Ádám László írása
„… jókora akadémiai trágyahalom akad a történettudományban és más tudományágakban is” (Bencze Lóránt és Csébfalvi Károly).
Az i. e. 2. század vége felé – a kankarok (kakhagai szküthai) foglalása nyomán – a jászi nép egy része közép-ázsiai hazájából Kelet-Európába vonult.
A jászik (aszioi, iazügész) törzse a bronzkorszak óta a Szir-darja, az őrsöké (aorszoi) pedig az Amu-darja alsó szakasza mentén, Khoraszmia (Kalász) oázisának területén élt.
Az ókor hírmondói első ízben az őrsökről tudósítanak. Az óperzsa királyok feliratain (i. e. 6. század) nevük szaka tigrakhauda (hegyes fövegű szakák), Hérodotosz munkájában (i. e. 5. század) orthokorübantioi (felálló tarajúak).
A névadó törzset forrásaink az i. e. 2. században említik először. A jászik harmadik törzséről, a rósalánokról (rhoxolanoi) első ízben (i. e. 2. század) akkor hallunk, amikor a kelet-európai pusztán, a Don és a Dnyeper között feltűntek.
Meglehet, a királyi szkíták népességéből váltak ki, és csatlakoztak a jászikhoz. Az őrsök szállásterületei a kelet‐európai pusztán kezdetben a Don folyótól kelet felé helyezkedtek el, és utóbb sem terjedtek a folyón túl, nyugat felé.
Az Azovi-tenger mellékén, a Kubány folyó lapályán az i. e. 6. századtól a szkíta cirákok (szirakoi) – a Kaukázuson túli területeken kalandozó királyi szkíták visszatelepült utódai – laktak. Az i. sz. 1. század közepe táján alkalmasint az őrsök alárendeltjei lettek, és összekovácsolódtak uraikkal.
Az őrsöket az ó- és a középkor hírmondói tucatnyi (göröghöz, latinhoz stb. hajlított) névvel illették.
· Nevezték őket szkítának (szküthai), mivel a 4. század előtt e szövetség kötelékébe tartoztak – közelebbről a közép-ázsiai szkíták, avagy a szakák (szakai) csoportjába –, és azon belül az alánok (alanoi) kisebb szövetségéhez, a jászi nép kebelébe.
·
· Címezték őket hunoknak is, mert a 4. századtól e szövetséghez tartoztak, és azon belül az ogurok, illetve (kilenc másik néppel együtt) az onogurok ágazatához.
·
· Hozzá még ötogurok (outigouroi) is voltak: öt törzs szövetsége a bolgár (kavaró) nép kebelén belül.
·
· Forrásainkban, mindenekelőtt latin nyelvűekben, gyakorta ragadványnevük (szarmaták: sarmatae) is felbukkan.
·
A kaukázusi alánok is őrsök voltak, s a kazár népet (görög kaiszarasz: császár) is őrsök szervezték meg. A mordi jászikat (burtaszokat) úgyszintén. A mordvinok egyik csoportját mai napig erzáknak nevezik.
A bolgárok keleti szárnyát (ötogurok), mint említettük, őrsök uralták, és ők szervezték a volgai bolgárok birodalmát, valamint a magyarok népét is.
A Kelet- és Délkelet-Európában, illetve a Kárpát-medencében letelepedett őrsök, rósalánok és jászik az első század közepe táján alighanem egységbe tömörültek, és ettől fogva elsősorban szövetségük elnevezését (alán) használták.
Az őrsök neve egy időre eltűnt forrásainkból. Nevük a hunok európai birodalmának összeomlása után bukkant fel újra.
A kínaiak az első század végén legyőzték a hunok szövetségét, felszámolták államukat. A hun birodalom összeomlása után népessége nagyobbrészt helyben, vagyis Belső-Ázsiában és Dél-Szibériában maradt.
Az Altaj, a Tannu-ola, az Orhon folyó, illetve a Tien-san által határolt területen élő népek jó része viszont nyugat felé vonult, és – leigázván az ott élő szkíta népeket – megszállta Közép-Ázsia pusztáinak északi felét a Déli-Urál, illetve a Volga vidékéig.
Mindez az 1. és a 2. században történt, és ez időben, a 2. század közepe táján tűnt fel a nyugati hírmondók beszámolóiban az ounnoi, khounoi stb. név, illetve az Urál folyó görögösített török neve (Daixosz). A hun szövetség népei nagyobb részben török nyelvűek voltak, de mongol, ős-szibériai stb. nyelvű csoportok is akadtak közöttük.
Az első, név szerint említett európai hun csoport forrásainkban I. Khoszrov (198–217) uralkodásának végén tűnt fel. Movszesz Khorenaci beszámolója szerint a kazárok (khazrac) és a barszilok (baslac) a Derbenti-kapun betörtek Örményországba, és összecsaptak nevezett királlyal, aki elesett a csatában.
A Keleti-Kaukázusban, a mai Dagesztán területén élő jászi őrsök és a barszilok (párduc népe; magyarosan bercelek, varsányok) szövetsége hihetőleg ez idő tájt lépett kazár néven a történelem színpadára. Forrásaink a kazárokat hunnak (honk stb.) is címezik.
A magyarok első bejövetele
A 350. évben a hunok egy csoportja betört a Szir-darja és az Amu-darja közére, és elfoglalta Szogdiát, s kimozdította lakóhelyükről a Szir-darja alsó szakaszánál élő jászikat (a jászik törzsét) vagy egy részüket.
E jászik később vörös (déli) hun (alkhonno, ermikhion), illetve eszkil (jászik népe) néven tűntek fel az Indiai-félszigeten, illetve Közép-Ázsiában és Kelet-Európában.
Nagyjából két évtized múltán, vélhetően egy másik, bolgárnak nevezett hun csoport a Volgától nyugatra indított hadjáratot. Seregük a 375. év táján megtámadta, legyőzte és hűbéres szövetségesévé tette a Don mellékén – a Kubány, a Kuma és a Manyics lapályán – élő alánokat (őrsöket).
Egy év múlva pedig a hunok és az alánok egyesített hadai lerohanták a Don és a Dnyeper között élő keleti gótokat és hűbéreseiket, a jászi rósalánokat.
A Kaukázus fő vonulatának északi lejtőin, a Kubány és a Tyerek középső szakasza között letelepedett őrsök elkerülték testvéreik sorsát. Alkalmasint ez idő tájt alapították meg önálló országukat, Kaukázusi Alániát.
A magyar hírmondók nagyjából egyformán adnak számot a történtekről, s az eseményeket tovább görgetik a honszerzésig, beleszővén a történetbe a Kárpát-medencei avarok cselekedeteinek egyikét-másikát, főembereik nevét stb. is.
„Az Úr megtestesülésétől számított háromszázhetvenharmadik évben, Valens császárnak és I. Coelestinusnak, a római egyház pápájának idejében, a világ hatodik korszakában a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak; egybegyűltek és maguk közül kapitányokat rendeltek: a Zemény nemzetségbeli Csele fiát Bélát, Kevét és Kadocsát, Etelét, Kevét és Budát, a kadar nemzetségbeli Bendegúz fiait, majd elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájakra” (Képes Krónika).
Jó okunk van feltételezni, hogy a hun szövetség népei már Volga vidéki szállásaikon, illetve Közép-Ázsia északi részén összevegyültek a helyben lakó szkíta népekkel. Alighanem e vegyes eredetű népesség, helyesebben csak egyik csoportja nevezte magát bolgárnak (magyarosan kavarónak).
Bolgárok és őrsök (jó ideig csak hunnak címzett) szövetségében a török nyelvű népesség kezdetben a többséget képviselhette, és a vezető szerep is a törököké volt. Ám ahogyan gyarapodott a hódítások nyomán a „hunok” népessége, úgy kerültek a törökök mindinkább kisebbségbe. Kezdetben felbukkanó törökös törzsi stb. neveik utóbb kikoptak a híradásokból.
Leigázván előbb a keleti-, majd a Dnyepertől nyugatra letelepedett nyugati gótokat, a hunoknak is nevezett bolgárok csapatai a 401. évben elfoglalták az Alföldet, ahol a szkíta jászik és a rósalánok korábban (az 1, illetve a 3. században) ide települt, részben szkíta, kelta, germán stb. népekkel összevegyült nemzetségeit találták.
„Az Úr megtestesülése utáni négyszázegyedik, a magyarok Pannoniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok, a rómaiak szokása szerint, egyetértő akarattal királyul emelték maguk fölé Attilát, Bendegúz fiát, aki előbb a kapitányok közé tartozott; ő pedig öccsét, Budát rendelte fejedelemmé és bíróvá a Tisza folyótól a Donig; magát a magyarok királyának, a földkerekség rémének, Isten ostorának neveztette: Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora stb.” (Képes Krónika).
Attila halála után a Kárpát-medence területét nagyjából egy évszázadig a gótok, herulok, gepidák és langobardok törzsei uralták.
Az 567–568. évben a Közép-Ázsiából kivándorolt szkíta avarok vették birtokba területét, s mintegy 250 évig meg is tartották. A germán törzsek többsége az avarok foglalása előtt vagy az után Italiába költözött.
A medence keleti felét birtokló gepidák többsége azonban nem hagyta el lakóhelyét; az avarok hűbérese lett. Néhány száz év alatt egybevegyültek uraikkal, csakúgy, mint az itt élő szkíta alánok és más népek (pl. dákok, illírek, kelták) utódai.
A közép-ázsiai avarok – valószínűleg a 441. évben – elűzték a hunokat Szogdiából. Avarjaink ez időben vették fel a törökös Yeti ala at, vagyis a Hét tarka ló nevet.
Forrásaink hephtalitai, leukoi ounnoi (fehér, azaz keleti hunok) és (királyuk neve után) kidaritai ounnoi megszólítással is illetik őket.
A megszalasztott szogdiai hunok (vélhetően szabarok) – kimozdítván ottani szálláshelyeikről az ogurokat, szaragurokat és onogurokat – a 463. esztendő táján a Keleti-Kaukázus vidékére települtek. Onnan pedig valamivel később egy részük a kelet-európai pusztára költözött.
Ott találjuk őket – hun és szkíta származású csoportok társaságában – Régi Nagy Bulgária népei között, és részesei voltak a kazárok szövetségének is. Az ogur (ourogoi), illetve a tíz számnévvel összekapcsolt változata, az onogur (onogouroi) név a hun szövetség nagyobb csoportját, ágazatát jelöli. A szari ogur (szaragouroi) cím talán a szárik, avagy sárga (belső, központi) ujgurok egy csoportját illeti.
A türkök birodalmának terjeszkedése nyomán az avarok nagyobb része elhagyta közép-ázsiai hazáját (korábban a Kopet-dag északi előterében, utóbb az afganisztáni Baglán környékén laktak), s az 555. évben feltűnt a Keleti-Kaukázus vidékén.
Az 558–560. évben legyőzték az ötogurokat, a barszilokat, a szabarokat, majd a hatogurokat (koutrigouroi), azaz a Dnyeper környezetében letelepedett nyugati bolgárokat is. Utóbbiak közül egy nagyobb csapat az avarokhoz szegődött, és velük a Kárpát-medencébe költözött.
A türkök felbukkannak Kelet-Európában (566–567), és a következő években iga alá hajtják a Kaukázus, illetve a Volga és a Don vidékén élő népeket. Nagyjából ugyanezen időben (567–568) avarjaink elfoglalják a Kárpát-medencét, előbb keleti, majd nyugati felét.
A magyarok (második) bejövetele
Attila, óbolgár uralkodó halála (453) után törökjeink elvesztették vezető szerepüket. Kisebb-nagyobb csoportjaik letelepedtek, elsősorban a Balkán keleti részén, s utóbb elnyelte őket a délkelet-európai népek tengere.
Egy részük Kelet-Európába vonult, a Dnyeper-melléki pusztákra, és a nyugati bolgárok, avagy hatogurok népességét gyarapította. A hatogurok (nagyobb részben rósalánok) a Déli-Bug és a Don folyó közötti területen laktak, és az avarok hűbéresei voltak.
A keleti bolgárok, avagy ötogurok – nagyobb részben őrsök – lakóhelye a Dontól keletre eső puszta volt. Rövid ideig, az 558. évtől ők is az avarok fennhatósága alá tartoztak, az 568. évben azonban leigázták őket a türkök.
A 628–630. évben a türkök ereje lehanyatlott, s amikor meghalt az avarok fejedelme, Koubratosz (magyarosan Kürt), a 635. évben, egyesítve a nyugati és keleti bolgárokat, megalapította Nagy Bulgáriát.
Valamivel később, 652–653 táján a kazárok is elszakadtak a türkök birodalmától. Koubratosz halála után, a 668. évben a kazárok bekebelezték a bolgárok birtokait.
A bolgárok egy része Délkelet-Európába menekült. Aszparoukh a Keleti-Balkánon szerzett magának lakóhelyet. Kouber (magyarosan Kövér), a hagyomány szerint Koubratosz negyedik fia, 677 áprilisában bolgárjaival az avarok országába költözött.
E bolgár csoportot nevezi László Gyula griffes–indásoknak, avagy késői avaroknak a kettős honfoglalás elméletével kapcsolatban.
Kálti Márk, a Képes Krónika szerzője, illetve az általa felhasznált források magyarokról beszélnek, ennélfogva feltételezhetjük, hogy nevezett bolgárok Dentumoger (Donmagyar, Doni Magyarország) területéről – a Kubány, a Kuma és a Manyics vidékéről – származtak.
„Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évben, száznégy esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében – miképpen meg van írva a rómaiak krónikájában – a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból…” (Képes Krónika)
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
