Magyarországon először Matolcsy György és Varga Mihály csinált valódi gazdaságpolitikát, olyat, amelyik nem volt ellentétes a társadalompolitika alapvető céljaival.
Van egy tudomány, amelynek közgazdaságtan a neve. Számtalan szakterületre bomlott már, szó szerint sokmilliónyi, egyetemen végzett ember művel valamilyen, a közgazdaságtan felségterületén található szakmát a könyveléstől a marketingig.
Elméleti tudorai hatalmas, felettébb színes és találékony matematikai apparátust megmozgatva igyekeznek modellezni, megmagyarázni, hogy mi miért történik, és megjósolni, hogy mi fog történni. Ám a magyarázatokról rendszeresen kiderül, hogy nem helytállók, hiába kapott Nobel-díjat a kiötlőjük, a jövő pedig notóriusan megjósolhatatlannak bizonyul. Ez azonban nem rengeti meg a közgazdaságtan reputációját.
Nekünk, magyaroknak különösen kiváló közgazdászaink vannak, hiszen az általuk elkövetett országrombolások ellenére sem csökkent a szakma presztízse. Nincs olyan többévnyi nemzeti jövedelmet külföldre játszó jegybankelnök és szakértő, államcsődöt produkáló pénzügyminiszter, akinek megkérdőjeleződne a szakértelme, elméleti tudása.
A nemzetgazdaság stratégiai ágazatait töredék áron elkótyavetyélő nemzetvesztő csak 25 év után látszik kikopni a közéletből, a trendeket, számokat, százalékokat el nem találó gazdasági kutatóintézet téves előrejelzései még mindig a lapok vezető helyein szerepelnek. Nincs az a politikai elfogultság és vakság, téves helyzetértékelés és elhibázott előrejelzés, ami ezeknek a közgazdászoknak a szakértői tekintélyén foltot ejtene.
Még a be nem avatott józan esze is többet ér, mint azok a közgazdasági elméletek, amelyek alapján a szakértők a beszélgetős tévéműsorokban és saját folyóirataikban megindokolják azokat az intézkedéseket, amelyek aztán rendre rontanak a helyzeten.
Ezen a „tudományterületen” komoly érvnek számít, hogy a másik elvei szerint folytatott gazdaságpolitika egyedül a szerencsés körülmények következménye, miként az is, hogy a nagy zseni elveit a gyakorlatba átültető gazdaságpolitikának éppen nem kedveztek a körülmények, azért nem járt sikerrel.
Valahol valakik biztos művelik ezt a sportágat politikamentesen is, de ők nem jönnek ki a napvilágra.
A „független” egyetemi és kutatóintézeti környezet, no meg persze a vállalati elemzők világa valahogy mindig olyan érdekekhez van bekötve, amelyek nem esnek egybe a bárhogyan is definiált közérdekkel. Ha Magyarország gazdaságtörténetének az 1970 és 2010 közötti szakaszát egy jelenséggel kellene leírni, akkor csak azt mondhatnánk, hogy az ország legnagyobb problémája a különböző pénzügyi, sokszor pénzügytechnikai folyamatokon, árfolyamváltozásokon elszenvedett irreális veszteségek voltak, illetve általában a pénzügyi rendszer és annak bizonyos ágenseinek rosszhiszemű működése említhető meg.
Nem a gazdasággal volt baj, nem általában a termelékenységgel, hanem azzal, hogy a bankrendszer, a külföldi tulajdonosok egymást átfedő csoportjai nem voltak érdekeltek az ország jó működésében, hiszen a céljuk nem a normál üzemszerű működés volt, hanem befolyás- és tulajdonszerzés, tekintet nélkül a társadalmi következményekre.
Ha a 2010 utáni pénzügy- és gazdaságpolitikát akarjuk röviden leírni, akkor ezt sokkal inkább tehetjük szociológiai, mint gazdasági fogalmakkal. A pénzügyi szektor viselkedésében kikényszerített változás és a „szabad pénzek” felhasználási logikájának teljes átalakulása vezetett a gazdaság átalakulásához. A magyar gazdaság nemzetiesedése nemcsak a tulajdonosi réteg átalakulásaként valósult meg, hanem főleg abban, hogy ezek a tulajdonosok hogyan használták és használják fel szabad pénzeiket.
A liberális sajtó által keserűen NER-lovagoknak nevezett tulajdonosok ugyanis, először az újsütetű magyar kapitalizmus történetében, nem elsősorban gazdasági, hanem sokkal inkább nemzetgazdasági logika mentén használták fel a pénzüket. A liberálisok a magyar gazdasági növekedést mindig szeretnék az ajándékként, jóindulatból kapott uniós pénzeknek tulajdonítani. Pedig a gazdasági növekedésben pszichológiai és szociológiai okok is jelentős szerepet játszanak.
Az MSZP–SZDSZ bűnszövetkezeti jellegű hátországától eltérően a jelenlegi nemzeti gazdasági elit kötődik helyekhez, ágazatokhoz, cégekhez, emberekhez. Persze kapcsolatrendszerekhez, a kormányzathoz is, de ahogy máshol sem, a gazdaságban sincs függetlenség. Ezt egyes-egyedül a magyar liberálisok szokták számonkérni mindenki máson, hogy azok a lokális rendszereket, kapcsolatrendszereket preferálják.
Ahhoz nagyon hülyének kell lenni, hogy valaki azt higgye, van olyan gazdaság, amely nem a kapcsolati tőkék mentén működik. Az MSZMP elitje azért kezdett olyan hevesen törleszkedni a nyolcvanas években a nyugati diplomatákhoz és üzletemberekhez, mert már akkor a privatizációhoz szükséges kapcsolatok kiépítésén fáradozott.
Az is csak nálunk fordul elő, hogy a baloldal és a liberálisok mindig a százszázalékos arányú külföldi tulajdonszerzést preferálták, kivéve ha nem maguk, a rokonaik vagy a haverjaik szereztek meg valami állami, nemzeti, nemzetgazdasági fontosságú vagyont.
Ahogy a magyar közgazdász-társadalom nagy része nem kötődik a tudományos módszertanhoz, úgy a balliberális időszak gazdasági elitjét sem érdekelte az az ország, amelynek az értékeiből lopta össze magát. Jelenleg és még egy darabig bizonyosan a pénzgazdaság fontosabb lesz, mint a valódi termelés. Ez utóbbi sosem annyira nyereséges, mint a pénzgazdaság.
Csak azok az országok maradhatnak meg, ahol a gazdasági elit, a tulajdonosok alapvetően lokális elkötelezettségűek, a helyi kultúra és társadalom működtetése érdekében működnek, és nem csak a saját érdekeik érvényesítése okán.
Magyarországon először Matolcsy György és Varga Mihály csinált valódi gazdaságpolitikát, olyat, amelyik nem volt ellentétes a társadalompolitika alapvető céljaival.
A liberálisok gazdaságpolitikája csak pénzpolitika volt, azt akarták kikényszeríteni a magyar társadalomból, hogy teljes mértékben alkalmazkodjon a „piacokhoz”, vagyis a nyugati tulajdonosok primer gazdasági érdekeihez. És alapvetően inkább a pénzügyi folyamatokon akartak nyereséget realizálni, és nem a helyi munkaerő termelőszférában történő kihasználásával.
Most, amikor látjuk egy autonóm, társadalompolitikai orientációjú gazdaságpolitika középtávú eredményeit, akkor meg kell értenünk, hogy a liberális közgazdász-társadalom nem kívánja és soha nem is kívánta a javunkat.
Botond Bálint
A szerző szociológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
