Rég volt, de a lengyelek máig kötelességüknek tartják leróni tiszteletüket a magyarok iránt, akik 1939-től szeretettel fogadták be a hitleri agresszió, majd a szovjetek elől menekülő lengyel katonákat és civileket.
1939 szeptemberében érkeztek az első menekültek Magyarország területére, mintegy 100-140 ezer ember. Pontos számot nem tudni, mert egy útlevéllel többen is átkeltek a határon, sokukat nem is vették nyilvántartásba. Erre főleg a németek miatt volt szükség, akik ezt a befogadást nem nézték jó szemmel.
Vajda Mónika polgármester beszédében elmondta, a Párkányi járás akkori elnöke az ebedi elöljárót, Góra Ernőt bízta meg, vegye oltalmába a menekülteket és a velük kapcsolatos adminisztrációs munkákat is végezze el. Miközben a táborban elszállásoltak száma folyamatosan növekedett, orvosi ellátásukkal dr. Bukovsky Lászlót, a későbbi Buga doktort bízták meg. A menekültek berendezett épületbe érkeztek – szalmazsákok, lepedők, székek, asztalok, mosdólavór, fűtéshez szükséges fa és szén, minden bekészítve. Így fogadták Ebeden, de Magyarország többi részén is a menekülteket.
Magyar szív
A lengyel menekültek emléknapjának a programja a kultúrházban folytatódott Grzegorz Lubczyk rendező, újságíró, Lengyelország volt budapesti nagykövete Magyar szív című dokumentumfilmjének bemutatásával. A rendező kifejtette, a szocializmus évei alatt nem készíthettek filmeket, nem írhattak könyveket erről az időszakról. A rendszerváltozás után azonban már a közönnyel is meg kellett küzdeniük, de sikerült felrázniuk a lengyel társadalmat. Mire elkészült a film, az egykori lengyel menekültek már idősek voltak, de sikerült még sokukkal beszélgetni.
Az én családom is érintett volt menekültügyben, hiszen feleségem apja lengyel katona volt, aki Vámosmikolán, egy menekülttáborban vészelte át a világháborút
– kezdte a visszaemlékezést a volt nagykövet.
– A katonák szeme megakadt a szép magyar lányokon, többek közt az én apósom is beleszeretett annak a családfőnek a lányába, akik befogadták. Az esztergomi Bakócz-kápolnában vette feleségül – ahogy ő szokta mondani – a falu legszebb lányát 1945-ben. Mivel gyötörte a honvágy, a háború után újdonsült feleségével hazaköltöztek. Az apósomat egész életében egy gondolat foglalkoztatta: meghálálni a magyaroknak azt a szívélyességet, szeretetet, amit menekültként tapasztaltak mind a hatóságok, mind a lakosság részéről. Vesszőparipája lett, hogy alapítsanak magyar–lengyel baráti társaságokat. Ezekből Lengyelországban 33 jött létre, az ő föderációjuk elnöke lett az apósom, Ján Stolársky.
Pawel Biedka is elmondta történetét, aki idős kora ellenére szívügyének tartja, hogy beszéljen a magyarok iránt érzett hálájáról.
– Édesanyám fiatal lányként került Magyarországra, én akkor még édesanyám méhében voltam. A halálos ágyán megígértette velem, hogy én is emlékezni fogok a magyarok segítségnyújtására és beszélek erről lengyel honfitársaimnak. Teszem ezt mind a mai napig – mondta meghatódva.
Élő emlékek
Nevidánsky Mária ebedi lakos szülei mindig emlegették, soha olyan tiszta nem volt a kertjük, mint amikor a lengyelek ott dolgoztak.
Az én apám pék volt, oda jártak a lengyel asszonyok is vásárolni. Hálából a finom pékáruért kötöttek apámnak egy angóra pulóvert. Szokta volt mondani, a háború alatt az mentette meg, olyan meleg volt
– mesélte Marika néni, aki még egy fényképet is hozott apjáról a pulóverben. Vajda Mónika polgármester pedig egy, a háború ideje alatt Lengyelországból érkezett levelet adott át Lubczyk úrnak, amit valakinek a padlásán talált.
Az emléknapon bemutatták az Emlékezés – Pamieć IV. kötetét, a második világháború alatt több mint 120 ezer Magyarországra menekült lengyel gazdagon illusztrált történetét. Ebben helyet kapott az egykori ebedi lengyel tábor leírása és fényképei is. Henryk Slawik, a Magyarországi Lengyel Menekülteket Gondozó Polgári Bizottság egykori elnöke, aki a guseni koncentrációs táborban szenvedett vértanúhalált, 1943-ban a következő felhívással fordult gondozottjaihoz: „Amikor lábunk szent szülőföldünkre lép, akkor sokan közülünk visszatekintenek a vendégszerető magyar földre, amely oly sok szeretettel fogadott be és annyi éven át táplált bennünket. Megértettük akkor, hogy nem idegen földön vagyunk, hanem hűséges barátainknál, akik a nehéz és terhes órákban nem tagadtak meg bennünket, és a nemes lelkű magyar néphez méltó bátorsággal segítettek átvészelni lelki és fizikai hazátlanságunk legnehezebb időszakát. SOSE FELEDJÜK ŐKET! A magyar nép iránti hálánk lesz a két nép barátságának legméltóbb emlékműve.”
Megjelent a Magyar7 2023/49. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
