– Milyen alapvető ismérvek szerint lehet megítélni, hogy egy ország filmgyártása milyen színvonalú?
– Két fő szempont van, ami alapján választ adhatunk erre a kérdésre. Az egyik a nézettség, aminek a súlyát sokan alábecsülik, főleg Magyarországon, de ez Európára is többnyire jellemző. A másik, hogy egy-egy ország filmjei hogyan szerepelnek a rangos nemzetközi filmfesztiválokon.
Nekem régi vesszőparipám, hogy a magyar filmnek úgy volna szükséges a régióban vezető szerepet betöltenie, hogy ezt a két szempontot sikeresen ötvözi.
– Mi volna ez az ötvözet?
– Olyan sikerfilmek, amelyek komoly művészeti értékkel is bírnak, a néző számára is jól érzékelhető módon magukon viselik az alkotójuk kézjegyét. Az elmúlt időszakban voltak egyébként ilyen irányú próbálkozások, ám csak egy filmet tudok mondani, amelyiknek ez hellyel-közzel sikerült, vagyis képes volt némi egyediséget, művészi értéket felmutatni, és a pénztáraknál is sort generált: a Kincsem.
Nem csak az európai élmezőnyt jelentő Franciaország, Nagy-Britannia, hanem Csehország, Lengyelország vagy éppen az általam a közelmúltban közelebbről megismert Törökország filmgyártása is elő tud rukkolni olyan filmekkel, amelyek nézettség alapján ott vannak az adott ország éves TOP 10-es listáján.
– Mi ennek a sikernek a titka?
– Azokról az emberekről és azoknak az embereknek szól, akik abban az országban, kultúrában élnek. Ami a lengyel filmiparban számomra különösen nagy értékkel bír, hogy sokszor vallási témájú, vagy mondjuk a kommunizmus idején, a rendszert bemutató filmek is bekerülnek a legnézettebbek közé. Nálunk pedig az elmúlt években egyedül a Kincsem tudta megközelíteni a hollywoodi produkciók nézettségét azzal, hogy több, mint négyszázezren látták.
Ilyenből kellene több, ami rólunk, magyarokról szól. Szerencsére azért van némi elmozdulás ebbe az irányba, említhetem például Köbli Norbert filmjeit. Csak például neki is nagyon meg kell küzdenie, hogy egyáltalán elkészíthesse ezeket a filmeket, mert nem nagyon kap támogatást nagyjátékfilmes terveire.
– Hogyan változott a magyar filmgyártás 2010 óta?
– 2010 előtt főként olyan filmekkel jöttek elő, amelyek túlságosan elvontak, ráadásul szinte forgatókönyv, koncepció nélküliek. Ezeket látva a magyar néző semmit nem tudott magából felismerni a vásznon.
– Akkor ennek ellenpontja a Kincsem? Itt megvolt az az azonosulás, ami kellett a sikerhez?
– Igen. Az alkotó, Herendi Gábor talált egy olyan terméket – nem kell félni ettől a szótól ebben az összefüggésben -, amire Puskás után talán a legbüszkébbek a magyarok.
A Kincsem forgatókönyve jó, a rendező pedig egyszerre nyitott a közönsége iránt, miközben művészileg igényes.
– Milyen Magyarországon a filmes képzés? Mert gondolom érdemes lenne mindent az alapoktól kezdeni.
– Vannak hiányosságai. Az egyik legnagyobb, hogy nem képzünk filmes színészeket. A filmekben színpadi színészek játszanak, és nem tudják nem magukkal hozni a színházi orgánumot, manírokat stb.. Persze, van olyan, akinek sikerül átállnia a filmes munkára, de ez nem általános. De ha egy egyetemen évekig azt tanulod, hogy a színpadon hogyan kell megjelenni. Ez egy nagy lemaradásunk, mindenképpen szükség volna Magyarországon filmes színész képzésre.
– És a támogatási rendszer átalakítására mennyire volna szükség?
– A magyar film támogatási rendszere egyablakossá vált, vagyis pénzért egy helyre, a Filmalaphoz lehet menni. Ott viszont azt mondják, hogy csak olyan filmeket támogatnak, amelyek közönségsikerre ácsingóznak. Üdítő kivétel volt ebből a szempontból a Saul fia, ami sikeres lett, bár ezt nem sokan várták tőle. Ugyanakkor a legtöbb olyan magyar film, ami sikereket ért el nemzetközi fesztiválokon, azokat nem a Filmalap finanszírozta.
– Vannak tehát szép sikereket elérő, nem filmalapos magyar művek, de mit érnének el nemzetközi viszonylatban ezek az alkotások, ha még pénzt is kapnának az alaptól?
– Ott van például Pálfi György, aki Karlovy Varyból elhozta a fődíjat. Ezután arról volt szó, hogy elkészíthet egy művészi értékű közönségfilmet, a Toldit, de végül elbukott azon, hogy nem támogatták volna a teljes film megrendezését, ugyanis hoztak volna Hollywoodból egy olyan embert, aki az akciójeleneteket rendezte volna meg.
Azt gondolom, ha valaki elhoz egy rangos díjat egy A kategóriás fesztiválról, és olyan életmű áll mögötte, mint amilyen Pálfié, akkor csak meg tudta volna rendezni az egyébként saját forgatókönyvéből készülő teljes filmet.
– Idővel nem válik kontraszelektálttá a szakma? Mert ha szinte csak azok kapnak támogatást, akik megfelelnek a filmalap elképzeléseinek, miközben mások a fióknak írnak csak forgatókönyveket, az a minőség rovására mehet.
– Ez sajnos egy reális veszély, sőt, már létező állapot.
Ismerek olyat, aki már nem is pályázik a Filmalaphoz, mert tudja, hogy a rólunk és nekünk szóló forgatókönyveit biztosan nem fogják támogatni. Elfogadom, hogy ez a trend, hogy kapitalizmusban élünk, de ez akkor is nagyon igazságtalan, főleg úgy, hogy az állami koncepció nem hozza az eredményeket úgy, ahogy ennyi pénzből lehetne.
A Filmalap megalakulásakor arról volt szó, hogy legalább félmilliós nézettségeket kell hoznia ezeknek a filmeknek. Ez nem valósult meg. Persze, ehhez szükség volna jól működő marketing-tevékenyégre is, ami ugyancsak hiányzik, így dobjuk ki az ablakon az adófizetői milliárdokat, mert profi reklám hiányában még a jobb filmeket sem nézik meg. A film drága műfaj, sokat kell tenni azért is, hogy a befektetett pénz visszajöjjön.
– A magyar filmgyártásnak számít egyáltalán a nézettség? Vagy így is úgy is megvan a pénz, aztán az már mindegy, hogy hányan nézik meg?
– Nyilván számítana a nézettség, csak hiányzik belőlük a megfelelő képesség. Pedig a szakma megadta nekik az esélyt.
– Egy-egy filmnek lehet értékmérője, hogy abból gyakran idéznek-e az emberek a hétköznapokban? Például A tanúnak – kis túlzással – minden mondata szállóige lett: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk; az élet nem egy habostorta, a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódik stb..
– Igen, ez is egy fontos visszacsatolás egy-egy filmről, a rendszerváltás utáni filmek közül ilyen szempontból talán az Üvegtigrisre a legjellemzőbb ez.
De a 21. században az is egy értékmérő, hogy milyen filmek jeleneteiből lesznek internetes mém-alapok, az Üvegtigris ebben is erős. Nincs ebben semmi titok, egyszerűen arról van szó, hogy a nézők tudtak azonosulni a filmmel, hiszen az abban megjelenített karakterek megtalálhatók minden valamire való vidéki magyar kocsmában.
– Hallottam egy olyan mondást, hogy a dobostorta olyan, mint a londoni 6-3. A maga idejében újító volt, nagyszerű és világhírű, csak éppen azóta eltelt sok-sok évtized, és mi leragadtunk ott. A magyar filmmel ez hogy van?
– Gondoljunk csak arra, hogy A tanú 2-t ugyanaz az ember rendezte, ugyanaz a főszereplő, mégis, míg az első rész egy kultfilm lett, a második – Isten nyugosztalja Bacsó Pétert – nézhetetlen.
Valami nagyon félrement, valahol nagyon lemaradtunk, az biztos. Szemléletben leginkább, mert ha egy film értékelése nincs eredményhez, vagyis nézettséghez kötve, akkor az alkotók magától értetődő módon gyengébben teljesítenek.
– Miért foglalkozik filmmel?
– Gyerekkoromban diákújságíró voltam, és ilyen minőségemben a győri Rába moziban minden filmet megnézhettem. Azóta együtt élek ezzel a formanyelvvel, ami a film. Szeretem az irodalmat, a képzőművészetet, a zenét, de mégis hozzám a film áll a legközelebb, mert ez tudja nekem a legtöbbet adni.
– A Heti Válasz 2011-ben az öt legfontosabb filmszakmai szereplő egyikének nevezte. Ez szép elsimerés, de mi az, ami önt elégedetté teszi a munkájával kapcsolatban? Mit szeretne elérni?
– Nemrég elkezdtem egy külföldi mozimárkának a Magyarországi, sőt, kelet-európai bevezetését. Azt gondolom, hogy ebben a fajta moziban nagyon sok lehetőség van.
– A CINEMApink miben különbözik a több multiplex moziban elérhető élménytől?
– A vendégekhez való viszonyulásban igyekszünk többet adni. Az a célunk, hogy a vendég azt érezze, amíg nálunk van, hogy ő a legfontosabb.
– Ez jól hangzik, akár egy reklámspotban is elmehetne, de ez miben nyilvánul meg?
– Például azokban a visszajelzésekben, amelyek szerint nálunk a legmosolygósabbak a kollégák. Tudom, hogy a gyorséttermekben, meg máshol is elvárás a mosoly, de aki nem tud őszintén kedves lenni a vendéggel, az inkább ne nálunk dolgozzék. Azt szeretnénk elérni, hogy túlteljesítsük azt az igényt, mint amilyen igénnyel a nézők megérkeznek hozzánk.
– Jó pár éve a Magyar Nemzet vélemény rovatának állandó publicistája is. Hogyan fér meg egymás mellett a filmes szakember és a közíró?
– Az írás mindig is foglalkoztatott. Kezdetben elsősorban filmszakmai tárgyú cikkekkel jelentkeztem, míg aztán az elmúlt években egyre inkább a közélet felé fordult az érdeklődésem. A filmeket azonban a közéleti tárcáimban sem hagyhatom ki, gyakran élek filmes, vagy akár filmekből vett hasonlatokkal, kulturális utalásokkal.
Angolszász értelemben vett konzervatív-polgári politikai irányultságú vagyok, bízom benne, hogy ez az értékrend, valamint a keresztény meggyőződésem tükröződik ezekben a tárcákban.
Sokan azt mondják, az utóbbi időben túl komorrá váltak az írásaim, de hát mi is adna okot manapság egy polgári értékekben hívő közírónak arra, hogy jó kedélyű legyen a hazai közállapotok kapcsán?
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
