A Hamis Gulyást egyébként nem szeretem, bár fel vagyok iratkozni, s belenézek minden új videóba, de ezeket ritkán nézem végig. Miért? Mert erős bulvárszagot érzek, plusz alaptalan számokkal dobálózást, meg amolyan kőkemény egyoldalúságot.
A ballib demagógiára ugyanis a lehető legrosszabb válasz az ellendemagógia. Márpedig a szerző folyamatosan ezt csinálja.
Mi is a ballib narratíva a kommunizmusról és a kommunistákról? Hogy aki átállt hozzájuk, az jó ember, míg aki nem, az fújj. Nos, a Hamis Gulyás ugyanezt csinálja fordítva: aki a kommunista rendszerben volt valaki, az fújj ronda komcsi, ha ballib lett, míg derék ember, ha aztán a ballibek ellen fordult. Ez teljesen abszurd.
Egyszer megpróbáltam ezt elmagyarázni egyik hívőjüknek, persze saját példákkal, mire persze azt kaptam, hogy én rendes ember vagyok ugyan – olvasott az illető tőlem cikkeket -, de nem tudok szabadulni a családi örökségemtől, ezért nem látom át a „mély igazságokat”.
Viszont ez a videó – bár megint bulváros – felvet fontos kérdéseket:
Persze az alaptéma igaz. Bár sose voltam Neoton-rajongó semmilyen szinten, sőt alapvetően gázosnak tartottam az egészet, bár a diszkózene ellensége sem voltam soha, de pl. Szűcs Juditot sokkal jobbnak tartom ma is a műfajban, mint a Neotont, viszont azt a süket is látja, hogy Pál Éva volt a legjobb énekes az együttesben, nem Csepregi Éva:
De maga a téma érdektelen. A diszkózene nem egy jelentős valami művészetileg. Semmi magasabb értéket nem hordoz, az egész lényege 2 dolog: a lányok öltözhessenek szexisen, s tánc ürügyén lehessen tapogatni őket (én ilyen táncikálós típus sose voltam, de a csillogó ruhákat mindig csodáltam a lányokon).
A lényeg itt a megalkuvás témája. Az egyik Éva megalkudott, most gazdag idős néni, s közismert ember. A másik Éva nem alkudott meg: ő most kisnyugdíjas, s csak a téma ismerői tudják kicsoda.
Egyrészt itt én nem értek egyet a demokrácia-diktatúra narratívával, hogy a demokráciában az egyén szabad, míg a diktatúrában el van nyomva. Szóval mintha a diktatúrában erkölcsi bűn lenne önként alkalmazkodni, míg a demokráciában eleve ilyen nem is létezik.
Valójában minden társadalomban van megalkuvás, hiszen az egyén lead saját szabadságából, hogy élvezhesse azokat a pluszokat, melyeket a közösség ad. S ez valójában nem önkéntes, mert az emberek beleszületnek a rendszerbe, s jellemzően nincs elegendő lehetőségük arra, hogy el tudják hagyni az adott társadalmat, így aztán jobb híján maradnak lojális polgárok, akkor is, ha utálják az egészet.
Tehát az alapkérdés nem az „igen vagy nem”, hanem a „mennyire”. S csak erről érdemes vitázni. Pl. a Kádár-rendszerben mi az megalkuvás-mennyiség, mely felett az ember a rendszer támasz volt, míg alatta meg a rendszer passzív elszenvedője. Passzív elszenvedőnek lenni nem lehet erkölcsi bűn, míg a támasz szerep már lehet az.
Amit azonban észre kell venni, a mai polgári-liberális rendszer semmiben se különbözik az akkoritól. Ma ugyanez a probléma megvan, teljesen azonos módon. Az eltérés csak ott van, hogy a marxista pártállam más dolgokat akart, mint a liberális polgári állam, így eleve más típusú lojalitást követelt meg.
Tehát a kérdés most is létezik: mi az a szint, mely felett az ember a rendszer aktív támasza, s így erkölcsileg is felelős azért, amit a rendszer tesz.
A kérdés messze nem egyszerű.
Egyrészt ugyanis ha az ember minimálisra csökkenti részvételét a rendszerben, akkor tiszta marad. Másrészt viszont ez egyfajta önzés is, hiszen az ilyen ember lemond arról, hogy hasson a rendszerre, a rendszer keretein belül apró javításokat tegyen meg.
A Kádár-rendszer pl. valószínűleg pokol lett volna, ha minden hatalmi pozícióban csak fanatikus elvhű emberek lettek volna, akik mindent betartottak volna. A rendszer épp azért volt élhető, mert a rendszer tele volt karrieristákkal, opportunistákkal, akik nem vették az eszmét komolyan, így inkább saját érdekük és józan eszük alapján cselekedtek.
S én ma is abszolút ezt tapasztalom. Én magam a kimaradást választottam önző módon, azaz tudatosan elkerülök minden karriert, de látom: a rendszert komolyan nem vevő karrieristák miatt lehet lélegezni a polgári-liberális diktatúrában.
Nagyon látványos ez a nemzetközi multikban – ilyenekben dolgozom 2007 óta folyamatosan -, ott ez nagyon látható. A legfelső szinten a központban kialakítanak mindenféle vezérelveket, programokat, szabályokat. Aztán minél lejjebb megy a végrehajtás, annál kevesebb valósul meg belőle. S örök tapasztalat: a lehető legrosszabb helyzet, ha a közvetlen főnök komolyan veszi a felső utasításokat.
Miközben még a háborúban is alapelv: a jó parancsnok nem az, aki vakon engedelmeskedik, hanem az, aki a felsőbb parancsot alkalmazza az adott helyzethez, módosítja, halogatja, azaz nem a parancs betűjéhez, hanem szelleméhez ragaszkodik.
Nekem 2007 óta a mostani a 7. munkahelyem – nettó a hatodik, mert az egyik helyen kétszer voltam -, s egyetlen alkalommal mondtam fel főnök miatt: ez olyan eset volt, amikor a közvetlen főnök lelkesen elhitte a cég irányelveit, emiatt a munkahelyi légkör elviselhetetlen lett, s én is elmentem onnan.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
