A lenéző, végtelenül gőgös és pökhendi magatartásformáról szobrot lehetne formázni.
A liberalizmusnak a ma ismert, XXI. századi, szélsőségesen eltorzult változatát nevezték már neoliberalizmusnak, ultraliberalizmusnak vagy éppen liberálfasizmusnak is. De akárhogyan is nevezzük, az utóbbi években-évtizedekben kiderült: ez a klasszikus gyökereit teljesen elvesztő és megtagadó liberalizmus rasszistává vált.
A fősodratúnak nevezett globalista és liberális csoportok igyekeznek legyűrni, de még inkább eltaposni a nemzeti szuverenitáshoz, a lokalitáshoz és a hagyományokhoz ragaszkodók táborát. Ez a világszintű küzdelem több fronton – politikában, gazdaságban, médiában, kultúrában, tudományban, környezetvédelemben stb. – zajlik, ám ezek között is kiemelkedő jelentősége van a nyelvpolitikai konfrontációnak.
Jól látszik, hogy a mai liberalizmus – aminek már régen nincs köze a klasszikus liberalizmus, szabadelvűség még nemes célkitűzéseihez – arra törekszik, hogy meghatározza korunk nyelvezetét, alakítsa és formálja a kulcsfontosságú fogalmakat, a fogalmak jelentéseit, ezáltal kialakítsa a világ értelmezésének kereteit is. A liberalizmus uralmat akar gyakorolni a nyelv felett, s a nyelv feletti uralom egyenes úton vezet el a valóságos uralomhoz, hiszen az embereket arra kényszeríti, hogy úgy és olyan fogalmakon keresztül lássák és értelmezzék a világot, amelyet a mai liberalizmus használ.
Nos, ebből kiindulva válik kiemelkedően fontossá, hogy a nemzeti és szuverenista tábor megtörje ezt a nyelvpolitikai uralmat, és saját fogalmakkal élve hozzon létre egy alternatív, paradigmaváltó világértelmezést. Magyarul és egyszerűbben szólva: arra van szükség, hogy ne a globalisták nyelvpolitikai keretei között próbáljunk meg védekezni a szokásos fogalmi vádaskodásokkal (antiliberális, antidemokrata, populista, rasszista, autokrata, kisebbségellenes, fasiszta, náci stb.) szemben, hanem lépjünk ki ezek közül a keretek közül, és önálló értelmezését adjuk a mai, globalista liberalizmusnak. Vagyis fordítsuk meg a szereposztást, és radikálisan utasítsuk el a liberális tábor magának vindikált „jogát” arra, hogy ők ítélkezzenek a nekik nem tetsző nézetekről és értékrendekről.
Ennek első és szerintem legfontosabb módszere az, hogy mi, szuverenisták minősítsük és értékeljük a globalista-liberális szemléletmód meghatározó jellemzőit. Vagyis, másképpen szólva: építsük fel a saját paradigmánkat! A liberális rasszizmusnak kétféle változata van, egyik sem túl szívderítő, de jól jellemzi a valaha szebb napokat látott ideológiai irányzatot.
Az egyik sokban hasonlít a hagyományos faji-etnikai alapú elméletekhez, de mégis sajátos: ez az euroatlanti társadalmakat, azok hagyományait, nemzettudatát, vallását, szokásait fenntartó fehér férfiakkal szembeni előítélet. Másképpen fogalmazva, ez a társadalmi többséggel szembeni rasszizmus.
Amíg a klasszikus liberalizmus még az elnyomott kisebbségekkel – feketék, nők, spanyol ajkúak, szexuális kisebbségek stb. – szembeni előítéletek és elnyomás ellen küzdött, a XXI. századra sikerült a társadalmi többséggel, a hagyományos középosztállyal szembeni, már-már fajelméleti alapon álló rasszizmust kifejleszteni és elterjeszteni.
Kiindulópont a marxista baloldal frusztráltsága, amiért a XX. századra nem sikerült Nyugaton megvalósítani a munkásság nagy forradalmát a tőkésosztállyal, a burzsoáziával szemben, mert a munkásosztály középosztályosodott, és elfogadta a szociális jóléti állam gondoskodását, tehát kiegyezett a kapitalizmussal.
Ebből fakadtak a Lukács György, Antonio Gramsci, illetve a frankfurti iskola nagy terve, amelynek lényege azt volt, hogy ha a gazdasági alapú osztályharc elbukott, akkor a Nyugat alapjait jelentő kulturális, társadalmi hagyományokat és intézményeket kell megszüntetni, amelyek fenntartója viszont a fehér középosztály a maga keresztény értékrendjével és hagyományos családmodelljével. Ha mindezt sikerül felbomlasztani, s a nyelvet is sikerül átalakítani, akkor egy kulturális forradalom által el lehet jutni a liberális paradicsomba.
Ennek első időszakában – a hatvanas évektől az ezredfordulóig – a különféle kisebbségek védelmére került a hangsúly, illetve az egyéni szabadság abszolutizálására, s ennek még volt köze a klasszikus liberális értékekhez.
Azonban a kulturális marxizmus a századforduló után „magasabb osztályba lépett”, a védekezés támadásba ment át, s mára az úgynevezett elnyomó többséggel szembeni egyre agresszívabb fellépés a jellemző az élet legkülönbözőbb területein.
Már nemcsak a politikai és közéleti megnyilvánulásokban, a médiában, hanem immáron a filmiparban, művészeti ágakban, az irodalomban, a reklámokban, a gigacégek fellépéseiben és természetesen a közösségi fórumokon is.
Ennek a frankfurti iskola által elindított forradalomnak az a célja, hogy a klasszikus kapitalista euroatlanti életformát, nemzettudatot, vallást, családmodellt és közösségi életet élő fehér férfiak és nők úgy jelenjenek meg a nyugati közvéleményben, mint akik elnyomják az egyén szabadságát, azt az egyénét, aki mindenáron „más” akar lenni, mint a többség. Mi is akar lenni?
Vallástalan vagy kicsit buddhista, keresztény, muszlim vagy talán egészen az, nem heteroszexuális, hanem a hetvenkét nemi identitás egyikéhez tartozó, nemzeti identitás helyett pedig a globalista világfalu lakója kíván lenni.
Márpedig ha a fehér férfiak elnyomók, akkor ezt az elnyomást meg kell szüntetni, jöhet a lázadás és a forradalom. Niedermüller Péter hírhedt megnyilvánulása a fehér, keresztény és heteroszexuális „rémisztő képződményekről” ebbe a sorba illeszkedik.
Ez a fajta liberális rasszizmus nagyon sunyi módon jár el, mert azt sugallja minden fórumon és az éteren át, hogy valójában az emberek döntő többsége „kisebbség” akar lenni, tehát valójában a kisebbség már a többség. A mai, hagyományos többségnek buknia kell, s a világ szép lesz és szivárványszínű.
A liberális rasszizmus másik változatát kulturális rasszizmusnak nevezném. Ezt nem faji-etnikai előítélet jellemzi, hanem egy mélységes megvetés azokkal szemben, akik nem fogadják el a mai, torzult liberalizmus világszemléletét és életfelfogását. Meg is kapják a bélyeget: ők a nem modernek, nem követik a szent és imádott Nyugatot, ők az elmaradottak, a szegényháziak, a suttyók és a bunkók. A provinciálisok. Az atavisztikusok. A bugrisok. A mucsaiak. A műveletlenek, az ostoba plebs.
Nos, ezt a kulturális rasszizmust elitista rasszizmusnak is nevezném, a magukat kiválasztottnak tartók előítélete ez a többséggel szemben, egyfajta végtelenül gőgös és pökhendi magatartás, amely csípőből lenézi azokat, akik nem tudnak felemelkedni az ő nézeteik magaslatába.
Nálunk az SZDSZ elitjére volt leginkább jellemző ez a fajta magatartás.
Sikoly – Edvard Munch alkotása
Ők terjesztették el az országban az elitista fennhéjázásnak azt a formáját, amitől kirázta az embert a hideg, ha találkozott vele. Jómagam nemcsak hogy Lenint láttam a mauzóleumban, de találkoztam emberközelben olyan figurákkal, mint Magyar Bálint, Pető Iván, s elmondhatom, hogy róluk és még néhány szabad demokrata társukról tényleg az elitista gőg szobrát lehetne megformázni.
De ebbe a körbe tartozik például Bernard-Henri Lévy francia filozófus, aki a brexittel kapcsolatos népszavazás után azt írta, hogy a tudatlanság győzött a tudás felett, a pitiánerség a nagyság felett, s a brexitre szavazó briteket keresetlen egyszerűséggel bunkóknak, hülyéknek, hőbörgőknek és tudatlanoknak nevezte. Vajda Mihály is írt hasonló kirekesztő sorokat a magyar választókról, s ebbe a sorba helyezendő a párbeszédes Szabó Tímea is, aki lazán azt állította, hogy Orbán és haverjai nem járnak színházba.
A mai nem liberális liberálisok a nemzeti szuverenistákat támadják a rasszizmus vádjával, de ezek ellen nem kell védekezni, mert az reménytelen és értelmetlen. Helyette el kell mondanunk, újra és újra, minden fórumon és minden nyilvánosság előtt, hogy a liberális rasszizmus, amely a társadalomfenntartó középosztály, illetve a hagyományos értékeket őrző tömegek ellen támad, a XXI. század legnagyobb veszedelme.
Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
