A liberális felszabadítási láznak sosincs vége

– Kifejtené, mit jelent a genderelmélet vagy éppen az LMBTQ betűszó?

– Ha jól értem, az LMBTQ – és ennek a végére szokás manapság egy pluszjelet is tenni – a nemi eltévelyedések egyre bővülőnek tűnő tárházára szolgáló megjelölés, jellegzetes politikailag korrekt „madárnyelv”. Ezt a nyelvezetet valóban a genderideológia hívei találták ki a korábban használatos homoszexuális szó helyett, azt szándékozván bemutatni, hogy a szexuális irányultságok mennyire sokszínűek. De nem pusztán utóbbiakról van szó, hanem magáról a nemiségről: a genderizmus azt tanítja, hogy az ember teremtett, női vagy férfi mivolta pusztán társadalmi konstrukció, a külső környezet által ránk erőltetett szerep, ami a szokások, a konvenciók megváltoztatásával módosítható is. Ez az úgynevezett társadalmi nem, ami állítólag sokkal fontosabb, mint a biológiai. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy férfi definiálhatja magát nőként és fordítva, hanem hogy valóban ki is lehet lépni ebből a binárisnak nevezett nemi kódolásból. Tehát ha valaki gendersemlegesnek érzi magát az egyik reggel, esetleg aszexuális genderfluidnak vagy nonbináris agendernek, az államnak ezt el kell ismernie, sőt jogokat kell kapcsolnia az újonnan felfedezett nemi identitáshoz. És most a legújabb hullám az, hogy mindez nem ér rá felnőttkorig, ezt a gyermekekkel is meg kell ismertetni. 

– A baloldal – mint anno a migráció esetében – azt mondja, álproblémát kreál a kormány, nem is kell hazánkban LMBTQ-érzékenyítéstől tartani. Mit mondana erre?

– Ez a modern liberalizmusra jellemző álságosság. Egyfelől széles spektrumon folytatják az általuk fontosnak ítélt ügyek mentén a propagandát, másfelől amikor valaki erre rámutat, fel vannak háborodva a valóságon. A totális egyenlőségre, az értékek viszonylagosságára és a korlátlan individualizmusra hivatkozva akarják szélsőségesnek és elmaradottnak beállítani az Isten, haza, család gondolatát. Ehhez pedig professzionális nyelvi eszköztár társul: a kisbabák meggyilkolását elnevezték szexuális reprodukciós jognak, a nemzeti identitás szétverése a menedékjogra és az etnikai sokszínűség szépségeire történő hivatkozással történik, a szivárványpropaganda pedig a „love is love” jóemberkedő jelszavával igyekszik eladni magát. A különféle területeken az érzékenyítésnek meg az emberi jogok kiterjesztésének hívott agymosást hosszú évtizedekkel ezelőtt kezdték el, és ez valamennyi esetben először csak kerülőutakon szivárgott át hozzánk, aztán megkérdőjelezhetetlen dogmaként szembesülünk ezen lidércnyomások drámai expanziójával.

– Mik a legextrémebb nemzetközi példák, amiket ismer az LMBTQ-lobbira?

– Hosszasan lehetne sorolni az óvodai transzvesztita-meseolvasásoktól kezdve a szexualitást közszemlére tevő Pride-on át a legutóbbi skóciai példáig, hogy a gyerekek már négyéves kortól megválaszthatják a saját társadalmi nemüket. De hogy ezek nem pusztán vadhajtások, azt mutatja, hogy az Európai Bizottság éves gender- és LMBTQ-stratégiájában – mert ilyen is van már! – kifejezetten arra ösztönöz, hogy a tagállamok az abban foglaltakat az iskolákban is honosítsák meg. Az Európai Parlament pedig egy tavasszal elfogadott határozatában kimondta, hogy a férfiak is szülhetnek. A Brian életén még kacagtunk, de úgy tűnik, mára az abszurd humor megszűnt, és a nyugati politika lépett a helyébe. 

– Miért veszi biztosra, hogy nálunk is felerősödhetne nyugati mintára az LMBTQ-lobbi a következő években?

– A „csendes eső” taktikáját Nyugaton már régóta gyakorolják, szerintem a nők anyaszerep alóli felszabadítását hirdető radikális feminizmustól teljesen egyenes logikai út vezetett a szexuális forradalmon át napjaink genderizmusáig, és ezt igyekeznek most ide exportálni. Ahogy más esetekben is, a saját liberális tantételeiket semleges európai értékként állítják be és kérik számon azokon, akik ezt nem fogadják el. Senkinek ne legyenek kétségei: a következő lépés a pedofília iránti érzékenyítés lesz, hiszen a fő liberális állítás szerint a szexuális irányultságok között nem lehet különbséget tenni.

– Magyarországi példát tudna mondani az LMBTQ-lobbi veszélyeire?

– Sosem azzal kezdik, hogy ajtóstul rontanak a házba. Először csak egy aranyosnak tűnő mesekönyv, egy-egy érzékenyítőnek nevezett foglalkozás az iskolákban, a sajtóban egy-egy címlap, egy-egy tévéjelenet az alternatív szexuális irányultságok mint divatos életmódok reklámozásáról. Ez a típusú tudatipar már itt van velünk – innen szoktak továbblépni először a jogalkalmazás meghajlításával az emberi jogok nevében, végül hivatalos politika lesz abból, ami korábban kivételszabály volt, és ami iránt eredetileg csak egy kis megértést kértek. A Nyugat – benne az egykori jobboldallal – ebben a harcban már elesett, a polkorrektség felzabálta őket. Mi még nem tartunk itt, de érezhetően vagy most állítjuk ezt meg, vagy tort fog ülni az elmebaj nálunk is.

– Valóban összemossa a kormány a pedofíliát a homoszexualitással? Ön szerint hogy áll a homoszexuálisok jogvédelme hazánkban? 

– A gyermekek szexualizálását nem ez a törvény mosta össze a genderüggyel, hanem azok az LMBTQ- mozgalmak, melyek gyermekeket használtak fel a szivárványpropaganda céljaira, velük reklámozták a homoszexuális büszkeség, a gendersemleges divat vagy a korai nemváltás témáját. A szexuális irányultság alapján történő egyéni diszkriminációt a törvény tiltja, itt egyénileg bárki megélheti saját társadalmi nemi identitását, bármit is jelentsen ez utóbbi kitétel. Az emberi jogi fundamentalizmus célja azonban ma már az, hogy az egyes mesterségesen kreált vagy újonnan felfedezett szexuális kommunáknak mint csoportoknak ugyanazok a jogok járjanak, mint a többségi társadalomnak. Sőt kifejezetten pozitív diszkriminációt követelnek, például, hogy ennyi és ennyi transznemű legyen a cégek vezetésében vagy az állami közhivatalokban. Illetve még ezen is túllépve azt, hogy az állam ne csak passzívan ismerje el a szexuális vágyaikat, de aktívan reklámozza is ezt a szubkultúrát, és büntesse azokat, akik megkérdőjelezik a ma már hetvenegynehány gender létjogosultságát. A veszélyes mindebben az, hogy a liberális felszabadítási láznak sosincs vége: ha a mozgalom elérte az egyik célját, rögtön keres egy új ügyet és egy új csoportot a társadalmi igazságharcnak becézett neomarxista-progresszív forradalom jegyében. Ugyanis szerintük mindenki áldozat, és ezért fel kell szabadítani őket a szenvedést okozó elnyomás alól. És mondom, ez a képlet ugyanúgy ráhúzható a pedo- vagy a zoofíliára is. 

– A baloldal hatalomra kerülése esetén mire számíthatnának a gyermeket nevelő családok?

– Túl sok jóra szerintem nem, ezt tisztán mutatja a 2002–2010 közötti balliberális kormányzás és az azóta eltelt időszak család- és adópolitikája közötti különbség. Azonban itt nem pusztán anyagi kérdésekről van szó: ahogy Nyugaton meglépték a homoszexuális házasság, majd az örökbefogadás legalizálását, a semleges nem hivatalossá tételét és a genderérzékenyítés becsatornázását az oktatáspolitikába, így ezt másolja már most is a hazai baloldal. Az ideológiai cél a gyermekek agymosásán keresztül a család szétverése. Mindenki tegye fel magában majd azt a kérdést is a jövő évi választásokon, hogy szeretné-e, ha egy nap hazaérkezne a kisfia az óvodából, és elújságolná, hogy ő ma azt tanulta, hogy ha úgy dönt, lehet kislány is ezentúl – vagy a kislánya azzal, hogy ha jól hallotta, ezentúl járhat a fiúmosdóba is! És ez nem a vicc kategóriája, Nyugaton a pedagógust meg is büntetik, ha gátolja a gyermeket az úgynevezett nemi fluiditás megélésében.

– Miért nem képes a nyugati elit tolerálni, hogy Magyarország konzervatív család- és társadalompolitikát folytat?

– A jelenlegi magyar politikával kapcsolatos egyik alapkérdés ma az, hogy lehet-e egy országot kormányozni a liberális fősodorral szemben. A 2010 óta lezajlott viták kimenetele kapcsán szerintem a válasz az, hogy igen, de ez napi politikai és folyamatos világnézeti konfliktusokkal jár. A magyar jobboldal egyértelműen – és helyesen – megtagadta a semlegességnek álcázott liberalizmus szolgálatát, legyen szó gazdasági, szociális, családpolitikai ügyekről vagy akár a független újságírás hamis mítoszáról. Mindezt a nyugati elit azért nem képes elfogadni, de megérteni sem, mert az ő liberalizmusuk egy kizárólagosságra törekvő ideológia: minden cselekedet csak annyiban részesül toleranciában, amennyire igazodik a liberális szabályrendszerhez. Mindennek csak egy leágazása a genderideológia kapcsán kialakult vita. 

– Mi a véleménye a gyermekvédelmi törvény kapcsán indult nyugati elítélő véleménycunamiról?

– Teljesen világos, hogy a vita már nem arról szól, hogy anti- vagy szimpátiával viszonyulunk-e homoszexuális embertársainkhoz, hanem hogy erkölcsi szempontból jónak, helyesnek tartjuk-e azt, hogy a genderideológiát valamiféle trendi életmódszabadságként reklámozzák a gyermekeinknek. Szerintem ez nem helyes, ez egy rossz és a teremtés törvényeivel szembemenő törekvés. A nyugati politikai eliten viszont elhatalmasodott az őrület, láthatóan civilizációs öngyilkosságot akarnak elkövetni. Éltetik és dicsőítik az abortuszt, miközben az élethez való jogra hivatkozva akarnak milliókat Európába engedni; házasságot és örökbefogadási lehetőséget követelnek az LMBTQ-csoportoknak, miközben leértékelik a házasság intézményét és a gyermekvállalás szépségét magát; egészséges életmódról papolnak, de egyre gátlástalanabbul pörgetik a drogliberalizációt; gyermekjogokról szónokolnak, miközben a kora kiskorban történő nemváltást népszerűsítik. Ezek ideológiai vitáknak tűnnek, de mindennapi életünkre nagyon is hatással vannak – és a törésvonalak az egyes oldalak között annyira mélyek, hogy azok áthidalására jelen pillanatban kevés esélyt látok.

– Mit gondol arról, hogy kötelezettségszegési eljárás indult hazánk ellen? Megvonhatják tőlünk az uniós forrásokat? Lenne ennek jogalapja?

– A jogi maskarába bújtatott eljárások valójában annak a világnézeti konfliktusnak a leképződései, amiről az előbb szóltam. A balliberálisoknak és a józan ész erőinek teljesen más felfogásuk van a jó és a rossz kategóriáiról – pontosabban előbbiek szerint a dolgok ilyen felosztása nem is lehetséges, hiszen ők azt állítják, mindenkinek megvan a maga igazsága. Lényegében ezt a nihilizmust tették politikai krédójukká európai értékek címszó alatt. Formálisan a források megvonására ilyen okok miatt nyilván nincs lehetőség, ugyanakkor a politikai akarat mindig előbb van, mint a jog. Stratégiai szempontból viszont azt kell mérlegelniük a döntéshozóknak, hogy bár a renitensnek nevezett tagállamok megbüntetésével az integrációt szeretnék védeni, azzal valójában az EU szétesését készítik elő. Ezek a támogatások ugyanis nekünk történelmi, gazdasági és politikai okok miatt is járnak, nem könyöradományok, és ha főszabállyá válik az ideológiai alapú botozás, az bizony komoly kérdéseket vet fel arról, milyen Európában is élünk.