Augusztus elsején kezdődött a portugál fővárosban, Lisszabonban a 37. ifjúsági világtalálkozó, amelyre 300 ezer fiatal érkezett a világ minden tájáról. A Magyar Katolikus Egyházat ezerháromszáz fiatal képviseli, legtöbben a Váci Egyházmegyéből érkeztek. Marton Zsolt váci megyéspüspököt telefonon kérdeztük.
– Tegnap főcelebránsa volt a Szent György-templomban bemutatott szentmisének, a ma délelőtti szertartáson pedig Ön prédikált. Mit üzent a fiataloknak?
– Felhívtam a figyelmüket a találkozó hívószavára: „Right up!”, „Kelj föl!” Ahogyan Mária fölkelt és sietett a hegyekbe Erzsébethez. Érdekes, hogyan lehet ezt magyarul mondani, az ágyból fölkelni? Emlékeztettem a fiataljainkat: „Talpra, magyar!”, és folytatása is van: „Hí a haza!” Lassan hazamegyünk és otthon tanúságot kell tennünk. Arra hív bennünket a földi hazánk, hogy vigyük haza magunkkal azokat a kincseket, amiket itt kaptunk, de ne felejtsük el: nem csak földi hazánk van, számunkra a mennyei haza a végső, ennek a részei szeretnénk majd lenni. Meg kell valósítanunk azt a szeretetprogramot, amelyet Isten kér tőlünk. A mai evangélium úgy hangzott: Boldog az, aki megteszi mindazt, amit Isten kér tőle. Meg kell tennünk az ő akaratát, a jelen pillanatban. Azt is elmondtam a homíliámban, hogy az Egyház katolicitását élhettük át itt, mi, magyarok is, hogy jelen vannak a püspökök, papok, diakónusok, világiak, fiatalok, de az összes többi nemzettel együtt vagyunk, egységet alkotunk velük. Itt van a Szentatya is, ennek az élményét, örömét is vigyük haza magunkkal, hogy gazdagítsuk az otthoniakat.
– Milyen kincsekre gondol?
– Tegnap a Szentatya fiatalokkal végezte a keresztutat a fő rendezvényhelyszínen, a VII. Edward parkban. Csodálatos volt. A rendezők fölépítettek egy nagy állványzatot, amelyet textíliával vontak be. Artistaművészek eljátszották a különböző állomások drámáit, a szövegekben pedig elhangzottak a mai fiatalokat érő kihívások. Az elesések, a függőségek a különböző szenvedélyektől, alkohol, drog, pornográfia, de idetartozik a telefonfüggőség is, szóba került az önzőség, az önközpontúság. Ezektől kérünk szabadulást, hogy egymás felé fordulók legyünk, váljunk közösséggé, legyünk nyitottak, befogadóak, ne taszítsuk ki az elesetteket, a periférián élőket, a gyengéket, az időseket. Megkaptuk ezeket az üzeneteket, amelyek nagyon szépen kapcsolódtak a stációkhoz. Mi az, amivel szembe kell mennünk, és nemet kell mondanunk. A megoldást Krisztustól kapjuk, a világ csak az eszközöket adja nekünk, meg kell tanulnunk ezeket okosan használnunk, de a megoldás Krisztustól jön. A nehéz helyzetekből nem a különféle világi praktikák hoznak ki bennünket, hanem Jézus Krisztus.
– Találkozott a világtalálkozón személyesen a Szentatyával?
– Nem, és szerintem nem is fogok. A holnapi zárómisén együtt leszünk, lehet, hogy egy kézfogásra odamegyünk hozzá, de nincs erre ígéret. Hétszáz főpap van jelen, sok a bíboros is köztük. Egységben vagyunk, és ez nagyon jó. Élményszerű, és a fiatalok ezt is hazavihetik, az otthonosság érzését az Egyházban. Olyan, mintha Budapesten lenne ez a találkozó, annyira értjük és érezzük egymást, egy közösséget alkotunk, a szentmisében és a többi rendezvényen is. A portugál sajátos nyelv, de sok fiatal beszél angolul, franciául, olaszul is, így a nyelv sem akadály. A Szentatya Budapesten is felszabadult volt, de itt még inkább az. A latin kultúrába érkezett, dél-amerikai stílusú világba, olyan, mintha itthon lenne.
– Ferenc pápa lisszaboni beszédeiből milyen motívumok ragadták meg különösen?
– A Szentatya számára vannak különösen fontos témák, amelyek vissza-visszatérnek nála, mint egy jó pedagógus, ismétli, sulykolja ezeket. Nem elzárkózni, nem falakat építeni, nem elszigetelődni. Új témaként bejött, hogy ne legyünk önzők, ne tapadjunk a mobiltelefonra, ne a digitális világban éljünk, hanem a valóságosban. Új téma az is, ami nekem nagyon tetszik, az idősek és fiatalok összekapcsolódása, egymásra utaltsága. Az időstől tanulhat a fiatal, bölcsességet, tapasztalatokat. Az idősnek pedig azért van szüksége a fiatalra, mert láthatja: amiért dolgozott, küzdött, imádkozott, annak van folytatása, van jövő, van remény. Minderről ennyire hangsúlyosan csak Ferenc pápától hallottam beszélni. A tegnapi keresztúti bevezetőben pedig kiemelte: mi kapcsolódunk Krisztus keresztjéhez, ő pedig a miénkhez. Krisztus reményt ad nekünk, minden korban. Ami a legjobban megérintett, hogy a pápa megfiatalodott, nem egy nyolcvanhét éves embert láttam magam előtt. Budapesten is kivirult, de most még inkább. Budapesten rövid látogatást tett, de most itt másfél-két óráig is eltart, amíg bevonul a helyszínre, és közben gyerekeket áld meg, köszönt, fiatalokat, időseket, mintha egy nagy családi rendezvényen lenne.
– Említette, hogy hamarosan hazaérkeznek a fiataljaink Lisszabonból, következnek a szürke hétköznapok. Vajon a mostani találkozón átélt élmények szolgálhatnak reményforrásul a mindennapok nehézségeinek elviseléséhez?
– Mindenképpen. Ami ezen a találkozón hangsúlyt kapott, hogy cselekednünk kell. „Kelj föl!” Ferenc pápa beszédeiben visszatérően előjött a figyelmeztetés: igenis, oda kell mennünk a másikhoz, ha kér, akkor segíteni, adni neki, ha jön, akkor befogadni. A Szentatya mindig hangsúlyozza az imádkozás fontosságát, de amikor cselekvésre van szükség, akkor tenni kell, ahol éppen vagyunk, a környezetünkben, nem kell ehhez elmennünk távoli kontinensre. A megoldás pedig Jézus Krisztustól jön. Ez nem új, de mindig, újra és újra hangsúlyoznunk kell. Nem a technikai fejlődés hoz jelentős változást, ez csak Jézus Krisztuson keresztül valósulhat meg. Ő a jelen világban is, minden helyzetben velünk van. Ahogyan tanítványainak mondta mennybemenetele előtt: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig…” Éppen ezért, mi is tegyük meg mindazt, amit megtehetünk, másokért.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita; MKPK Ifjúsági Bizottsága
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
