Sipos Pál tanár, ifjúsági műsorok televíziós szerkesztője, a Budapesti Kommunikációs Főiskola tanára, a Magyar Köztársaság lovagkeresztjének birtokosa (2006) valószínűleg elhagyta az országot. Ügyes, kreatív ember, mondták róla tévés kollégái. Igaz. Ügyesen és kreatívan meglépett a felelősségre vonás elől. Nem volt mersze a nyilvánosság elé állni, és vállalni azt, hogy saját gimnazista diákjaival fajtalankodott.
Irigylésre méltó a kor, amely jól ismeri a botrány, botránkoztatás fogalmát, s tisztában van azzal, hogy nemcsak az követ el bűnt, akinek tettei megbotránkoztatóak, hanem az is vétkes, aki szemet huny a skandalum fölött. A média huszonöt éves késéssel föltálalta Sipos Pál középiskolai tanár pedofilmúltját, aki ügyének eltussolása után zökkenőmentesen átigazolt a televízióhoz. Nagyon naivnak kell lennie annak, aki véletlennek hiszi, hogy a pedofil tanár éppen a gyerekműsorokat szerkesztőségébe kerülhetett, s ott dolgozhatott évtizedekig. Nemrég meginterjúvolt tévés kollégái úgy áradoztak Sipos Pál tehetségéről, mintha az jogosult lett volna elfedni jellemének fogyatékosságait. Közben azért kiderült, hogy szinte mindegyik munkatárs tudta, hogy Sipos kolléga körül „valami nincs rendben”, egyikük pedig, elég groteszk módon, azért aggódott, mi lesz, ha az amúgy nős Sipos Pálról kiderül odahaza, hogy a fiúkat szereti. Mellébeszélés ez a javából, ahogy az is, hogy a gyerekeket az említett tévécsatornánál annyira óvták, hogy a forgatási szünetben még cigarettázni sem volt szabad a közelükben. Ha igazán óvták volna őket, a közelükbe se engednek egy pedofilt.
Ne tegyük egymás mellé fundamentalista módon a homoszexualitást és a pedofíliát! A józan ész, a morális alapú megértés és a felnőtt világon belüli szexuális szokások különbözősége iránti tolerancia éles határvonalat húz a kettő között. A zaklatásnak kitett gyerek helyzete egészen más. Ő nem képes úgy védekezni, ahogy egy felnőtt. Különösen akkor nem, ha az illető piedesztálon van: színvonalas órákat tartó tanár, lelki vezető. Ezért érthetetlen, hogy a tévés kollégák enyhítő körülményként emlegették a pedofil szerkesztő „kreativitását”, holott a tehetség, a megnyerő, lehengerlő stílus ebben az esetben a bűn kivitelezését szolgálta. A szülők is jobban bíznak a tekintélynek örvendő, közkedvelt tanárban, mint abban, akinek unalmasak az órái, és még fegyelmezni sem tud. A gyerekek pedig szeretetükkel, sőt, nem ritkán rajongásukkal honorálják az átlagból kiemelkedő, velük bizalmas kontaktust teremtő tanár színes óráit – a még színesebb különórákon vagy táborban éri aztán őket a meglepetés… Ördögi kör ez. Egy rajongó kamasz könnyen csapdába ejthető. És amint az ábra mutatja: a pedofil fogságába került egy egész gyereksereg. Hogyan történhetett? Úgy, hogy a gyerekek követendő mintát, példaképet keresnek, még akkor is, ha manapság a liberális szótárban ilyen, hogy „példakép”, nincs, csak a porosz iskolarendszerben létezett. Pedig van vágy a kamaszokban egy felnőtt barátságára, és van ideálkeresés. És aztán van arcra bukás, csalódás és megszégyenülés. Egy gyerek lelke vagy összetörik, vagy deformálódik. Az a kamasz, akit valaha is letámadott a tanára, s nem volt elég erős neki nemet mondani (Hogyan? Egy példaképnek?), hosszú évekig cipelni fogja magában a bűntudatot, ami egész libidójára, sőt párválasztására is rányomhatja a bélyegét. A bűntudattal terhelt kamasz, aki a világnak nem mer beszélni róla, minek volt részese (hiszen retteg attól, hogy őt fogják hibáztatni), még a szexualitásban is büntetni fogja önmagát. A többi pszichiáterekre tartozik.
Sipos Pál mindezt valószínűleg nem gondolta végig, úgy látszik, annyira nem volt kreatív és tehetséges, hogy áldozatainak eljövendő sorsába belehelyezkedjen. A szélesebb körű társadalmi önvizsgálat lehetőségét határozottan megakasztotta Révész Sándor Népszabadság-beli jegyzete, amelynek címe az volt: A pedofil is ember. Ezt ki lehetne egészíteni számos állítással: például azzal, hogy Szita Bence gyilkosai, akik a 11 éves kisfiút élve eltemették, szintén emberek. A családirtó is ember, és a nagyanyját megölő fiatal férfi is ember. Soproni Ágnes színésznő fia is ember, aki barátját rávette, hogy fejezzék le és darabolják fel az anyját. Sőt, Sztálin és Mengele is ember volt: voltak érzéseik, gyengéik, volt kedvenc ételük, zeneszámuk. „Jaj annak, aki érzéketlen a botrányokra” – írta egyik prédikációjában John Donne, aki fiatal korában merész szerelmes versekkel tette ismertté nevét, aztán Isten felé fordult.
A kialakulatlan személyiség úgy keresi az impulzusokat, mint a napraforgó a napot. Arra fordul, amerről erős hatás éri. Disztingválni még nem tud: ha tudna, akkor fejlett személyiség lenne, és nem lenne szüksége erős impulzusokra. Valahol ebben rejlik a mocsoksága annak, hogy egy felnőtt, aki már kialakult személyiség, játszadozik egy éretlen gyerek testével, lelkével. Egy félkész személyiséget könnyű birtokba venni és hatás alá vonni.
Vannak bűnök, amelyek ellen a nyilvánosság az igazi büntetés. Az, hogy a világ szemébe kell nézni. Ezt 25 éve a Trefort gimnázium megakadályozta. Úgy tett, mint az álszent úri családok, ahol mindenki tudja, hogy a vérmes nagybácsi a kislányok szoknyája alá nyúl, de erről „nem illik” beszélni. A Sipos-ügy minden szennye most belerobbant a nyilvánosságba. Futhat ez az ember, ahová akar. Külföldre elszökhet, de sem a saját lelkiismerete, sem a magyar nyilvánosság ítélete elől nem menekülhet.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
