A magányosság anatómiája

A magányosság anatómiája

Reggel még jó. Akkor még legalább elmennek emberek az ablak előtt, még van mozgás, így itt, falun. Aztán az is esemény, ha heti kétszeri alkalom, amikor rendszeresen bevásárolni indulnak a szomszédok, mindig ugyanazon a napon, amikor a bevásárlóközpont alkalmi árakat hirdet, néhány szót váltanak. Legalább van valami rendszer. Valami olcsóbb az életben.

Reggel jön a postás is, ha neki nem is hoz semmit a havi egyszeri alkalmon kívül, amikor a nyugdíjat hozza, legalább valaki jár errefelé és beszél és köszön. Reggeli. Szolid, rendes, szokásos. Mikorra elmosogat, már délelőtt tíz van, akkor beugrik a kirendelt gondozó, fél óra a látogatás, de az is valami. Majd délután megint jön, akkor már a bevásárlást is hozza, megint fél óra beszélgetés lehet. Míg itt van, kávéfőzés, kávézgatás, és megy a rádió, háttérzajnak. Gondozó el. Itt az idő, mozogni kell.

Kimegy az ember az udvarra, de előtte gyorsan benéz a kamrába, bent magára húzza az ajtót, megszámolja a pillepalackokat, abból tudja, hányadika van ma. Havonta annyi másfél literes olcsó sört enged meg magának, amennyi nap a naptárban van. Most engedélyezi magának az első pár kortyot, előtte percekig vitatkozva a lelkiismeretével. Végül nyer a szomjúság. Valakinek kellett nyernie. Jóízűt kortyol, majd óvatosan ki a kamrából, irány az udvar. Valamit botorkál az ember ott kint, seper, letört ágat visz el, repedt téglát rak odébb, igazítana a kerítésdróton, amit a szél meg a ráesett faág elhajlított, nem tud, aztán gyomot húz ki az előkertből, látja, baj van egy elcsúszott tetőcseréppel, oda fel kéne menni, de hagyjuk! Semmi nem megy már. Majd szól a gondozónak. Persze szomorkásan azt is megállapítja az ember, hogy semmit se bír és ennyi, mára ennyi volt, mehet be. Megbillen az egyensúlya, elsötétedik a világ. Eddig semmi baja sem volt, most már mindene fáj, derekába nyilall, szédeleg. Hát persze! Megvan az oka! Megint elfelejtette reggel bevenni a napi gyógyszeradagot. Bemegy, gyorsan pótolja, aztán megijed, mert ugye a kamrában is járt már ma, kortyolt is, majd hirtelen megnyugszik. Na és akkor mi van, ha ott járt a kamrában és meghúzta a pillepalackot? Semmi! Kinek mi köze, ha itt helyben meghal is! Szerencsére nem történik semmi, meghalni sokkal bonyolultabb dolog, vagy sokkal egyszerűbb, nem adják azt olcsón. Elment a délelőtt a motoszkálással. Megint elment. Déltájban eszik valamit az ember, eszik, lassan már mindegy, milyen ízű az étel.

Hírdetés

Tulajdonképpen csak azért eszik, mert enni kell, ha élni akar. Még akar. Ha már eddig kihúzta! Ebéd után bámul ki az ablakon, az utcán senki, szürkeség, tél, falun, szokott nyugalom és béke. Ebéd után nincs más hátra, lefekszik az ember kicsit szunyókálni, a bevásárlás úgyis majd csak fél három tájban érkezik. Előtte megint a kamrába megy. Ebéd után pár kortyot ismét megenged magának, a palack így már félig üres. Legalább nem kergetőznek a bolond gondolatok az ember fejében, legalább kicsit eltompul, elfásul, elfárad! Legalább! Kikapcsolta már rég a rádiót, valahogy mostanában a híreket is elunta már hallgatni. Minden megy körbe, járvány, kormány, parlament, belföld, külföld, regionális hírek, a kormánytagok nevét már régen nem tudja, a felsorolt helyeket csak hébe-hóba ismeri fel, közlekedési híreknél lekapcsolja, az neki minek? Hiszen ő már évek óta nem mozdul ki itthonról, az már neki nem kell. Délutáni alvás. Ha álomtalan, ha gyorsan jön és pihentető, az jó. Ha fejlecsukló pilledés, ha zavart szunyókálás csak, ha minden zajra felriadás és riasztó fél- és rémálmok, akkor rossz. Legjobb akkor teljesen felébredni, megint elindulni valamit motoszkálni a házban vagy az udvaron. Ha bír az ember. Előtte be lehet osonni a kamrába és a palackban lévő italból megint kortyolni egy jót. Minden is mindegy már. De azért csak óvatosan, mert több nap, mint pillepalack, ha az ember elragadtatja magát. Estére is kell hagyni, elalvást segítőnek.

A délután a török, brazil, mexikói és egyéb kissé gagyi televíziós sorozatok bámulásával telik. Csak azok a nevek! Kimondhatatlanok, nem megjegyezhetők. Milyen szép helyeken forgatták ezeket a sorozatokat! Érdekes, de ritka az a sorozat, amelyikben valaki dolgozik is. Az egy más világ! Ott mindenki gazdag, fiatal, jóképű és szép a férfiak közül, a nők egyszerre gyönyörűek, ravaszok, emancipáltak és elnyomottak, csábítók és ártatlanok. Az autók csillogók, a lakások pompásak, szóval, ha így él valaki, akkor mi is a baj? Fene se tudja! Díszlet az egész világ, persze, de ha valaki egyedül van egész nap otthon, annak ilyen díszletvilág is részben az élete. Két sorozat közt megjön a bevásárlás, a gondozó siet, most nincs ideje még kávét sem inni, valaki a gondozottjai közül megbetegedett, ki tudja, nem-e ez a ronda vírus, így most szalad teszteltetni, majd holnap jelentkezik. Ha jelentkezik.

Az este gyorsan érkezik, a csend meg a köd egyre sűrűbb. Kapuzárás, ajtózárás, csend, csend és megint csend. Az ember magával és magában beszél, olykor fennhangon is mondva, hogy ha ő ezt előre tudta volna, hogy így lesz, isten bizony… Isten bizony mi? Már azt se tudja, mi volt az, amire gondolt? Talán, hogy ha azt fiatalon sejtette volna, ilyen lesz az élete, akkor most nem így lenne? Megfojtja az embert a csend. Meg az, ha csak az árnyéka követi. Min is morfondírozott? Talán azon, hogy soha nem volt nyaralni? Hogy csak dolgozott mindig, hogy hajtott, gürizett megállás nélkül és a nyugdíj meg annyi amennyi? Hogy mire volt jó a sok spórolás? Be kell menni a kamrába. Ma már tizenkilencedike van, már csak tizenegy pillepalack van hátra, november harmincnapos. Aztán itt lesz az ünnep. Karácsony! Jézuska! Itt lesz. Meglátogatják? Lehet majd látogatni? Megéri az ünnepet? Felkel-e holnap reggel is? Milyen messze tud lenni egy karácsony! Még egy hónap addig. Milyen közel van a gyerekkori legszebb karácsonya! Milyen közel van. Apu, anyu, testvérek. Árnyékok hintáznak a falon, az óra ingájával játszik a lámpa.

Egyedül vacsorázik. Keveset, könnyűt, soha nem édeset, az nem jó, attól meglódulnak az ember álmai, és fiatal lesz, és erős, de nem is. Már soha nem lesz se erős, se fiatal. Az este. Az a legvacakabb. Tévét nem jó nézni, a vibrálás bántja a szemét. A hallása is romlik, a vallása is kopik, csak a magánya kérgesedik rá egyre jobban. Lassan bevonja, elszippantja a valóságos világtól. Magában beszél ilyenkor, elriasztaná a sötétet, beszél, hol halkan, hol hangosan. Meg sokáig matat, motoszkál, hiszen rossz alvó már, régóta rossz alvó. Nem, a lelkiismeretével semmi baj nincs, az tiszta, mondhatni patyolattiszta. Csak a szervezet, az nem akar pihenni. Pedig izom, csont, ízület mind fáradt, fáj, zsibbad, rettenetes ez az éberlét éjjel. A csend. Hogy szinte hallja az ember a saját szívét dobogni. Ritmuszavarokkal. Ha autó megy el az utcán, akkor meg már arra is felriad. Sehogy se jó már. Az utolsó kortyok fogynak. Hátha segít. Aludni kéne! Holnap jönnek a közmunkások, ők gyűjtik be a műanyaghulladékot, majd reggel ki kell tenni a megtelt zsákot. Csak tejesdoboz meg a sörös pillepalackok lesznek benne. Kicsit szégyenkezik. Még azt fogják róla pletykálni, hogy iszákos. Pedig nem. Csak egyedül van. Magányos. Mindjárt karácsony. Még tizenegy palack van. Nagy a csend. Talán elalszik végre. Nem evett édeset. Nem fog álmodni az ifjúsággal!


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »