Nagyböjt 3. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 13,1–9)
Egy szerettünk halálakor, akivel valóban mély volt a kapcsolatunk, sokféle érzés tör fel bennünk. Emlékünkbe idézzük az együtt töltött boldog perceket, számba vesszük, mi minden jót kaptunk általa, talán azt is felsoroljuk, mik voltak azok a külső és belső tulajdonságai, amelyekért annyira szerettük őt. Azonban túljutva ezeken újra szembesülünk a kínzó hiánnyal. Ilyenkor magának a létezésnek a lényegéből értünk meg valamit. Az fogalmazódhat meg bennünk, hogy a másik nem is ezért vagy azért a tulajdonságáért volt fontos számunkra, hanem ő maga, a léte hiányzik nekünk.
Az égő csipkebokorról szóló vasárnapi olvasmány az Ószövetség központi története. Az az esemény, amelyben Isten az egyik legfontosabbat mondja el magáról: hogy ő van. Ő az, aki van, aki minden lét forrása és alapja. Nem könnyű felfogni ezt. Hosszú ideig talán csak üres frázisnak tűnik. Amikor azonban ennek valósága teljes súlyával elérkezik hozzánk, az képes felforgatni az életünket. Számos ember megtérésének középpontjában annak egzisztenciális megértése áll, hogy Isten van. Bizonyos szempontból mindegy is, hogy milyen tulajdonságokkal bír, például hogy mindenható, és hogy ő maga a szeretet. Még ez utóbbi is másodlagosnak tűnhet a létezés titkának megsejtésekor.
A Szentírás ugyanakkor nem csupán Isten létezéséről beszél, hanem arról is, hogy milyen ő.
Annak lenyomata is megtalálható benne, ahogyan az emberek mindezt felfogják, akár az is, ahogy olykor félreismerik, és maga az Úr mutatja meg, hogy miben más, mint amilyennek gondolták vagy gondolják.
Ebből a nézőpontból érdemes rátekinteni a mai evangéliumra. Szent Lukács szerint Jézus itt úgy tárja föl Isten valóságát, mint aki előtt helyes, sőt kívánatos cselekedet magunkba szállni, őszintén felismerve tévedéseinket és hibáinkat, s megvallani gyengeségünket és bűneinket, számot vetni azzal, hogy milyen gyümölcsei vannak az életünknek. Isten tehát a lét forrása, aki tekintéllyel bír, akinek jogában áll valamit elvárni az embertől, akinek felelősséggel tartozunk. A szakasz második felében, a fügefa példázatában ugyanakkor a türelmes és nagyvonalú Isten képe tárul fel előttünk. Miközben Jézus tanítása kemény és egyértelmű, beszél a bűnbánat szükségességéről és az ember felelősségéről, az evangélium itt Isten türelméről és irgalmáról is tanúságot tesz. Jézus szavai alapján újra egyértelművé lesz, hogy Istenben egyszerre vannak jelen ellentétesnek tűnő valóságok.
Érdemes észrevenni ugyanakkor azt is, ahogy
A kettő nem választható szét. Az Isten szerinti élethez éppúgy hozzátartozik a belső megújulás, mint a külsőleg is látható gyümölcsök megtermése.
Szerző: Dobszay Benedek OFM
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
