Lehet-e művészi produktum egy magánéleti krízisből? Felhasználhatók-e, közszemlére tehetők-e például egy válás során bennünk kavargó összetett érzések? És van-e egyáltalán igényünk egy ilyen történetre? Az internacionális szupersztárrá érő brit énekes-dalszerző, Adele új albumát meghallgatva mindhárom kérdésre igennel válaszolhatunk.
Tudatosan használtam a történet szót. Nyilván nem vagyok trendi, amikor azt vallom, hogy egy albumnak történetet kell(ene) elmesélnie. Hogy fontos a dalok sorrendje, nem mindegy, honnét indulunk és hová érkezünk egy ilyen utazás alkalmával. Talán a karanténidőszak is hozzájárult ahhoz, hogy a dalszerzők és az előadók közül egyre többen igénylik ezt a hosszabb, elmélyülős menekülést a zenébe, és a mondanivaló is érezhetően fontosabb lett. Adele pedig akkora tekintéllyel bír a szakmában, hogy rávette a Spotify streamingszolgáltatót a véletlenszerű lejátszás (shuffle) funkció kikapcsolására. Vagyis hála neki új esélyt kapott a nagylemez-formátum, jelenleg abban a sorrendben hallgathatjuk az albumok dalait, ahogyan azokat hosszú fejtörés után egymás után rakták a stúdióban. Köszönöm ezt a brit énekesnőnek mindazok nevében, akik nem osztják a szakemberek azon véleményét, mely szerint mai életformánk mellett esélytelen, hogy végighallgassunk egy 45-60 perces albumot.
Adele hat évre eltűnt a zeneiparból, ami alapos kiéheztetésnek számít. Magánéletében mindeközben hatalmas viharok dúltak, és mivel mindent dalba foglal, amit megél, pár napja megkaptuk ezt a szívszaggató történetet. A korábbi albumcímekhez hasonlóan (19, 21, 25) a 30 is az énekesnő aktuális életkorát jelöli, egy érett személyiség gondolatait, érzéseit és zenei világát kínálva.
Kezdjük ez utóbbival. Soha ennyi elektronika nem volt még Adele-lemezen, vagyis ez eddig pályafutása legkísérletezőbb albuma, még ha nem is rugaszkodik el túlságosan a hagyományoktól, vagyis a nagyívű, motownos, soulos dallamoktól és a vokális artistamutatványoktól.
Az első kislemezként érkezett Easy On Me viszont még nem sok meglepetést okozott, a régi Adele-t kaptuk vissza rajta. Ez a dal, amely természetesen a slágerlisták élén debütált, tényleg a legjobb választás volt „előételnek”, de nem az album legjellemzőbb száma. A most 33 éves énekesnő ugyanis mostanra szinkronba került a kortárs R&B-alapú popzenével, sőt a hip-hop világa sem idegen tőle. Ezeket a trendi attribútumokat olyan elegánsan használja, mint Frank Ocean, vagy a hiphop-szcénából Skepta és Tyler, the Creator. A felfedezők érdeklődésével fordul az autotune, a loopok, a szintik, a beúsztatott, kásás hangok felé, miközben megmaradnak a jól bevált zongora-alapok. Mindig az adott dal hangulata a legfontosabb, azaz nem valamiféle erőltetett modernkedés ez, hanem a technikai eszközök ügyes kihasználása az odabent dúló indulatok érzékeltetésére.
A dalok hossza sem idomul a kereskedelmi rádiók igényeihez, öt alkalommal is átlépik a hatperces határt, ami manapság már lejátszhatatlan (a rekorder az albumzáró, imaszerű Love Is a Game a maga 6,43 hosszával).
A My Little Love a legbátrabb, legkísérletezőbb felvétel, ebben kisfiával osztja meg érzéseit a válással kapcsolatban. Angelo hangja is hallható az intim konverzációban – most ne firtassuk, mit fog majd szólni ehhez kamaszkorában, inkább az őszinteséget emeljük ki, amikor Adele elmondja neki, hogy azért vált el az apjától, mert nem volt boldog. Több dalszövegben is felbukkan az önmarcangolás, a gyermek feje fölött meghozott döntés terhe. És a magány, mint alapprobléma, a szabadság kontrasztjaként.
A szövegek alaposabb elemzésére itt és most sajnos nincs hely, legyen elég annyi, hogy a hosszú folyamat minden fázisa megjelenik, szépen, egymás után (ezért fontos, hogy sorrendben hallgassuk a dalokat). A párkapcsolat elsiratása után két dalban is azzal foglalkozik, milyen érzés ismét randevúzni – az Oh My God zeneileg Ed Sheeran és Florence Welch világának keresztmetszete, ezt Greg Kurstinnal közösen hozta össze az énekesnő. A Can I Get It születésénél a két szupertrendi producer, Max Martin és Shellback segédkezett, egy kicsit túlbuzogva – felvonultatják benne a 2010-es évek valamennyi idegesítő pop-kliséjét. Az I Drink Wine felépítése és melódiája alapján Elton John-dal is lehetne, az All Night Parking a röpködő zongorafutamaival akár egy alternatív rádióban is elhangozhatna, a Woman Like Me pedig – kövezzenek meg, de tényleg ezt hallom – Billie Eilish zenei világát idézi. De ott lebeg Aretha Franklin és Whitney Houston szelleme is, például a Hold On vagy a To Be Loved című dalokban. Szóval a változatosságra nem lehet panasz, még ha első hallásra nem is áll össze kerek egésszé az anyag. De ez talán már túlzott kívánalom lenne egy olyan énekesnőtől, akinek előző lemezeit épp kiszámíthatóságuk miatt érte a legtöbb kritika. Bár erről még nincsenek kimutatások, vélhetően fiatalodott a rajongótábor is, mert a 30 azt a korosztályt is bevonzhatja Adele világába, amely kevésbé fogékony a lassan hömpölygő, régimódi dallamokra.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
