Mondhatnók, a liberalizmus csak akkor válik valóban veszedelmessé, ha trójai falóként saját körein kívül is érvényesül. S csak a vak nem látja, hogy ez mennyire igaz.
Ez sem mai történet persze. Olvasom Keményfy K. Dániel (1866-1935) atya, esztergomi érseki tanítóképző intézeti tanár egy elemzését (Liberális katholikusok. Katholikus Hitvédelmi Folyóirat. Kiadótulajdonos: Lepsényi Miklós OFM. Szerkesztik: T. Pelikán Krizsó OFM-Keményffy K. Dániel. 1894. február. 49-59. old.).
Felveti a kérdést, lehet-e valaki katolikus is, meg liberális is? Válasza határozott nem. Miért? Azért, mert a „liberális katolikus” (akárcsak a „keresztény kommunista”) elveti az isteni igazságokat, a dogmákat:
„Tagadja a dogmákat, mikor vallja az egyéni felfogás teljes függetlenségét. Tagadja a dogmákat, mikor az Isten joghatóságát az emberek s társadalom fölött, következőleg az egyházra ruházott joghatóságot el nem ismeri. Tagadja a dogmákat, mikor a kinyilatkoztatás szükségességét és ennek emberre vonatkozó kötelességét elveti. Tagadja a dogmákat, mikor a kinyilatkoztatásból csak azt fogadja el, mit korlátolt eszével felfogni képes. Tagadja a dogmákat, mikor az egyház és a pápa csalhatatlanságát megveti. Tagadja a dogmát, mikor a házasság szentsége helyett a polgári házasság mellett kardoskodik. Tagadja a dogmát, mikor szétdúlja az erkölcsiség főelvét: az Isten örök törvényét és szentesíti a független erkölcs elvét.”
Konklúzió? „Két ellentétes tant összeegyeztetni nem lehet. Vagy egyiknek, vagy másiknak kell a lényegesről lemondani.” Mégis vannak, fűzi tovább, akik frigyet szeretnének liberálisok és katolikusok között. Holott ez esetben az utóbbiak válásra kényszerülenk. Ugyanis agyafúrtak a liberálisok katolikus mezben is:
„Ha egy templomot szétdúlnak, s e miatt zajt ütnek, sajnálkozásukat fejezik ki, ez csak azért történik, mert a templommal például a művészet szenvedett; ha katholikus szertartások szellemét csodálják, az csakis a pompára, a tények költői oldalára vonatkozik. A katholikus alkotásokat csakis anyagi hasznuk s jelentőségük miatt becsülve, egy sorba állítják azokat tévely alkotásaival, ha az esetleg hasonló anyagi előnyöket tud felmutatni. A vallási jelentőség?… az előttük nem számít.”
Ijesztően időszerű sorok, nemde? Ám nem kevésbé az utána következők:
„[…] liberális katholikusok rendesen azon katholikusok szoktak lenni, akik a vallásban fokról-fokra sülyednek. Kétfélék: elméletiek és gyakorlatiak. Elméletileg például a bölcsészek, tanárok, képviselők, különfajta irók, kik a liberális tanokat tanszékükről, beszédjeikben s könyveikben terjesztik s tanítják, persze racionalisztikus érvekkel. A gyakorlati liberálisok az úgynevezett birka nyájat képezik. Emberek, akik vakon vesznek be mindent, mit hallanak, s ha nem is hiszik, vagy nem is értik, mégis követik, mert divat, koreszme. Ha megismernék a tanok hamisságát s felforgató irányát, talán ott is hagynák, de az elméleti mesterek rájuk vetik magukat, s így az elbódított középosztály egy tömege képezi a kart, mely működik… az ad az elvnek életet, nélkülök a liberalismus az akadémiákba zárkozhatnék. Az a megtévesztett (a liberálisok, elvük következmények bölcsen elhallgatják) tömeg pártolja aztán a liberális sajtót, szavaz gépiesen a liberális képviselőkre, támogatja a liberális vállalatokat, ünnepli jubileumjait, pártvezéreit, s ha templomba el is jár, fiát még papnak is adja, azért vallásszabadságot, népfölséget, polgári házasságot hirdető liberális képviselőkre szavaz,… mert hiába a korral haladni kell, ez a haladás pedig dogma.”
A mára talán kissé archaikussá vált nyelvszínezet ellenére is bizonnyal érthető, miről van szó. A vallás, a hit, a liturgia csupán templomba való: Istent, Krisztust vasárnap megünnepeljük, amikor részt veszünk a szentmisén, aztán betesszük őket egy jól zárható szekrénybe egy hétre, s akkor onnan elővesszük őket újra másfél órára, a következő szentmise idejére. Ha orvosok vagyunk, elismerjük az élet szentségét, de csak elvben. Gyakorlatban? Ott más a helyzet. Végzünk abortuszt, ha kérik.
„Miért oly ingerlő e haladási mánia?” – kérdezi aztán Keményfy K. Dániel. Válasza mintha időtlen lenne:
„Mert az ördög nagy mester a félrevezetésben. Valamint a többi szakadárságok és eretnekségeknél első dolga volt összezavarni a szavak jelentését és értelmét, úgy a liberalismus tévtanánál is nagyon jól tudta az eszmezavart előidézni, hogy ily módon sok embert elvakítson és tévútra vezessen. Sokan ugyanis a liberalismust bizonyos haladó politikai formának tartják, mások jogegyenlőséget értenek alatta, némelyek a türelmesség szellemének hiszik, mely a kényuralom és absolutismus ellen irányul. Pedig a liberalismust jó értelemben venni – lehetetlen. A szó maga ugyanis elvakító, nagyhangzású, de jelentősége, tartalma, mint előbb említettük, a társadalomra alkalmazott nyers rationalismust jelenti.”
Más szavakkal, az ördög ragyogó kozmetikus, kitűnő szabó: mindig tudja, hogyan kell a rútat szépként, csodálatosként megjeleníteni. Különösen is jelesen tud bűvészkedni nemesen hangzó kifejezésekkel:
„Nem új dolog, hogy a „liberális” jelző ártatlannak látszik, mert minden eretnekség, szakadárság szójátékkal kezdődött, s a leggyászosabb felforgató harccal folytatódott. Szent Pál apostol előre látta e jövendőt, midőn Timotheust figyelmeztette, hogy ne csak a tudomány hamisságai, hanem a hiába való szóujitások ellen is résen legyen. A szavak ugyanis az eszmék fizionómiáját képezik, s valamely ügyre sok függ attól, jó vagy rosz-e a fizionómiája. Ha a szavaknak lenne kellő fontossága, akkor a liberálisok nem iparkodnának a katholikusokat holmi gúnyszavakkal, például fanatizmus, reactio, obscurantizmus stb. travesztálni, s viszont önmagukra se aggatnák a vonzóbbnál-vonzóbb kifejezések koszorúját.
Tehát sokan, kik az árral mintegy elragadtatva, liberálisokká lőnek, tévedésük nem egyébbnek, mint a tudatlanságnak s jóhiszeműségnek tudható be. S később, ha látják is, hogy az eszme, melynek harcosaivá szegődtek, csak negélyzett, hogy a szó nem igazolja a törekvéseket – bánják ugyan lépésüket, de visszalépni kevésnek van erkölcsi ereje, mert a hibát, a következetlenséget belátni már nagyon gyengék az emberek.”
Végül, de nem utolsósorban arról is ír a szerző, hogy bár sokan érzik, sőt tudják, mennyire végzetes lelki-szellemi bűn a liberalizmus, mégis szolgálatába szegődnek. Miért?
„A liberalismus sok követője érzi, hogy hamis köpenybe van burkolva, hogy az eszme, melyért lelkesedik, előpostája a korrupciónak és a társadalmi elfajulásnak, hogy gyümölcse keserű s megrontja a rendes emésztést… de hát, gondolja kicsinyhitűleg, már benne van, ereje megzsibbadt, az érdekhajhászás és könnyű élet után való vágytól nem tud megválni, fél az elvtársak szájától is, azok üldözésétől, félti állását, melyet mint koncot kapott… s ha lelkiismerete még furdalja is, lelkiereje már enervált, a polypkarok visszahúzzák, s a vergődő lélek karjaiba hanyatlik, s rohan vesztének…Mennyi előitéletnek lehetne véget vetni, ha az intelligentia több figyelemre méltatná a liberalismus és katholicismus valódi értelmét? Akkor nem fordulna elő azon anomalia, hogy a katholikusok, a nélkül, hogy liberálisok volnának, a liberalismus bűnrészeseivé válnak.”
Nem kell sok ahhoz, hogy valaki a liberalizmus hálójában vergődjön:
„Vannak ugyanis bűnök, melyek azon esetben is nagyon terhelnek bennünket, ha közvetlenül nem is mi követtük el, hanem elkövetőikkel közreműködtünk, vagy velük egyetértettünk. Igy azon katholikusok, kik holmi hagyományok, személyes kilátások, a nyert előnyök, az esetleges hátrányok stb. miatt közvetve támogatják a liberalismust, ezen szekta bűnrészeseivé lesznek, s annak merényleteiért az Istene lőtt csak úgy felelősek, mint a szekta vagy párt maga, mely azokat elkövette. Például a ki a liberálisokkal nyiltan rokonszenvez, tagjait dicséri, ünnepélyeiben részt vesz, képviselőjelöltjeikre szavaz, lapjaikat pártolja, céljaikra pénzt ad, meggyőződését előttük elhallgatja, alattvalóinak vagy gyermekeinek e kérdésben a szükséges magyarázatokat s útbaigazításokat elmulasztja stb. – az mind bűnrészese a liberalismusnak, s kiteszi magát, hogy óvatossága dacára, hitét megingatja.
A liberalismus ilyen szele által megcsapott katholikust arról lehet megismerni, hogy liberálisnak is, katholikusnak […] is együtt vallja magát; vagy jóllehet sok esetben becsületes és vallására külsőleg sokat adó ember, mégis amit mond, ir, tesz, mindazon a liberális elvek szagát lehet megérezni, úgy okoskodik, mint egy liberális. Az ilyen ember végtelen türelmes a liberálisok iránt, az evangéliumból csak a mézes szavakat idézi. Az ilyen ember nem ismeri a Szent Ignácz -féle egyenes szembeszállást, szeretne győzni, de csak úgy, hogy az ellenséget meg ne sértse, a „küzdelem” szó emlitése már izgatottságba hozza, s mindent csak békés úton kiván megoldani.
Ha a telivér liberális tetteiről lehet megismerni, a liberalismus szele által megcsapott embert gyöngéd érzelmei, túlzott toleranciája árulja el. Vagy magyarán: a telivér liberális ordítva, a mérsékelt szónokolva, a széltől megcsapott sóhajtozva fejezi ki liberalismusát.
Napjainkban az igazság és tévedés a világ fölötti uralmat vitatják egymástól. Az igazság fegyvere a meggyőződés, a tévedésé az erő. Mindazok – Szent Pál apostollal szólva – kik ájtatos életet fognak élni a Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni. E jóslat nem késett beteljesedni az egész világon. És napjainkban a „türelmes” liberális jelszava alatt nem gyakoroltatik-e a vallás, különösen a katholikus vallás üldözése. Ha körül tekintünk, látjuk, hogy az egyház még a falvakban is küzdelemben van egy nyugtalan kisebbséggel. Kain és Ábelé ez a küzdelem. És Kain nem szünik meg Abelnek mondani: „jer, menjünk együtt a szabadság mezejére!” – de csak azért mondja, hogy orozva meggyilkolja. A tévedés nem is tehet egyebet, mint hogy dühbe jő s gyilkosságba esik. A vér, mi Kainra tapad, a tévedés jele, és sohasem lesz tisztára lemosható. Ábel azonban tovább viszi a keresztet, mert övé a jövő, a századok; vele van az Ur, Izrael Istene.”
Prófétai sorok, és nem a mából, hanem egy, korunkhoz képest majdnem konzervatív korból. Pedig hát… Viszont Keményfy K. Dániel briliáns elemzéséből rádöbbenhetünk még valamire, amit Edmund Burke fogalmazott meg – a tizennyolcadik századvégen! „Semmi sem kell inkább a rosszak győzelméhez, mint a jók gyengesége.”
Nem vagyok orvos, de gyanítom, igazat írok: a liberalizmus olyan, mint a rák. Vagy kezdeti stádiumban kiirtjuk, vagy nem, de akkor belehal a beteg. Mintha az idézett egyházi szerző is ezt ismerte volna fel – százhuszonnégy éve.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
