Ádám László írása
„Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és minden megoldás új bonyodalmakat kölykezik” (Murphy).
Nem vagyok tévedhetetlen, az egyetlen és kizárólagosan üdvözítő igazság letéteményese. Ha valakinek jobban tetszik a Kárpát-medencei őshonosság, a sumer rokonság vagy a halzsíros atyafiság, esetleg az űr-ősök, legyen neki kívánsága szerint!
Vizsgálódjunk először az űr-eredet kérdésében. Plessa Elek felebarátunk szerint az első emberek, magyarok, az űrből érkeztek. Mi a baj e kijelentéssel? Nos, nem az, amire elsőként gondolnánk, hogy tudniillik sületlenség.
Az űr-eredet feltételezés. Valószínűtlennek látszik, ám igaz is lehet. Vizsgálati anyag, adatok híján azonban nem lehet ellenőrizni, s ennélfogva igazolni és cáfolni sem. Ilyenformán nem minősül tudományos elgondolásnak. Álljon elő valaki bizonyítékokkal, s visszatérünk e kérdésre.
Őshonos-e a magyarság a Kárpát-medencében? Nem, mert a mai ember (Homo sapiens, magyarosan eszélyes hím) jövevény az eurázsiai földrészen.
Őstelepesek sem lehetünk mindannyian, tudniillik Európa első gyarmatosainak ivadékai a mai magyar népességnek kb. 27 százalékát teszik ki. Nem tudjuk, milyen nyelven beszéltek ősszülőik, s azt sem, hogy magukat, illetve népüket milyen névvel illették. Bátran állíthatunk bármit, mert nem tudjuk feltételezéseinket ellenőrizni.
Európa első gyarmatosai (elő-aurignaci népesség) a késői őskőkorszak kezdetén, nagyjából 47 000 évvel ezelőtt telepedtek le Kelet- és Délkelet-Európában, és néhány ezer év leforgása alatt birtokba vették Európa jégmentes területeit.
Utódaikat (43 000–28 000 évvel ezelőtt élték virágkorukat) nevezzük aurignaci népességnek. Maradványaikat egyebek között az Istállós-kői-barlangban is megtalálták. Aurignaci férfiak örökítő anyagából különítették el az I (Y-DNS) haplocsoportot, mely a mai európai férfiak – többségük indoeurópai nyelvű – jelentős részére jellemző.
Körülbelül 32 000 évvel ezelőtt a Közel-Keletről, Anatóliából és a Balkán-félsziget felől érkeztek újabb bevándorlók (gravetti népesség) Európába. Ezután földrészünk nyugati felének lakossága az újkőkorszakig alapvetően nem változott, csupán különböző műveltségi közösségek alakultak ki a helyben lakókból.
Közülük a magdaléni (i. e. 17 000–12 000) képviselte az őskőkorszaki fejlődés csúcspontját. Nagyjából 10 000 éve, a jégtakaró visszahúzódása nyomán Európa halász–vadász–gyűjtögető népessége az északi területeket is birtokba vette.
Ama népesség – az eurázsiai puszta mamutvadászai –, kiket mi magyarok elsősorban őseinknek tekinthetünk, Észak-Ázsia pusztáin alakult ki, közvetlenül a legnagyobb eljegesedés ideje előtt, 26 500–19 000 évvel ezelőtt.
A szkíta férfiakra jellemző R1a (Y-DNS) haplocsoport a legnagyobb eljegesedés idején, vagy nem sokkal az után jelent meg, alkalmasint Dél-Szibéria, Közép-Ázsia, esetleg Kelet-Európa pusztáin.
A szárazföldi jégtakaró visszahúzódása nyomán a puszta lakóinak zöme a Kaszpi-tenger északi partjának környezetében telepedett le. Történetük a középső kőkorszak végéig (i. e. kb. 11 000–9000) követhető nyomon visszafelé az időben.
A mondott korszakban az Urál folyó és a Manyics, illetve a Kuma alföldje között nyújtózkodó pusztát lakták. A mai magyar népesség körében az R1a haplocsoport képviselőinek aránya 25% körüli.
A mamutvadászok másik csoportja – korábban talán a Kaukázus vidékén, Kelet-Anatóliában vagy Észak-Mezopotámiában laktak – a Fekete-tenger északi partvidékének füves pusztáit vette birtokba, kb. i. e. 5100–4300 között.
Ez volt az első újkőkorszaki közösség a kelet-európai pusztán. Többnyire e népesség leszármazottainak, az R1b (Y-DNS) haplocsoport hordozóinak tulajdonítják az indoeurópai nyelvek elterjesztését Európában. A mai magyar népesség körében az R1b haplocsoport képviselőinek aránya 19% körüli.
Tehát, összegezve, mi magyarok, közel fele részben (44%) az eurázsiai puszta mamutvadászainak ivadékai vagyunk.
Északi felebarátaink – szamojéd, ugor, finnségi stb. népek; a férfiak nagyobbrészt az N (Y-DNS) haplocsoport képviselői – kb. 12 000 éve, a jégkorszak végén jelentek meg Szibériában. Az időtől fogva élnek jelenlegi lakóhelyükön, mióta Észak-Eurázsia a jég uralma alól felszabadult.
Eredetileg Dél-Kína lakosai voltak. Körülbelül 20 000 évvel ezelőtt észak felé kezdtek vándorolni – költözésük összefügg a jégtakaró visszahúzódásával –, és 18 000–12 000 évvel ezelőtt jelentek meg Mandzsúriában, illetve Szibériában. Szibériából azután nyugat felé terjeszkedtek.
Nagyjából 7300–4000 évvel ezelőtt elérték Északkelet-Európát, a Volga–Urál hegység környékét, illetve a Baltikumot. Felbukkanásuk kezdete óta változatos – egyebek között nyelvi – kapcsolatok fűzték őket az eurázsiai pusztán élő népességhez, a szkítákhoz, illetve elődeikhez, egészen a korai középkorig.
Úgy tűnik, hogy a nyelvek közötti csereüzletek – kölcsönzés és átörökítés – alakították ki az urálinak nevezett nyelvek, illetve a magyar nyelv között kimutatható hasonlóságot. Ki lehet következtetni, elsősorban kik örököltek szavakat és kitől.
A mai magyar népesség körében az N haplocsoport hordozóinak aránya nagyjából 1%. Az urálinak nevezett népek között – a nyenyecek és a nganaszanok szinte tisztán észak-szibériaiak – a szkíta férfiakra jellemző R1a képviselőinek aránya 4,3–36,7%.
A mondottakkal kapcsolatban még egy kérdés kívánkozik ide. Ha a szkíta népesség – miként a világ szellemi élcsapata vallja – csakugyan iráni nyelvű volt, hogyan lehetséges, hogy egykori szomszédaik nyelvében nem iráni, hanem magyar szavak párhuzamait találjuk tucatszámra?
Időszámításunk előtt 7000 körül a Közel-Keletről – Kis-Ázsián és a Balkán-félszigeten keresztül – újkőkorszaki (növénytermesztő–állattenyésztő) csoportok érkeztek Európába.
E gazdálkodók – őket képviselte Ötzi, a jégember is – honosították meg földrészünkön a Délnyugat-Ázsiában termesztésbe vont növényfajokat (pl. alakor, tönke, árpa, lencse) és háziasított állatokat (sertés, kecske, juh, szarvasmarha).
A bevándorlók i. e. 6500–4000 között eljutottak – jellemzően a tengerparton, illetve a folyó menti síkságokon telepedtek le – az Égei-tengertől a Brit-szigetekig, illetve a Kárpát-medencéig és a Baltikumig.
Kelet-Európában a kukutyini (Nyugat-Ukrajna) közösség egyes települései akkorák voltak (kb. 15 000 lakos), mint a sumer városállamok, ám azokat jó fél évezreddel megelőzték.
Az újkőkorszaki gazdálkodók leszármazottai (E, G, J Y-DNS haplocsoport) a mai magyar népesség kb. 19 százalékát teszik ki.
A kelet-európai puszta lakossága, a gazdasági fejlődés és a népesség gyarapodása nyomán – a ló háziasításának és a bronz fegyverek korai alkalmazásának eredményeképpen – a kő-rézkorszak középső szakaszától (i. e. 4000–3500) kezdve időről időre rajokat bocsátott ki. Éspedig előbb Európa nyugati felébe.
A füves puszta lakói – a Fekete-tenger partvidékén honos, nagyobbrészt R1b népesség – i. e. 4200 körül megszállták az Al-Duna, illetve a Keleti-Balkán lapályait, majd a Duna mentén vándoroltak felfelé. Első csoportjaik i. e. 4000–3600 között érkeztek az Alföldre.
A vándorlás útjába eső népek részben megadták magukat sorsuknak, részben elmenekültek, s mozgásba hozták az útjukba eső közösségeket. Előőrseik nagyjából a Sváb–Bajor-medencéig, illetve az Elba és az Odera felső szakaszáig jutottak.
A nyugati irányú kivándorlást követte egy keleti irányú. Az erdős puszta (nagyobbrészt R1a) lakóinak egy része a Don–Volga közötti területről az Altaj és a Szajánok vidékére költözött, s megalapította az Afanaszjevo népességet (i. e. kb. 3600–2400).
A kelet-európai erdős és füves puszta övében ezt követően a helyben maradt szkíta népesség jutott vezető szerephez. Az erdős puszta lakói Közép-Európa felé terjeszkedve összeötvöződtek a Lengyel- és a Germán-alföld lakóival, és létrehozták a zsinórdíszes cserépárut készítők közösségét (i. e. 2800–2400). Nyelvében e népesség utóbb germán, illetve nagyobb részben balti(-szláv) lett.
A bronzkorszaki fatjanovo–balanovo népesség i. e. 2500-tól megszállta a Baltikumot és a mai Finnország déli részét. A két csoport – a helyben lakó N1c1 (észak-szibériai), és R1a (szkíta) – összeolvadása nyomán keletkezett a Kiukainen népesség. A mai baltiak (ős-európaiak mellett) nagyjából egyenlő arányban N1c1 és R1a ősapák ivadékai.
A Don és az Urál hegység közötti erdős, illetve füves puszta lakói Közép-Ázsia felé terjeszkedtek, s letelepedvén a Tobol és az Isim folyó lapályán, megszervezték a Szintasta–Petrovka népességet (i. e. 2100–1750). Nevezett közösség alkotta meg a könnyű harci szekeret i. e. 2100 körül, mely gyorsan elterjedt Közép-Ázsiában, egészen Baktria és Margiana vidékéig, majd onnan tovább.
A Szintasta–Petrovka népesség terjeszkedése nyomán Közép-Ázsiában, Dél-Szibériában és Belső-Ázsiában felbukkanó helyi népességek összességét nevezzük Andronovo műveltségnek. A kelet és dél felé terjeszkedő szkíta népesség magába olvasztotta az Afanaszjevo népességet is, s egyebek között – amint a helyben talált, jó állapotban megőrzött tetemek tanúsítják – i. e. 2000 körül a Tarim-medencébe is eljutott.
Az i. e. 8. században a királyi szkíták nagyobb része elköltözött ősi lakóhelyéről, a Donyec, a Don, a Volga és az Urál folyó vidékének pusztáiról.
Megszállták a Kubány folyó környezetét – egy csoportjuk betört a Kaukázuson túli területekre –, valamint a kelet-európai puszta nyugati felét, nagyjából a Don, illetve a Donyec és a Dnyeszter között.
A puszta korábbi lakói – a régészek által elő-szkítának, helytelenül kimmernek nevezett népesség (i. e. 9–7. század) – nyugat felé vonultak, és az i. e. 8–7. században elfoglalták a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, valamint Délkelet-Európa erdős pusztáit.
Nagyobb csoportjaik a Havasalföldön és a Keleti-Balkánon, valamint a Dnyeszter mellékén, az Erdélyi-medencében, a Kisalföld északi és az Alföld keleti felében telepedtek meg. Ők voltak a Kárpát-medence első, név szerint ismert szkíta lakói. Nevük Hérodotosz szerint agathürszoi, szkíta fül szerint ragadozó.
A Keleti-Balkánt (a mediterrán tengerpart kivételével), a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, az Erdélyi-medencét, valamint a Tiszántúl területét a késői bronzkor óta balti népesség lakta. A szkíták őket leigázták, s velük az i. e. 6–4. század folyamán összeötvöződtek.
E népességet illették az ókorban a görögös dakoi, thrakész stb. névvel. E közösség leszármazottja Szparadokosz, latinosan Spartacus.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
