Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspököt ötven éve, április 18-án szentelte pappá Márton Áron erdélyi püspök. A papi szolgálat tapasztalatairól, a pasztoráció múltjáról és jelenéről beszélgettünk az aranymisés lelkipásztorral.
– A Partiumban, Túrterebesen élte a gyermekkorát. Melyek voltak Isten hívásának zsengéi, amelyek a papság felé vonzották?
– Meghatározó volt számomra a környezet, amelyben felnőttem: az akkor még háromezer lelkes katolikus egyházközség és szent életű plébánosa, sok jó káplánja, szülőfalum magyar közössége, a keresztény szülők és nagyszülők, a keresztény családi nevelés. Mindez hozzájárult hivatásom kibontakozásához.
Szülőfalum vallási életéről csak annyit mondanék, hogy akkoriban elsőcsütörtökön rendszeresen három-négyszáz gyermek gyónt, majd elsőpénteken reggel 7 órakor áldozott, mielőtt iskolába ment. A családban természetes volt, hogy ha a nagyböjtben valami miatt nem jutottunk el keresztúti ájtatosságra a templomba, akkor édesanyám kitette a feszületet az asztalra, a sámedlire térdeltem, és az imakönyvből elimádkoztuk az ájtatosságot, s éppígy a rózsafüzért októberben. A templomban a vasárnap délutáni, májusi és júniusi litániákra a fiatalok is összegyűltek.
Összefoglalva: a vallásos lelkületet, amelyet manapság sok kispap inkább a szemináriumokban sajátít el, én már az anyatejjel, gyerekkoromban magamba szívtam.
Talán már negyedikes-ötödikes elemista koromtól eldöntött tény volt számomra, hogy pap leszek. Szerény körülmények között, nagycsaládban, apám keresetéből éltünk. Később is csak a sok jótevő anyagi segítségével tudtam eljutni a gyulafehérvári szemináriumba, amikor mellém állt egy szatmári plébános, a saját plébánosom és sokan mások. Szatmáron kezdtem el a gimnáziumot, harmadévre mentem át Gyulafehérvárra, édes szüleim áldozatos munkája révén és jótevőim támogatásával.
Nagyon hálás vagyok mindezért, s ötven év után azért is, hogy a Jóisten megadta azt a kegyelmet, hogy
Köszönöm a Jóistennek azt a sok-sok kegyelemet, amellyel az elmúlt ötven esztendőben elhalmozott.
– Gyulafehérvár más világ lehetett a szülőföldi élete után…
– Elkötelezett, hitből élő, hitből tanító tanáraim voltak. Márton Áron püspök atya, akit mi mindig kegyelmes úrnak szólítottunk, egyértelműen a példaképem lett. Amikor a teológiára kerültem, előszeretettel jártunk hozzá ministrálni. Aztán hodegetikát, lelkigondozást és szociológiát tanított nekünk, büszke vagyok arra, hogy a tanítványa lehettem. Különös örömmel tölt el, hogy később ceremonáriusa is lehettem, ami abban az időben nagy megtiszteltetésnek számított. Ő akkor még szobafogságban élt, a diktatúra emberei annyit mégis megengedtek neki, hogy a legrövidebb úton átmehessen a palotából a székesegyházba.
Ceremoniárusi szolgálatom során sokszor felmehettem hozzá a szobájába, itt püspöki díszbe öltöztethettem, aztán átkísérhettem a székesegyházba.
Említettem teológiai tanáraimat. Jól képzett emberek voltak, akiket megpróbált az élet. Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen körülmények között tanulhattunk akkor. A tanárainkra felnéztünk. Tudtuk, hogy megszenvedtek a hitükért, a legtöbben kitartottak a nehéz időkben, megpróbálták továbbadni azt, amit lehetett. Elszigetelt, zárt világban éltünk, zsarnokság volt, képletesen szólva fűben, fában, ablaküvegben, „szabadban és szobában” (Illyés). Tudtuk, hogy megfigyelnek és üldöznek minket a hitünk, a magyarságunk, a papságunk miatt.
A városba ritkán jártunk, s ha éppen kötelező délutáni sétánk volt, akkor is csoportban haladtunk, reverendában és fejünkön a nagy karimájú fekete kalappal, amelyet valamelyik elődünktől örököltünk.
Az se sokat zavar, hogy télen még a hó is befújt a hálótermek rozoga és szellős ablakain keresztül. Csapvizünk nem volt, vödrökben hordtuk a vizet, lócákra tettük a mosdótálakat, így mosakodtunk. Hála Istennek, ma már ez elképzelhetetlen, megváltozott a világ, ugyanakkor sohasem éreztem, hogy az akkori nyomorúságos életnek valaha is kárát szenvedtem volna.
A későbbiek során, külföldön is megtanultam élni a bőséggel, de megtanultam beérni a kevéssel is.
– A pappá szentelésére emlékszik még?
– Mi az, hogy emlékszem! Máig elevenen él bennem. Nem tudom, mi történt velem, amikor ott térdeltem a gyulafehérvári székesegyház közepén, szentelő püspököm előtt, és omlottak a könnyeim.
Talán az örömkönnyek keveredtek akkor a magasztos küldetés vállalásának leírhatatlan érzésével. A szülőfalumból legalább egy századnyi hívősereg érkezett a szentelésemre. Temérdek sok pap vett részt a szertartáson, életre szóló élmény maradt számomra mindmáig.
– Milyen volt a papi élete az első kápláni szolgálati helyeken, Kaplonyban, Máramarosszigeten?
– Mindkettő nagyon jó egyházközség volt. Kaplony Árpád-kori település, később svábok is érkeztek a magyarok közé. Szentelésem után csak nehezen és elég sokára kaptam meg az állami működési engedélyt Bukarestből. Ebbe belejátszhatott, hogy az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskolának előbb szerkesztője, aztán elnöke voltam a teológián. Annak idején meghurcoltak minket, kispapokat azért, mert bemutattuk Passuth László könyveit, köztük a Négy szél Erdélyben címűt, egy olyan időben, amikor Erdély nevének a kiejtése is bűnnek számított. A Securitate emberei akkor megígérték nekem, hogy nem leszek felszentelt pap. Amikor ezt elmondtam Márton Áron kegyelmes úrnak, ő rám nézett, és nyugodtan csak annyit mondott: „Fiam, ez nem tőlük függ.” Az incidens után levelet írt Bukarestbe, hogy ne zavarják többé a tanítás rendjét, és ezután az izgató zaklatások megszűntek.
Kaplonyban mintegy három-négyszáz gyerek és fiatal minden vasárnap zsúfolásig megtöltötte az Ybl tervei alapján készült kéttornyú templomot.
Ekkor már Sillye dalait is tanítottam, nyáron, amikor nyitva volt a templom, szinte zengett a falu a gyerekek harsány énekétől. Nagyböjtben, hétvégeken lelkigyakorlatokat tartottunk külön-külön férfiaknak, lányoknak, asszonyoknak, fiúknak, gyerekeknek. Ilyenkor szinte mindenki gyónt és áldozott.
– Hasonlóképpen történt Máramarosszigeten is?
– Itt híres volt a magyarság összetartása. Nyolc-tízezer magyar katolikus élt a Tisza menti városban az én időmben. Nagy magyar összetartás jellemezte őket: az emberek mégis toleránsak voltak egymással a sok nemzetiségű és sok vallású városban.
Akkoriban sok román görögkatolikus is járt hozzánk a templomba. Ők nem álltak át ortodoxnak. Hat éven át 6 óra 15 perckor miséztem reggelenként, de előtte már beültem a gyóntatószékbe. Ha öt gyónóm akadt, akkor közülük három biztosan román nyelven végezte a gyónását, ők voltak azok a görögkatolikusok, akik titokban megtartották a hitüket. Titokban még kereszteltünk is a görögkatolikus román családokban. Ezt persze nem anyakönyvezhettük, mert ha kitudódott, akkor az súlyos börtönbüntetéssel járt. De mit ad a Jóisten, Münchenbe kerülésem után jelentkezett nálam valaki, akit annak idején, még gyerekkorában titokban kereszteltem meg Máramarosszigeten a görögkatolikus román családja kérésére. Münchenben aztán személyesen tudtam igazolni, hogy a keresztség szentségében részesítettem, és ennek még a tanúit is meg tudtam nevezni. Egészen a Tisza partján áll a szigetkamarai szép kis templom, ahol plébánosom megbízásából szinte teljesen önállóan szolgáltam. Ezt annak idején sikerült teljesen felújítanunk és kiszabadítanunk a törmelékei közül. Egy erdei vasút sínpárja közvetlenül a templom fala mellett haladt, talán még egy méter távolságra sem attól. Amikor megtudtam, hogy ezt az erdei vasúti forgalmat rövidesen megszüntetik, önkéntes emberekkel, fiatalokkal azonnal nekiláttunk, felszedtük a síneket, kerítést készítettünk belőlük, beépítettük a betonba. Máig is szilárdan áll.
Ordináriusom meglehetősen félt az akkori hatóságoktól, és nemegyszer figyelmeztetett: Fiú, csak a gyóntatószékben és a temetőben szolgálj. Tudta, hogy a hatóságok szemében veszélyes dolog a fiatalokkal foglalkozni, és ez súlyos következményekkel járhat. Kérésének én akkor nem tudtam teljesen megfelelni, és buzgó plébánosommal együtt továbbra is több száz fiatallal foglalkoztunk.
– 1979-ben kinyílt Ön előtt a világ. Pontosabban már égett a lába alatt a talaj…
– Az előbbiekből talán kiderült, hogy nehezen tudtam elviselni a zsarnokság korlátait, és azt, hogy fiatal papként csak a gyóntatószékben és a temetőben tevékenykedjek. Valóban szolgálni akartam, pap akartam lenni, lelkipásztor, és nem csak a templom, a sekrestye falain belül. Nehéz döntés előtt álltam. Végül a Majna menti Frankfurtban kötöttem ki. Azonnal beiratkoztam a helyi jezsuita főiskolára, tanulni akartam, hogy aztán minél jobban megfelelhessek szent hivatásomnak. Posztgraduális tanulmányaimat végül is Innsbruckban fejeztem be a Jóisten segítségével.
Németországban hivatalosan mint késői hazatérőt fogadtak, hiszen német származású vagyok, és a passzív német nyelvtudásom is megvolt, így még nyelvvizsgát sem kellett tennem. Egyetemi tanulmányaim során a félévi vakációk idejére Münchenben vállaltam átmeneti papi helyettesítéseket. Egy jó esperes plébános mellé kerültem, aki hamarosan marasztalni kezdett. Tanulmányaim befejezése után aztán véglegesen is Münchenbe kerültem, egy nagyon jó német plébániára, ahol sok volt a fiatal és számos egyesület működött, de oldallagosan már ekkor is megbízást kaptam a helyi főegyházmegye főpásztorától a müncheni Magyar Katolikus Misszióra. Két év múlva ennek vezetője lettem plébánosi címmel, mivel elődöm, Eperjes Ernő atya akkor már sokat betegeskedett és nyugdíjba ment.
A misszión helyet, irodát adtam az Életünk újságnak (az európai magyar katolikusok nyomtatott havilapja – a szerk.), a főlelkészségnek, a Pax Romanának és sok más egyesületnek, igyekeztem teljes erőbedobással dolgozni, és talán sikerült is egy kis magyar hazát teremteni a hontalanságban a müncheni magyarságnak.
Egyháztani tanulmányaimnak és főleg a Lumen gentium tanulmányozásának köszönhetően az volt a felfogásom, hogy az egyházközség eleven organizmus, és ezért ennek kialakításán kell munkálkodnom;
Azon fáradoztam, hogy ez a híres müncheni úrnapi körmeneteken, az egyházközségi majálisokon, a nagyszabású karácsonyi ünnepségeinken és egyéb közösségi rendezvényeinken valóban megnyilvánuljon.
– Később főszerkesztője lett az Életünk folyóiratnak…
– Miklósházy Attila SJ, a külföldi magyarokért felelős püspök, aki emellett a kanadai Torotóban még egyetemi tanár is volt, 1996-ban valóban megbízott a személyes képviseletével Európában. Így lettem a külföldi magyarok püspökének úgynevezett európai delegátusa és röviddel ezután az Életünk főszerkesztője. A torontói magyar püspökkel nagyon jól összedolgoztunk, a nagy távolság ellenére is remekül kommunikáltunk egymással. Ettől kezdve a Vatikán által szervezett nemzetközi konferenciákra és az európai migránspasztorációt érintő összeurópai lelkipásztori tanácskozásokra, majd később, a rendszerváltás után a hazai rendezvényekre is mindig engem delegált. A munkától sohasem vonakodtam, Márton Áron püspök jelmondata szerint: non recuso laborem.
Miklósházy Attila SJ püspök nyugdíjba menetele után Erdő Péter bíboros úr Esztergomban püspökké szentelt, és a vatikáni rendelkezéseknek megfelelően a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is megbízott a külföldi magyarok lelkipásztori szolgálatának ellátásával. Azóta járom a világot és folytatom a szolgálatot, amit még annak idején Mindszenty József bíboros, hercegprímás kezdett el, amikor – éppen 50 évvel ezelőtt, 1971-ben – emigrációba kényszerült.
Azóta már megszűnt az emigráció, és sokat változott a külföldi magyarok összetétele. Az igények is megváltoztak külföldön, de a jó magyar hívek továbbra is várják a jó magyar papot. A külföldi helyi püspökök komoly helyi nyelvismeretet, alkalmazkodási készséget és az integráció folyamatának felgyorsítását várják a hozzájuk érkező magyar papoktól. Nem könnyű feladatuk mindenesetre nyitottságot és befogadó, integráló készséget kíván tőlük.
– A sokszínű Egyházban mi a papi hitvallása, ars poeticája?
– A pap legyen tudós és jámbor. Már gyulafehérvári kispap koromban is ezt vallottam, amikor 1970-ben, az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola elnökeként megtartottam székfoglaló beszédemet a szeminárium aulájában és nagy közönség előtt. Ma talán még hozzátenném a lelkipásztori zélus követelményét, mint ahogyan erre Szent Pál apostol példát adott.
Véleményem szerint csak az tud tüzet gyújtani, akiben van tűz. Ha te magad nem égsz a lelkekért, hogyan akarod a Lélek tüzével lelkesíteni őket? – szoktam mondogatni kispap testvéreimnek.
– A külföldi pasztorációra is igaz ez a tétel?
– A külföldi pasztorációban a magyar papnak az apostoli küldetése mellett hazafias küldetést is vállalnia kell. Én itt egyáltalán nem valamiféle felszínes „kokárda-magyarság”-ra vagy melldöngetésre gondolok. Német származású vagyok, de a magyar kultúrában nevelkedtem és nőttem fel. Szülőfalum egykori plébánosától tanultam még gyerekkoromban: sváb vérbe oltott becsületes magyar katolikusok vagyunk. Ennek megfelelően vallom, hogy a külföldi magyar papból sohasem hiányozhat a hazafias lelkipásztori buzgóság. Együtt kell élnie Szent István népével, és a szívének is együtt kell lüktetnie a magyarság szívével.
E tekintetben egy volt a szívünk-lelkünk. A nép közé mentünk, magyar keresztény közösséget alkottunk. Ismertük egymást: együtt imádkoztunk, böjtöltünk, együtt dolgoztunk, szórakoztunk, ünnepeltünk. A cél továbbra is ugyanaz New Yorkban és Budapesten: az evangelizáció, a diakónia és a kommunió, a közösség, külföldön a magyar keresztény közösség ápolása. Mindezeken túl a külföldi magyar papnak ismernie kell az adott ország vagy város társadalmát, az ott élő emberek mentalitását is, mert csak így lesz képes megvalósítani sajátos, magyar lelkipásztori küldetését.
Kérdezte a papi ars poeticámat. Fél évszázad elteltével elmondhatom, hogy nálam az úgynevezett nyugati liberális teológiai szellem nem tudta kikezdeni a szülőföldemről hozott magyar és keresztény neveltetésemet, hitemet és vallásosságomat. Mindszenty bíborosunk szavaival vallom:
Szerző: Körössy László
Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
