melankólia diszkrét bájával Mészáros Richárd2023. 01. 28., szo – 18:46
Betöltötte és nyomban el is felejtette 75. születésnapját Kern András, a Vígszínház Kossuth-díjas művésze. Nem igazán foglalkozott vele, és nem is nagyon ünnepelte. Amennyire mégis, azt a színpadon, a koncertjével tette.
Elfoglaltsága most is van elég. Az Egy szerelem három éjszakája már felkerült a Pesti Színház repertoárjára. A bemutató napján ugyan nem ő volt a darabbeli háromkirályok egyike, de már ő játssza Gáspár szerepét.
Valóban lebetegedett a premierre?
Akkor lettem covidos. Rudolf Péter ugrott be helyettem, és az utolsó pillanatban még alakítottak is az előadáson. Ezeket a változtatásokat aztán most, pár nappal ezelőtt, hogy visszaálltam az előadásba, meg kellett tanulnom. És újra kellett tanulnom, amit elfelejtettem. Közben jöttek, jönnek hozzám a tornatanárok, hogy ne pusztuljak el.
Annyira rosszul csak nem érzi magát?
Kell valamit csinálni, mozogni, mert én eléggé alulmozgatott ember voltam egész életemben. Soha nem sportoltam. Most öt-hat napot a Covid miatt feküdnöm kellett, és az sem tett jót. Ma is még egy kicsit gyengének érzem magam, és van egy kis szédülés is – félek, holnapra nem gyógyul meg. Ez mind Covid-utóhatás. Szerencsére nem volt nagy baj, csak baromi lázas voltam. Ízületi és izomfájdalmaim miatt nehezemre esett a járás. Ebből maradt a mostani fáradtság.
De az évek száma, ugye, nem okoz fájdalmat vagy lelki fáradtságot?
Nem, mert az tényleg nem érdekel. Gálffi László kollégám volt hetvenéves nemrég. Ami, ugye, kevesebb, mint a hetvenöt. De irigyeltem én már őt akkor is, amikor Mozartot játszotta a Vígszínházban. Sudár volt, szép volt és fiatal.
Mozart helyett ön Raszkolnyikovot játszotta a Bűn és bűnhődésben, méghozzá Jurij Petrovics Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház világhírű rendezője színrevitelében. S akkor még ön is sudár volt és fiatal.
Csak szépfiú nem voltam soha. És Mozart nagyon jó szerep. Raszkolnyikov is az, csak sokat vitatkoztam Ljubimovval. Nagyon különleges dolgokat kért tőlünk. Azóta rájöttem, hogy rengeteget tanultam tőle. Örökre hálás leszek neki, mert a főiskola után tőle kaptam a legtöbbet. A próbákon viszont még nem értettem meg mindent abból, amit ő akart, hiszen egy másik színházi nyelvet használt. Egy fizikai plakátszínházat akart csinálni Dosztojevszkij mentén a saját gondolataival, Sztálin és Brezsnyev ellen. Végül jó lett az előadás, és vagy százszor eljátszottuk.
A Pál utcai fiúkat látta a Vígszínházban?
Nem csak láttam, már be is ugrottam az előadásba.
Én csak arról tudok, hogy a regényt annak idején az édesapja adta a kezébe, aki kereskedelmi osztályvezető volt a Kerepesi úti gumigyárban. Később novellákat írt, megjelent egy ifjúsági regénye, és mindig is színész, rendező vagy dramaturg akart lenni.
Arra kért, hogy olvassam fel az egyik fejezetet. Nyolc-kilenc éves koromban látott bennem valami szunnyadó színészi tehetséget. Fel is olvastam neki. Azt mondta, ezt nem így kell, hanem úgy, és elkezdett rendezni. Aztán pár hónap múlva talán először voltam színházban, és mi ment? A Pál utcai fiúk! Tízéves voltam, amikor felkértek egy kisfilmbe egy Nemecsek Ernő-szerű szerepre. Egy szőke, vékony, helyes gyerekre volt szüksége a rendezőnek, a kész filmet pedig a híradó és a nagyfilm között játszották a moziban. De ennél több közöm is van már Molnár Ferenc regényéhez. Tegnap délután fejeztem be a mű hangoskönyvváltozatát. Nagyon nagy élmény volt. Ma is gyönyörűnek találom a szöveget. A Vígszínházban pedig négy hónappal ezelőtt eszébe jutott valakinek, hogy ugorjak be a grund őre, Janó szerepébe. Két kollégám felváltva játssza a figurát, de az egyik beteg volt, a másik pedig foglalt aznap este. Ilyenkor nem mondhat nemet az ember, hiszen szereti a társulatát. Más kérdés, hogy a figurához sem fizikailag, sem lelkileg nincs sok közöm. De mentem. Megtanultam azt a tíz-tizenöt mondatot, a fiatalok pedig nagy szeretettel fogadtak. Azt mondták, olyan sikered lesz, hogy elájulsz. Mi az istent lehet itt csinálni Janó szerepében? – kérdeztem. Igazuk lett. Az előadás végén felállva tapsolt a közönség. No nem nekem, az előadásnak. Sikoltoztak, fütyültek a nézők nekem is, amint megjelentem a tapsnál. Akkora sikerem volt, mintha én játszottam volna Nemecseket. Különös érzés volt. Lehet, hogy egyszer még valamelyik dalt is el fogom énekelni a darabból. Ki tudja, milyen közöm lesz még a regényhez?
Rendezői hajlamokkal megáldott édesapja mellett édesanyja remekül parodizált. Ezt a fajta örökséget is kamatoztatni tudta. Énekhangját, zenei affinitását kinek köszönheti?
Fogalmam sincs. A főiskolai énektanárom azt mondta, Andriskám, maradjunk abban, hogy nem tud énekelni. Jó. Kicsit rosszulesett, hiszen sejtettem, hogy jönnek majd zenés szerepek is, és baj lesz, ha nem tudok énekelni. Aztán feledésbe is merült ez a megjegyzés, és mégiscsak elénekeltem ezt-azt. Sanzont, megzenésített verset, operettdalokat. Jött a Popfesztivál, a Harmincéves vagyok, ezek legendás musicalek voltak a Vígszínházban, és én sem maradtam ki belőlük, egyszer csak felhívtak a hanglemezgyárból, és megszületett az első albumom. A komolyzenei éneklés azonban ma is távol áll tőlem. Az unokatestvérem emlegeti, aki már betöltötte a kilencvenötöt, hogy tizenéves koromban elvitt az Operaházba a Bohéméletre, és a végén, amikor megkérdezte, hogy na, milyen volt, azt feleltem, hogy halál unalmas. Ez a műfaj sajnos azóta sem fogott meg igazán. De jött a Beatles, a négy liverpooli fiú, és jó dalokat énekeltek, jött Szörényi Levente és az Illés együttes, Bródy és Zorán, akik szintén jókat énekeltek, és ez a műfaj nagyon megtetszett. Presser Gábor pedig megtanított bennünket a Vígszínházban rockot énekelni.
Azóta is kiváló zenésztársai vannak, és kiváló dalszövegeket ír. Miért várat magára a következő albuma?
Tíz évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy vége a lemezkiadásnak. Aki új dallal állt elő, feltette a YouTube-ra. De most kezd visszajönni a divatba a CD, sőt a bakelitlemez is. Lehet, hogy akkor mégsem kell lemondani az albumcsinálásról. Zorán nyolcvanévesen is olyan elánnal csinálja, mintha harminc lenne.
Dunaszerdahelyi koncertje előtt meg kell hogy kérdezzem, járt már errefelé?
Nem, még soha. Komáromban többször is, Pozsonyban a Vígszínház előadásaival vendégszerepeltünk. Akkor még ihattam pohár söröket. Aztán volt egy gyomorvérzésem, és azt mondta az orvos, ha még egyszer iszom valamit, meghalok. Ennek tizenegy éve. Azóta nem iszom, csak szikvizet, málnaszörpöt vagy kólát.
Nagyon megijedhetett.
Vitt a mentő, néztek az orvosok, hogy életben vagyok-e még. Láttam az arcukon a tűnődést, hogy ez most meghal, vagy életben marad? Rossz érzés volt. Gyógyszerekkel helyrehoztak, műteni sem kellett. Mindenről lemondtam, amiről le kellett mondanom. Az ijedtségtől erős lett az akaratom.
„Fiatalkoromban nagyon hülyéskedő, csibész gazember voltam. Mindenkit kigúnyoltam, pedig nagyon is érzékeny voltam bizonyos dolgokra. Kis színházi marháskodásokban mindig benne voltam.” Ne haragudjon, hogy ezt a „beismerő vallomást” is a fejére olvasom. Esküszöm, csak azért, hogy megkérdezhessem, mára mennyit változott ezen a téren?
Ma is tudok még szemtelenkedni, gúnyolódni, és ezt nem is nagyon bánom. Hozzátartozik ahhoz a derűhöz, jókedvhez, önbizalomhoz, ami a színészethez kell. Annak, aki rettentően fegyelmezett, nagyon jó fiú, betartja a szabályokat, szépen öltözködik, szépen viselkedik, bemegy a színházba, mint egy úttörő, nem sok jövőt jósol az ember ezen a pályán. De az, aki bejött, csaknem mint egy őrült, mint annak idején Latinovits, aki sok mindenkit leb…tt, a fél társulattal összeveszett, s amikor berúgott, fellökte az öltöztetőjét, és sokakat elküldött a p…ba, az zseniális színész volt. Ami nem függ így össze, én is csak viccesen mondom. De mindenképpen kell ehhez a pályához egyfajta vagányság, szemtelenség, önbizalom, időnként nagypofájúság, hogy az ember szabadon és bátran magára vállalja azt, amit aznap este, másnap este és még a következő este is hoznia kell. Nem fontos mindig szépnek és jófiúnak lenni. Nincs erre szabály. Semmilyen szabály nincs semmire. A műrepülésben igen. Ha a jobb oldali kapcsolót elfordítod, lehet, felrobban a gép. Egykori vígszínházi kollégám, Tomanek Nándor sokat beszélt az én fiatalkori fegyelmezetlenségemről. Azóta, hogy felhívta rá a figyelmemet, fegyelmezettebb is vagyok egy kicsit. Egyszer aztán azt mondta: nem nagyon mer bejönni a színházba, mert fél. És felsorolta, hogy mitől. Hogy elfelejti a szöveget, hogy rosszul lesz, hibázik, téveszt, esetleg megröhögtetjük a színpadon. És nem is jött be. Pár év múlva meghalt. Nem nagyon jó abbahagyni ezt a pályát. Tőlem is kérdezik, hogy mikor hagyom abba. Nem tudom. Kicsit félek, hogy mi jönne ezután.
Éljen a moliére-i halál? A színpadon, játék közben?
Mit tudom én! Ezzel egyelőre nem foglalkozom.
Érdekes
Orvosi könyvbe lehetne hatalmas riportot készíteni vele. A depresszió ugyanis csak az egyik betegsége. Néha van, néha nincs, néha megint, de akkor nagyon. Általában egy kicsit van. Hajlamos a rosszkedvre, minimum a melankóliára, állítja.
Még valami…
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
