A kötet a Fokoláre Mozgalom alapítója, Chiara Lubich (1920–2008) imádságait és az imádságról szóló gondolatait tartalmazza. A könyvet Fabio Ciardi római katolikus pap, a Szeplőtelen Szűz Mária Missziós Oblátusai rend tanulmányi központjának igazgatója, több tucat lelkiségi és teológiai könyv szerzője szerkesztette.
Bevezetőjében Fabio Ciardi atya megállapítja: Mária művében az imádság „olyan, mint egy föld alatti karsztvíz, mely csak néha-néha tör fel a felszínre, legtöbbször rejtett marad, de mindig ott van, és csendesen folyik”. S hogy miért imádkozzunk? Azért, mert az imádkozás az ember mélyéből fakadó természetes igény.
A keresztények számára a legmeggyőzőbb érv az ima mellett, hogy Jézus maga is imádkozott. „Ha Ő, az Istenember így tett, az azt jelenti, hogy az imában mi is megtaláljuk kiteljesedésünk és átistenülésünk útját.” Az imádsághoz hagynunk kell, hogy Jézus ránk tekintsen, szeretetében felismerjük az Atya szeretetét, engedelmeskedjünk hívásának, és kövessük őt. A keresztény imádság szentháromságos: „Krisztus által a Szentlélekben az Atyához száll. Bevezet minket Isten világába, az igazi valóságba, az igazi hazába.” A kötet szerkesztője idézi Chiara Lubichot:
Fabio Ciardi atya emlékeztet rá: a lelkiség a Krisztusban megélt életben való növekedés útja a Szentlélek vezetésével és az egész Egyházzal közösségben, mely az Atyához vezet. Az egyetlen keresztény lelkiség különböző tapasztalatokban valósul meg a történelem folyamán a Lélek által kiárasztott különböző karizmák szerint.
Az egység karizmája egy olyan lelkiségnek adott életet, amelyet Chiara Lubich az évek során tizenkét pontban fogalmazott meg. Ezeket mindig más és más sorrendben sorolta fel, mígnem 2000. október 20-án megsejti végleges sorrendjüket, zárásul jelölve ki a „Köztünk lévő Jézus” pontot. Naplójában írja: „Ma éjjel egyszer csak az a világos benyomásom támadt, hogy kinyilatkoztatást kapok (szó szerint), mert megértettem, hogy a lelkiség egymásba fűződő pontjain keresztül érthettem meg, hogyan lehet Jézus közöttünk, és megláttam, hogy ez a mi kis szabadalmunk, és amelyen keresztül a kinyilatkoztatások egész sora történt (mindegyik egy-egy pontja lett a lelkiségnek).” Ezek pedig a végleges sorrendben a következők: a Szeretet-Isten, Isten akarata, az Ige, a testvér, a kölcsönös szeretet, az Eucharisztikus Jézus, az egység, a keresztre feszített és elhagyott Jézus, Mária, az Egyház, a Szentlélek, Jézus közöttünk.
Fabio Ciardi szerint: ha Jézus jelen van, akkor mindent imává alakít. Ebben áll az újdonsága annak, amit Chiara mond az imáról:
A kötet külön fejezetben gyűjtötte össze Chiara Lubich imádságról szóló gondolatait. A Fokoláre Mozgalom alapítója vallotta: „Az ima a lelki életünk lényegi része. Enélkül nem létezik igazi lelki élet. Lehet élni étkezés nélkül, de lélegzetvétel nélkül nem, és az ima a lélek lélegzete. (…) Az ima az ember alkotóeleme, emberi létének sajátja. Az ember akkor igazán ember, ha imádkozik. Az ima kapcsolat Istennel. Az ember ugyanis Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, megvan a lehetősége, hogy »négyszemközti« kapcsolatot építsen Vele.”
Chiara Lubich fölteszi a kérdést: hogyan lehet megvalósítani azt, hogy mindig imádkozzunk, különösen a hétköznapi élet forgatagában? Úgy, hogy minden cselekedetünket az iránta való szeretetből tesszük. Minden tettünk előtt lehetőleg azt mondjuk, hogy „Neked”. A „szüntelen” imádkozás nem azt jelenti, hogy szaporítanunk kellene az imádságokat, hanem hogy lelkünket és egész életünket Istenre irányítsuk, „kizárólag Neki tanuljunk, érte dolgozzunk, fáradozzunk, szenvedjünk, pihenjünk, és még meghalni is csak Őérte haljunk meg. Minden tettünket a lehető legjobban végezzük a világban, mert tudatában kell lennünk, hogy
Chiara Lubich leszögezte: „Az imádság: lelkünk lélegzése, egész lelki életünk oxigénje, Isten iránti szeretetünk kifejeződése; minden cselekedetünk hajtóanyaga.” Jézus imádkozott mennyei Atyjához, és mivel lejött közénk és értünk a Földre, nem elégedett meg azzal, hogy csak Ő legyen ilyen kiváltságos helyzetben az imádságban. Azáltal, hogy meghalt értünk, és megváltott minket, nekünk is megadta a lehetőséget, hogy belépjünk a Szentháromság életébe, „az Ő életébe, Vele együtt, Őáltala”. Így mi is mondhatjuk: „Abba, Atya” (Mk 14,36). Természetesen csak akkor fohászkodhatunk így a szó igazi értelmében, ha maga a Szentlélek szól bennünk. „S ahhoz, hogy ez így legyen, Jézusnak kell lennünk, semmi másnak, csak Jézusnak.” Tudjuk, hogy Ő már a kegyelem által bennünk él, de nekünk is meg kell tennünk a részünket. Ez azt jelenti, hogy „szeretünk, szeretjük Istent és a felebarátot. Ha tökéletes egységben vagyunk testvéreinkkel, ha Jézus köztünk van, akkor a Szentlélek teljesebben az ajkunkra adja: »Abba, Atya”, ez legyen az imánk. Általa tökéletesen megfelelünk hivatásunknak, hogy hiszünk a szeretetnek, hiszünk a szeretetben, mely karizmánk gyökere. Igen, a Szeretet, az Atya szeret minket. Ő a mi papánk: mitől kell hát félnünk?”
Olvashatunk a kötetben Chiara Lubich néhány imájából is: „Add, hogy megtapasztalhassak valamit a fájdalmaidból, különösen rettenetes elhagyatottságodból, hogy jobban melletted lehessek, és hasonlóbb lehessek hozzád, aki Szereteted végtelenségében kiválasztottál, és magaddal ragadtál engem. (…) Ha te, Jézusom, meghaltál értem – értem! –, hogy is kételkedhetnék irgalmadban? Ha pedig hihetek benne – olyan hittel, amely arra tanít, hogy Isten halt meg értem –, hogyne tennék kockára mindent ennek a szeretetnek viszonzásául? (…) Bizonyos, hogy Te nem engedsz elveszni se engem, se azt a sok szegény embert, hanem mindent megteszel értünk. Ha nem másokért, hát azért, mert túlságosan nagy árat fizettél értünk. (…) Add, Uram, hogy lángtengerben haladjak a világban, és az irántad való szeretettel égessem fel!”
A kötetet Fekete Mária és Paksy Eszter fordították.
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
