Bár mindig a látható valóságból indul ki, a látvány radikális átírása és átlelkesítése révén mégis ikonszerű műveket hozott létre, amelyek az archetípus nyelvén szólalnak meg…
Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt, Rembrandt: Éjjeli őrjárat, Egry József: Aranykapu, hogy csak néhány nagy festőművész főművét említsük. Ezek a képek mai szóhasználattal élve emblematikus alkotások: minden művészetszerető pontosan tudhatja, mit ábrázolnak. Főművek a javából, nemcsak igényes kivitelük, a megfestés módja, az ecsetkezelés és a témájuk miatt, hanem a méretüknél fogva is, hiszen ezek a vásznak nagyok, szélességük eléri akár a nyolc-kilenc métert.
Van azonban egy kevésbé ismert magyar festő, Nagy István, akiről keveset hallunk. Talán azért, mert a már rég letűnt paraszti világot ábrázolta a 19. és a 20. század fordulóján. Képeinek témáit az erdélyi havasok komor rengetegében találta meg, vagy éppen az Alföldön, Baja környékén, ahol utolsó éveiben a családjával élt. Vásznai átlagos méretűek, a legtöbbször nemigen haladják meg az egyméteres szélességet. Főműve sem nagyon van, ha a régebbi művészettörténeti könyvekben keressük a nevét, általában az édesanyjáról készített egyik szénrajzával találkozhatunk, ezt reprodukálták a leggyakrabban. Nagy István alkotásainak értéke nem is méretükben rejlik, hanem az emberi lélek mélységeinek ábrázolásában. Pasztell- és szénrajzain a szülőföld, a táj formálja kőkeménnyé a hegyi embert vagy a végtelen síkságokhoz szokott alföldi subás parasztot.
Kieselbach Tamás, úgy látszik, a forró nyárban is meg tudja lepni az embert; hiánypótló, nagyszabású kiállítást hozott össze Nagy István műveiből. A Falk Miksa utca sarkán álló galériája nagyjából százötven képpel tiszteleg az erdélyi származású alkotó előtt. Az imént híres festők főműveiről tettünk említést. Nos, a Kieselbach Galériában, a leghátsó teremben ott függ a falon egy kisebb méretű kép, Sárgakendős kislány címmel, 1906-ból. Kiemelt helyre tették, nem véletlenül: ebben a műben minden benne van, ami az ábrázoló művészet, a festészet lényege.
Bármilyen meglepő, ezt a gyermekportrét nevezhetnénk akár a mester főművének is. A galéria Szent István körúti kirakatának hatalmas plakátjára is ez a kép került. Nagy István, akárcsak Rippl-Rónai József és Poll Hugó, a pasztellkréta virtuóz mestere volt. A képen szereplő kislány hatalmas sárga kendőt visel. Tágra nyílt, nagy, sötét szemek néznek ránk az elképesztően sokszínű alkotásról. Megfigyelhetjük, hogyan áll össze kerek egésszé az arckép a krétavonalak és a foltok nyomán. Ha közelről nézzük, láthatunk itt sárgát, kéket, sok zöldet, feketét, sőt lilás tónusokat is. A kedves, bájos gyermekarc, amelyet rikítóan sárga kendő ölel körbe, felmagasztosul, tisztaságot, őszinteséget sugall. Időnként még manapság is hallhatjuk: a vidéki ember az más; és valóban így van, Nagy István portréi is ezt mutatják.
A festő az erdélyi Csíkmindszenten született 1873-ban. A csíkszeredai gazdasági népiskolába, majd a kolozsvári állami tanítóképzőbe járt. Édesapját már tizenöt évesen elvesztette, ettől kezdve édesanyja volt a legfontosabb támasza. Két évig tanítóskodott a Kalocsához közeli alföldi Homokmégyen, azután Keleti Gusztáv biztatására 1894-ben beiratkozott a pesti Mintarajziskolába. 1897 novemberétől közel két éven át a müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémián tanult. 1902 őszétől a következő év nyaráig Rómában tanulmányozta a reneszánsz művészetet.
Hazatérése után 1903 és 1910 között bekóborolta egész Magyarországot, sokat dolgozott az Alföldön, elsősorban Makón és környékén, a Bakonyban a Balaton körül, valamint szűkebb hazájában, Erdélyben. Többször megfordult Gyergyószentmiklóson, ekkor épült be festészetébe a gyergyói hegyvidék jellegzetes tája, a Békás-szoros és a Gyilkos-tó környéke. Az I. világháború idején a 24. székely gyalogezred népfelkelőjeként egy festőcsoportba került, ahol a parancsnok által meghatározott harctéri jeleneteket kellett megörökítenie. Legfontosabb művei azonban nem a háborút, hanem annak elszenvedőit ábrázolják: az egyszerű katonákról rajzolt arcképei a magyar portréfestészet legjelentősebb darabjai közé tartoznak.
A pasztell és a szén könnyen kezelhető, ezért gyors munkához kiváló eszköz. Nyilván Nagy István is ezért használta legtöbbször ezeket a porózus anyagokat. A katonákról készített képei afféle gyorsvázlatok, mégis befejezettnek hatnak. Egyszerű parasztgyerekekből verbuválódott hadsereg katonái harcoltak a frontokon a nagyhatalmak érdekiért. Kemény vonásaik, kackiás bajuszuk a rémes körülmények ellenére is tartást és büszkeséget sugall. Azt mondják, a festő marokra fogta a szenet, illetve olykor karvastagságú szénnel dolgozott. Ki tudja, valóban így volt-e? Nagy István, mint feljebb olvashattuk, tanult ember volt, korának legjobb akadémiáira járt, és jól bánt a festői eszközökkel. Szénrajzai kétségtelenül hihetetlen erőt sugároznak, keze határozottan mozgott a papíron. Tónusai mélyfeketék, kevés szürke árnyalatot használt. Törlésnek, javításnak nyoma sincs az alkotásain. Sok időt töltött a szabadban, erdőkben és az alföldi végtelen mezőkön. A táj, az időjárás hamar megváltozhat, ezért gyorsan kellett dolgoznia. Aki festett már szabadban, az tudja, nemcsak a hangulat változik, a kiszemelt modell is elmozdul: előbb-utóbb odébb akar állni, legyen az kucsmás parasztember vagy juhaira vigyázó pásztor.
Nagy István a korszak mélyen érző, kereső-kutató vándorkrónikása volt. A húszas években hol Kolozsváron, hol Budapesten élt, de a legtöbb képét vándorlásai során festette. Egész életében jellemző volt rá, hogy hosszú, akár több száz kilométeres útjait is gyalogszerrel vagy szamaras kordéval tette meg. Sosem volt műterme, de még saját háza, lakása sem. Mindig másoknál, családtagoknál, barátoknál és mecénásoknál húzta meg magát, képeit pedig a természetben, vándorlásai során készítette. Művein látszik az elementáris élmény, melynek nyomán alkotásai megszülettek. Akárcsak Mednyánszky, ő sem sajnálta az időt és az energiát, folyton kereste a témát, a motívumot, a számára megfelelő modellt.
A harmincas években Erdély számos városában és Budapesten is több alkalommal kiállította műveit. 1929 novemberében megejtett bukaresti látogatása után végleg elhagyta szülőföldjét. Feleségével, Umstadt Máriával, akit 1926-ban vett el, először az asszony édesanyjához költöztek Sajkásszentivánra, ahol közel két esztendőt töltöttek. Egy rövid budapesti epizód után fél évre a Duna menti Hartán, majd Bácsalmáson telepedett le az akkor már háromtagú család.
1933 őszén érkeztek Bajára, Nagy István vándorlásainak utolsó állomására. Egy ismerősük egyetlen szobás lakrészében húzhatták meg magukat. Élete vége felé a festőnek már szerény elismerésben is része volt. Lassan kezdték felfedezni alkotásait. Barcsay Jenő mindig nagyra becsülte a székely mester műveit. Hívei közé tartozott még Perlmutter Izsák, Tornyai János, Farkas István. Nagy István 1937. február 17-én, hatvanöt éves korában halt meg a bajai kórházban.
Ha összegezni szeretnénk a művészetét, érdemes elolvasni a soron következő bekezdést, amelyet a Kieselbach Galéria kiállításán olvashatunk: Bár mindig a látható valóságból indul ki, a látvány radikális átírása és átlelkesítése révén mégis ikonszerű műveket hozott létre, amelyek az archetípus nyelvén szólalnak meg. Ezért sokszor olyanok a képei, mint a gyermekrajzok vagy a primitív törzsi művészet távoli, mégis ismerősnek ható emlékei. Művészete a mesék világát idézi. Finoman leüt egy billentyűt, és aki jól figyel, az egész lényével beleremeg. Az ábrázolt motívumok az ő képein messze túlmutatnak önmagukon. A fák, az állatok, a hegyek sorsszimbólumok, emberi drámák, létállapotok, karaktervonások hordozói. A portréi többek mint emberek arcképei: az egyedi és az általános között „billegve” jelenítik meg a lélek legbelső világát, a közösséget összetartó kollektív tapasztalatot.
Néhány idézettel fejezzük most be Nagy István kiállításának méltatását. A kortársak így emlékeztek a művészre: Fantasztikus. Ragyogó. Egyenes járású, öntudatos, magabiztos – igazi dacos magyar. A magyarság legtipikusabb megtestesítőjeként ismertem meg. Akiben a magyarságnak minden erénye és hibája együtt volt. Egy másik emlékező ezt írta: Milyen volt Nagy István, az ember? Zömök, középtermetű, csontos tatárkoponya, benn ülő, mély lobogású, fekete szemek, sápadt, borostás arc. Ne szépítsük, úgy nézett ki, mint egy havasi székely paraszt.
Nagy István kiállítása szeptember 13-áig tekinthető meg a Kieselbach Galériában. A tárlat ideje alatt megvásárolható egy 592 oldalas monográfia, amely nemcsak az életmű valaha volt legbővebb ismertetése, hanem egyúttal minden idők legnagyobb terjedelmű és legtöbb reprodukciót tartalmazó magyar művészmonográfiája.
Fotó: Mészáros Ákos
Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. szeptember 8-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
