A luxushoz való viszonyom többször is változott életem során.
Gyerekként és kiskamaszként irtóztam a luxustól. Zavarta spontán igazságérzetemet. Még azt is szégyelltem, hogy – luxusélet nélkül ugyan – de úgy 1973-tól kezdve láthatóan jobban éltünk az átlagnál.
Ez akkor nem is annyira anyagiakban jelentkezett, mert a Kádár-rendszerben sose voltak komoly vagyoni eltérések az emberek között, akkor a jobb helyzet elsősorban privilégiumokat jelentett. Normál ember pl. nem juthatott új nyugati kocsihoz, de nekünk volt, tulajdonképpen éppen annyi pénzt spórolt meg apám 1970-1973 közötti tartós külszolgálatán (Peruban), amiből vehetett egy alsókategóriás Citroën kocsit.
Akkor ez hatalmas szám volt, hiszen mindenki másnak kelet-európai kocsija volt, s még arra is várólista volt 2-5 év között, míg mi a legális valutánkból rendelhettünk Franciaországból autót 2 hét várakozással, akkor vám se volt egyébként – tulajdonképpen ezt csak azok tehették meg, akiknek volt legálisan valutájuk, azaz diplomaták, külkeresek, nyugati bevételekkel rendelkező zenészek, írók, sportolók.
Én meg szégyelltem, hogy míg a haverok apjának Zsiguli, Moszkvics, Trabant, stb. kocsija van, az én apámnak viszont Citroën.
Amikor viszont tudatosan liberális lettem nagykamaszként (persze ez nem volt a liberalizmus ideológiájának alapos tanulmányozásának eredménye, inkább amolyan spontán érzés), úgy kezdtem tekinteni a luxusra mint megérdemelt jutalomra, melyet a sikeres emberek kapnak teljesen jogosan, s immár az zavart, az én szüleim miért nem sikeresebbek.
Kissé megbicsaklottam e nézetemben 1983-1984 között, elsősorban George Orwell műveinek olvasásának hatására, de aztán visszatértem ahhoz, hogy a luxus jó dolog. Tulajdonképpen 1993-1994-ig kitartottam ez mellett, azaz amikor szakítottam a ballib nézetekkel, akkor kezdtem el a luxust immár nem jónak tekinteni. Ez persze teljesen logikus, a liberalizmusnak igenis eleme egyfajta eltúlzott hedonizmus.
Azért eltúlzott, mert az ókori hedonizmus sose volt eltúlzott.
Az eredeti hedonizmus – i. e. V. sz., az Arisztipposz féle kürénéi hedonizmus – se volt ilyen. Mindig hangsúlyozta, hogy az élvezethajsza során a hosszú távot kell nézni, sose a rövidet. Még inkább a későbbi verzió – i. e. IV-III. sz., Epikurosz -, mely ennél is mérsékeltebb. A epikureizmusban a szellemi élvezet megelőzi mindig az anyagit, s az anyagiakból teljesen elvet mindent, ami szükségtelen a léleknek. Az erénytelen gyönyörkeresés Epikurosz szerint ugyanis fájdalmat okoz, azaz éppenhogy kerülendő, hiszen felesleges vágyakat eredményez, melyek kielégítetlensége aztán fájdalommal jár. Lásd, a nemi vágy természetes igény, azaz ki kell elégíteni, de csak ha nem jár negatív mellékhatással, s az öncélú keresése hiba. Ugyanis csak az az élvezet helyes, mely a nyugalom állapotát eredményezi.
Szóval messze nem az volt, mint a modern hedonizmus.
Az epikureanizmus volt a kereszténység előtti ókor 3 nagy eszméjének egyike (a másik kettő: a sztoicizmus és a platónizmus).
A modern hedonistákat alapvetően sajnálom, mert csapdában vergődnek. Persze tudom, vannak szakmák, ahol az ember kénytelen hedonista lenni, lásd egy mai celeb zenész, sportoló munkaszerződésében benne van munkaköri kötelességként ez.
Bár egyébként az epikureanizmussal kb. semmiben nem értek egyet se, hiszen metafizikája, ismeretelmélete, s minden mása számomra teljesen idegen, de gyakorlati etikáját példásnak tartom, hogy a kellemes dolgokat felosztja: vannak kötelezőek, ezekre törekedni kell, mert nélkülünk nem tudunk meglenni (lásd, nem jó éhesnek lenni, azaz kell enni), vannak feleslegesek, ezek kielégítése csak bajt okoz (lásd, drága ételekkel táplálkozás iránti folyamatos vágy, ez rossz, mert aztán az egyszerűbb táplálékot nem fogjuk élvezni), s vannak semlegesek (azaz időnként, ha van, lehet enni drága ételt, nem gond, de ha nincs rá sose pénzünk, az se baj, tehát ez amolyan szerencsekérdés, s ha így állunk hozzá, se az élvezet megkapása, se hiánya nem okoz fájdalmat).
Szóval ekkortól igyekeztem magamat ehhez tartani. Egy csomó kérdésben ez nem is okozott gondot. Amiben a legtöbb ideig baj volt ez számomra az a gépkocsi. Sokáig boldogtalannak éreztem magamat, hogy nincs felsőkategóriás kocsim. Gondolom, ez amolyan férfimánia. Mára ezt teljesen leküzdöttem.
A műszaki dolgok területe is nehézkes a férfiaknak. Még nem vagyok elégedett magammal, de arra büszke vagyok, hogy többször is teljesen elégedett tudtam lenni egy-egy “elavult” műszaki tárggyal.
Alapvetően abból indulok ki, hogy így is már a felső világelit része vagyok. Először is, nem a világ kb. 80 %-át kitevő valamelyik lepratelepen születtem, hanem Kelet-Európában, mely a gazdag világ része. Aztán Kelet-Európában átlagos helyre születtem, nem a szegény rétegbe. Továbbá, normál családba születtem, nem árvaházba, nem szenvedélybeteg szülőkhöz, nem cigánynak vagy más problémás kisebbség tagjaként. Aztán anyagi körülményekben szinte mindig az átlag felett voltam. Nekem is lett normális családom. Nem kell nehéz munkát végeznem a megélhetéshez. S így tovább. Szóval bárhogy is számolom, kőkeményen benne van az első decilisban a bolygón. Ezek után meg kifejezetten erkölcstelen lenne panaszkodnom, vagy akár panasz nélkül magamat szegénynek hallucinálnom.
Nyilván – s ezt abszurd lenne tagadnom – jobb lenne, ha több pénzem lenne, ez nagyobb szabadságot adna, dehát ez nem a mostani rossz helyzetem helyett lenne jó, hanem a mostani jó helyzetem további javulását jelentené.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
