1794. március 24-én esküdött föl a szabadságra Krakkó Piacterén Tadeusz Kościuszko. Ezzel kezdődött az ország második fölosztása után a szabadságharc az orosz és porosz megszállók ellen. Néhány nappal az április 4-i racławicei győzelem után vetette papírra Árva megye Podvilk falujában Nedeczky Elek plébános (a nemes lengyel nemzet tisztelője és hű barátja – így írta alá) a sasok harcáról szóló latin nyelvű versét, amelyben a lengyel fehér sas diadalát kívánta a fekete sasok ellenében. Ad Polonos (A lengyelekhez) címmel jelent meg a költemény, csakhamar lefordították lengyelre, és röplapokon népszerű indulója lett a felkelőknek.
Az egykori magyar–lengyel határ évszázadokon keresztül nem volt elválasztó vonal, hiszen többször volt közös királyunk, széles körű gazdasági kapcsolatok fűzték össze a Kárpátokon inneni és túli tájakat. Kassa és Krakkó például 1324-ben megegyezett, hogy kereskedőik szabadon forgalmazhatják áruikat egymás városában. A szepességi 13 várost pedig Zsigmond király zálogba adta 1412-ben Lengyelországnak (a mostani megyék kialakításakor hivatkoztak is arra a szepesiek, hogy ismét hasonló sérelem érte őket), s csak 358 év múltán kerültek vissza az országhoz. Természetes volt az átjárás a határszéli területeken, erre vezetett a királyok, királylányok, később pedig bujdosók meg a betyárok útja – mindkét irányban.
A kapcsolatrendszer
A felső-magyarországi tájak szerepe nélkül nem érthetők a magyar–lengyel kapcsolatok. Itt első kézből tudták az emberek, mi történik odaát. Sokan jártak innen a 14. században alapított krakkói egyetemre. A Balassi családnak lengyelföldön is volt birtoka, Balassi Bálint nem volt idegen odaát, első nyomtatott könyvét (fordítás németből) krakkói nyomda készítette. Nem egy felföldi nemes családnak volt lengyel rokonsága. A lengyel és a magyar nemesi kultúrának sok volt a hasonlósága. A nyelvi különbségek sem okoztak túl nagy nehézséget az érintkezésben, nem volt ritka a magyar–szlovák kétnyelvűség sem. Természetesnek vehetjük, hogy Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós levelezésében itt-ott előbukkan egy-egy félmondat sárosi nyelvjárásban. A Kárpátok túloldaláról küldte haza zászlóit Rákóczi, s Lengyelország határa felé indultak a harc szomorú végeztével a bujdosók.
A két szomszédos ország közötti, példa nélküli barátság megalapozásában, a két kultúra közvetítésében meghatározó szerepet játszott a Felföld.
Ennek néhány mozaikját szeretném bemutatni. Az 1760-as évek végén a moszkvai befolyás és az országban fölvonuló orosz csapatok ellen fegyvert ragadó bari konföderáció irányítói rendszeres tanácskozásukat Eperjesen tartották. Kazinczy Ferenc állhatatos érdeklődéssel és aggodalommal figyelte a 18. század végén, mi történik a gránic túloldalán. Lengyelország tragédiáját magyar szempontból veszélyesnek ítélte, ő is, mint sokan mások egyfajta védőbástyának tartotta a szomszéd országot. Jó barátja, a sárosi Dessewffy József Bártfai leveleiben (1818) mutatta be a híres fürdő életét, ahol számos lengyel arisztokrata is előfordult: „A szomszéd lengyelek szeretik jelesebben e tájékot, melyet majd minden esztendőben megtisztelnek jelenlétökkel.”
A lengyel ügy támogatása
A következő, 1830–31-es szabadságharc széles körű rokonszenvhullámot váltott ki a magyar közéletben. Az eperjesi születésű Pulszky Ferenc így írt erről visszaemlékezéseiben:
A lengyel forradalom a legnagyobb rokonszenvre talált Magyarországon, különösen a Felföldön.”
Az országgyűlésben Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós és Deák Ferenc is fölszólalt a lengyelek ügyében.1831-ben Bars vármegye kezdeményezett feliratot az uralkodóhoz a lengyelek támogatásáért, s ehhez hamarosan több mint 30 vármegye csatlakozott. A felkelés leverése után pedig számos menekült érkezett Felső-Magyarországra, Jókai, Mikszáth és Krúdy nem egy írásában megtalálhatjuk irodalmivá stilizált alakjukat.
Némi túlzással Eperjesről el lehet mondani, hogy bizonyos fokig a visegrádi együttműködés előszobáját is láthatjuk benne, az 1820-as és 30-as évek fordulójától mindenképpen. A híres evangélikus líceumban a magyar diáktársaság után a szlovák is létrejött, és jó együttműködés alakult ki közöttük. Ahogy Kása Péter tanulmányában olvashatjuk: „Eperjesen a dialógus kultúrája dominált, nem az etnikai konfrontáció feszültsége.” Az alföldi születésű Sárosy Gyula megtanult szlovákul, Kollár Slávy dcérájának Előhangját elsőként ő fordította magyarra, s itt kezdett foglalkozni a lengyel irodalommal. Mickiewicz egyik versét magyarra is átültette, amikor pedig a szabadságharc után České Budĕjovicébe internálták, csehre fordított magyar verseket (a többi között a Szózatot). A Tarca-parti Athénban diákoskodott néhány évig a Fölső- Zemplénből való Kazinczy Gábor is, aki 1835-től Pozsonyban az országgyűlési ifjúság jeles tagja, sokoldalú irodalmár. Eljutott hozzá (franciául vagy németül) a romantikus lengyel nemzettudat szent szövege: Adam Mickiewicz A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei című munkája, és elkezdte azonnal magyarra fordítani. A cenzúra miatt azonban csak 1839-ben jelenhettek meg belőle részletek az Atheneumban. Szintén Eperjesen született Kerényi Frigyes, Petőfi barátja, aki nemzedéktársaihoz (Vörösmarty Mihály, Bajza József) hasonlóan több verset szentelt a lengyelek tragédiájának.
A magyar Mickiewicz-recepció később fontos személyiségei szintén a Felföld szülöttei voltak. Az újságíró és műfordító Gáspár Imrét (aki a szlovák irodalom ismertetéséért is sokat tett) említhetjük közülük, aki Hont vármegyei illetőségű volt, és 1880-ban jelentette meg a lengyel költő Krími szonetteit, a nógrádi Béri Gyula pedig kilenc évvel később adott ki válogatást Mickiewicz szonettjeiből. Történelmi kapcsolataink (a középkor és a 16–17. század) kitűnő kutatója, a Varsói Egyetem első magyar lektora volt az alsókubini születésű Divéky Adorján, aki 1934-től töltötte be a lengyel fővárosban a Magyar Intézet igazgatójának a posztját. Szintén Árva megyében született Tomcsányi János, a lengyel irodalom kitűnő fordítója. Ő készítette el Władysław Stanisław Reymont Nobel-díjas regényének, a Parasztoknak a magyar változatát, amelynek népszerűségét jól mutatja, hogy kilenc kiadásban látott napvilágot, még 1944 előtt.
Ezt az örökséget folytatták a szlovákiai magyarság tollforgatói is. Két jeles írót, publicistát említhetünk ebben az összefüggésben. A Zólyom mellett született Szalatnai Rezsőt, aki néhány esszét szentelt a lengyel kapcsolatoknak. 1939 októberében a pozsonyi Esti Újságban elevenítette föl krakkói élményeit Lengyelország újabb fölosztásának idején.
A Szlovák Köztársaság cenzúráját kerülgetve tett vallomást a barátság mellett. A pozsonyi Peéry Rezső pedig szlovák katonaként került a megszálló csapatokkal a Kárpátok túloldalára. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk, hogy a szlovák–német haditudósítói csoportba beosztva óvatlanul magyarázta a német altisztnek, hogy ő magyar, s mély együttérzéssel gondol a legyőzött Lengyelországra.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/29. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
