1945. február 16-án az I. SS-páncéloshadtest saját erőivel felzárkózott a 46. gyaloghadosztály támadó csoportosítása mögé.
Az 1. SS-páncéloshadosztály már beérkezett erőit két harccsoportba osztva alkalmazták. A hadosztály gyalogsági csoportosítása (Infanterie-Gruppe) Max Hansen SS-Obersturmbannführer parancsnoksága alatt Kuraltól északra foglalta el megindulási állásait. A harccsoport az 1. és 2. SS-páncélgránátos-ezred részeiből, az 1. SS-páncélos-felderítőosztály részeiből, az 1. SS-páncélvadászosztály 1. századából és két 3,7 cm-es légvédelmi gépágyús ütegből állt.
A Farnadtól délkeletre felvonult páncéloscsoport (Panzer-Gruppe) Peiper SS-Obersturmbannführer vezetésével felkészült a 46. gyaloghadosztály sikereinek kihasználására. A harccsoport az 1/I. (vegyes) SS-páncélososztály 21 bevethető Panzer IV és 25 Panther harckocsijából, az 501. SS-nehézpáncélos-osztály 19 harcképes Tiger B nehézharckocsijából, a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és az 1/3. SS-páncélos-utászszázad lövészpáncélosaiból, valamint a 1/I. SS-páncélos-tüzérosztály részeiből állt.
Miután a 46. gyaloghadosztály gránátosai február 17-én reggel áttörték a szovjet védelem harcászati mélységét, Németszőgyéntől délkeletre egy megerődített szovjet páncélelhárító körletbe ütköztek és előrenyomulásuk megakadt. A kora reggeli órákban megindultak az 1. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai is.
A heves harcok közepette előrenyomuló Peiper-páncéloscsoport estére Sárkányfalvánál elérte a Párizs-csatornát. A Hansen-harccsoport az éjszaka folyamán a 46. gyaloghadosztály részeinek támogatásával Sárkányfalva két oldalán hídfőt létesített, amit 18-án a kora reggeli óráktól kezdve erős szovjet ellenállás mellett déli irányú támadásával tovább szélesített.
Peiper páncélosai másnap az utászok által épített pontonhídon 12 óra 50 perctől megkezdték a partváltást, majd déli irányban folytatták támadásukat. Néhány kisebb szovjet páncéltörő reteszállás tüze és a szovjet légierő csatarepülőgépeinek tömeges, de egyelőre hatástalan támadása zavarta csupán előretörésüket. Estefelé elérték a Köbölkút–Párkány útvonalat, majd a Muzslától északkeletre lévő magaslatokat. A harckocsik és lövészpáncélosok éjszakára körvédőképes állásba húzódtak a Köbölkút, illetve Párkány felé vezető utak két oldalán.
Az 1. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportja a Muzslánál elfoglalt állásaiból 19-én kora reggel tovább nyomult Párkány felé, hogy elérje a Garam torkolatát. A németek a párkányi vasútállomásnál szovjet harckocsikba ütköztek, amelyek két Panthert kilőttek. A szovjetek három T–34-et veszítettek. Délután 13.00 óra körül az 1/I. SS-páncélososztály, élén az 1. századdal – kihasználva a saját Tiger B nehézharckocsik és a 12. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportjának tűztámogatását – betört
Párkány északkeleti részébe. Esztergomtól északra a 711. gyaloghadosztály egy rohamcsoportja támadott Párkány irányában és behatolt a helység belső területére.
Mindeközben a Hansen-harccsoport egy része Béla megtisztításával volt elfoglalva. A Párkányért folyó harcok alatt a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Jupp Diefenthal SS-Sturmbannführer vezetésével Nána elfoglalására indult és hamarosan megtisztította a szovjet csapatoktól. A lövészpáncélosok harcát az I/6. SS-páncélosszázad Panzer IV harckocsijai is támogatták.
Az éjszaka folyamán Peiper páncéloscsoportjának 6. és 7. SS-páncélosszázadai délről (a Párkány–Kéménd útvonal két oldalán előretörve), a 46. gyaloghadosztály részei pedig nyugatról intéztek támadást Kőhídgyarmat ellen, de némi területnyereség után február 20-án reggel a szovjet védelem tüzében elakadtak. A Hansen-harccsoport felzárkózott a Kőhídgyarmat előtt elakadt páncélos részekhez és az elért terepszakaszon védelembe ment át. A Peiper-páncéloscsoport zöme közben Párkány területén a harckocsik üzemanyaggal, lőszerrel való feltöltését és a legsürgősebb műszaki karbantartó munkákat végezte el.
Február 21-én hajnalban a Peiper-páncéloscsoport (a Hansen-harccsoport páncélosokra felkapaszkodott SS-páncélgránátosaival) a 46. gyaloghadosztály kijelölt harccsoportjaival déli és nyugati irányból betörtek a megerődített, aknamezőkkel védett Kőhídgyarmatra, majd elérték annak déli felét és a helység központját. A községben a szovjetek harckocsikat, lángszórókat és számos páncéltörő ágyút összpontosítottak. A szívós szovjet védelem megakasztotta a támadást, így a jelentős veszteséget szenvedett németek védelembe mentek át. A sötétség beálltával az 1. SS-páncéloshadosztály és a 46. gyaloghadosztály erői újabb Kőhídgyarmat elleni támadásra indultak. Az ismét fellángoló éjszakai harcban 21.00 órára sikerült birtokba venni a község egészét.
Február 22-én reggeltől a szovjetek megmaradt hídfőjükben igen heves ellenállást tanúsítottak. Az 1. SS-páncéloshadosztály és a 46. gyaloghadosztály Kőhídgyarmatot megtisztító részei felszámolták a szovjet ellenállási fészkeket mind a helységben, mind pedig a Garam nyugati partján. Az 1. SS-páncéloshadosztály egy páncélozott harccsoportja (az 1/I. SS-páncélososztály és a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj részei) tovább nyomult észak felé és birtokba vette a Kéménd és Kőhídgyarmat közötti útelágazást a Párizs-csatorna partján.
A szovjetek továbbra is elszántan védekeztek. Az I. SS-páncéloshadtest páncélosvesztesége jelentős volt: két hadosztályának február 23-án összesen már csak 43 harcképes páncélosa maradt.
Február 24-én hajnali 02.00 órakor rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a megmaradt szovjet hídfő teljes felszámolása. Az 1. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportja dél felöl támadta meg Kéméndet, mögötte haladtak a Hansen-harccsoport kötelékei. A jól kiépített szovjet állásrendszert több páncélelhárító támpont védte, az egyik közülük 37 nehéz páncéltörő ágyút foglalt magába. A Peiper-páncélocsoport a 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztály egy harccsoportjának támogatásával áttörte a szovjet páncélelhárító körletet, majd elkeseredett helységharcban betört Kéménd területére.
A helység elfoglalása és megtisztítása az 1. és 2. SS-páncélgránátos-ezredre várt. Miután heves küzdelemben elfoglalták a 150-es magassági pontot, egy újabb német tüzérségi tűzcsapás után délről és nyugatról megrohamozták Kéméndet. A rohamosztagok élén Sturmgewehr–44 gépkarabéllyal felszerelt páncélgránátos-rajok haladtak. Mögéjük zárkóztak fel századaik. Házról házra folyt a hullámzó küzdelem: a német századok hol elakadtak, hol pedig ismét előretörtek. Végül késő délutánra sikerült teljesen megtisztítani a szovjetektől a helységet.
Aznap a hadosztálynak két Panther és 11 Panzer IV harckocsija, három rohamlövege, 17 Panzer IV/70 vadászpáncélosa és két Tiger B nehézharckocsija volt bevethető állapotban. A páncélgránátosok három közepesen erős, három átlagos és kettő gyenge zászlóaljában mintegy 1700 főnyi harcoslétszámot jelentettek. A tüzérség három könnyű és három nehéz ütegből, valamint két könnyű és egy nehéz sorozatvető-ütegből állt. A támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály mozgékonysága 74 százalék volt.
A Dél Hadseregcsoport február 24-én 17 óra 20 perckor kapott jelentést a német 8. hadseregtől a szovjet hídfő teljes felszámolásáról. A szovjetek összesen mintegy 700 hadifoglyot, 4000 halottat, 90 páncélost, 334 löveget és számos más haditechnikai eszközt veszítettek.
A szovjetek teljes veszteségéből Pötschke 1/I. SS-páncélososztálya 25 T–34 harckocsit kilőtt, 18 tüzérségi löveget, 164 páncéltörő ágyút megsemmisített, illetve zsákmányolt; nyolc páncéltörő puskát, 55 tehergépkocsit és 32 országos járművet megsemmisített, 30 (magyar, olasz, brit és német gyártmányú) páncélost pedig zsákmányul ejtett.
Az 1. SS-páncéloshadosztály a garami harcok során mintegy 1200 főnyi halottat, sebesültet és eltűntet veszített. Legalább 50 páncélosa vált harcképtelenné, de ezek legtöbbjét még ki lehetett javítani.
Míg az I. SS-páncéloshadtest csapatai a Garam mentén harcoltak, a Dél Hadseregcsoport egyéb alakulatai gőzerővel készültek a „Frühlingserwachen” hadműveletre. Az 1. SS-páncéloshadosztályt testvérhadosztályával együtt a délkeleti főirányban kívánták bevetni.
Március 1-én az ekkor 18 871 főt számláló hadosztály Érsekújvár déli körzetéből meg is kezdte az átcsoportosítást Veszprém–Zirc térségébe. A kerekes járművek a Komárom–Győr–Románd–Zirc–Veszprém útvonalon haladtak. A lánctalpas járműveket vasúton szállították, de a harckocsik számára készült különleges vasúti kocsik hiánya miatt ez késedelmet szenvedett. A megkezdődött olvadás miatt a talaj járművek számára a kiépített utakon kívül szinte járhatatlanná vált.
Március 5-ére virradó éjszaka az 1. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai elfoglalták készenléti állásaikat Polgárditól délkeletre. A LSSAH március 3-i adatok szerint négy bevethető Tiger B-vel, 26 Pantherrel, 14 Panzer IV-rel, 15 vadászpáncélossal és rohamlöveggel, valamint 21 darab 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval rendelkezett. Gyalogsága három 400 főnél erősebb, egy több mint 300 fős és három 200 főnél erősebb harcoslétszámú zászlóaljból állt. Ez hét zászlóaljban legkevesebb 2100 fő páncélgránátost jelentett. Tüzérségét négy könnyű és három nehéz üteg, valamint két közepes és egy nehéz sorozatvető-üteg alkotta. A hadosztály mozgékonysága 72 százalék volt, s csak korlátozott támadó feladatokra tartották alkalmasnak.
Március 6-án hajnali 04 óra 30 perckor a hadosztály tüzérségi tűzelőkészítés nélkül indította meg támadását. A 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja a felázott talajon küszködve kora délután elfoglalta és megtartotta a 149-es magaslatot Kislángtól északkeletre.
Pötschke SS-Sturmbannführer páncéloscsoportja Kisláng északkeleti előteréből délnyugat felé indított támadást a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály erőinek hátába. Azonban két kilométer megtétele után az SS-páncélosok a 149-es magaslattól nyugatra elakadtak a sárban. A szovjetek által telepített aknamezők számos német harckocsit és rohamlöveget harcképtelenné tettek. Nehezítette a németek dolgát, hogy lőszerhiány miatt saját tüzérségük csak alig támogathatta őket.
Az 1. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja valamivel később kezdte meg előrenyomulását keleti irányban. Az 1. SS-páncélvadászosztály két századnyi Panzer IV/70 vadászpáncélosa által támogatott SS-páncélgránátosok közelharcban áttörték a szovjetek állásait és este elérték Soponya nyugati szélét. Két zászlóaljuk átkaroló manőverrel betört a helységbe, de annak déli része a szovjetek kezén maradt. Addigra a vadászpáncélosok zöme már elakadt a sárban, s így a német gyalogságnak támogatásuk nélkül kellett harcolnia.
Március 7-ére virradó éjjel Kumm SS-Brigadeführer átcsoportosította erőit. Miután az 1/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Soponya északi részén maradt, Ödönpuszta körzetében gyülekezett a hadosztály új, súlyponti csoportosítása. A harccsoport Peiper SS-Obersturmbannführer páncéloscsoportjából és a két SS-páncélgránátos-ezred részeiből állt. A kötelék korareggel indította meg támadását. Megkerülték Kálozt, majd kelet felé fordulva elérték a Káloz–Simontornya utat. A 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja lezárta az utat dél felől, a páncéloscsoport pedig délről hátba támadta a Kálozt védő szovjet csapatokat és 12.00 óra körül betört a helységbe. Rövid, de heves küzdelem után Kálozt elfoglalták a németek.
Kálozt az 1/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj biztosította. A páncéloscsoport az 1. SS-páncélgránátos-ezred fennmaradt részével észak felé fordult, hogy birtokba vegye Soponyát. A helység déli részét védő szovjeteket az 1/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj észak-északnyugat felől támadó erőivel együtt estig bekerítették és közelharcban megsemmisítették. A szovjetek egy része a Sárvíz-csatornán át keleti irányba tört ki.
Március 8-án az 1. SS-páncéloshadosztály csak késő délután folytatta támadását. A jobbszárnyon bevetett 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja Káloztól dél felé támadott és este elfoglalta Nagyhörcsökpusztát. A páncéloscsoport estig csatlakozott hozzá. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred zászlóaljai egész nap Soponya és Káloz megtisztításával voltak lekötve.
Az aznapi harcokban Kumm csapatai 57 halottat (ebből egy tiszt), 263 sebesültet (ebből három tiszt) és egy eltűntet, összesen 321 főt veszítettek.
A hadosztály aznap 23 harcképes harckocsival, hét rohamlöveggel és vadászpáncélossal, valamint 133 lövészpáncélossal és páncélgépkocsival rendelkezett. 41 harckocsin, 15 rohamlövegen és vadászpáncéloson, illetve 49 lövészpáncéloson és páncélgépkocsin a karbantartók dolgoztak. Az 1. SS-páncéloshadosztály az első három csatanap alatt megsemmisült páncélost nem veszített. Az 1. SS-páncélosezred alárendeltségében harcoló 501. SS-nehézpáncélos-osztály összesen 31 harcképes Tiger B harckocsival és Flak-Panzer IV légvédelmi páncélossal, illetve kilenc lövészpáncélossal rendelkezett. Javítás alatt állt 23 harckocsija és két lövészpáncélosa.
Másnap, március 9-én reggel már a hadosztály mindkét szárnya folytatta támadó tevékenységét. Nagyhörcsökpuszta körzetéből a jobbszárnyon a Peiper-páncéloscsoport és a 2. SS-páncélgránátos-ezred részei Simontornya felé, míg a balszárnyon az 1. SS-páncélgránátos-ezred az 1. SS-páncélos-felderítőosztállyal és az 1. SS-páncélvadászosztállyal közösen Sáregres felé lendült támadásba.
A Peiper-páncéloscsoport a kedvezőtlen talajviszonyok és az aknamezők ellenére ismét úgy harcolhatott, mint korábban a keleti fronton. A normandiai és ardenneki harcokban az angolszász légiuralom megakadályozta ezeket a nappali páncélostámadásokat. Elöl a Tiger B, Panther és Panzer IV harckocsik haladtak széles vagy tompa ékalakzatban. Mögöttük nyitott alakzatban a 2 és 3,7 cm-es gépágyúkkal felszerelt légvédelmi páncélosok haladtak, amelyeknek helységharcok esetén a páncélgránátosokat kellett támogatniuk. Velük tartott néhány Panther harckocsi is, amelyek a felbukkanó szovjet páncélosok ellen vették fel a küzdelmet. A harckocsik mögött a lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóalj bontakozott szét.
A jobbszárny-csapatok elérték a Jánosházamajor körüli magaslatokat, de itt a szovjetek páncéltörő reteszállása és a Sió-csatorna déli partjáról lőtt szovjet tüzérségi tűz megállította őket. A balszárnyon harcoló csapatok a Nagyhörcsökpuszta–Sáregres útvonalon előrenyomulva Huszárpuszta és Fáncspusztánál szilárd szovjet védelembe ütköztek. Miután itt az ellenállást letörték folytatták támadásukat, de egy szovjet páncéltörő reteszállás Sáregres előtt őket is megállította.
Késő délután mindkét szárny felújította támadását. A jobbszárnyon Simontornyától nyugatra lévő magaslatokig, a balszárnyon Sáregresig sikerült előrenyomulni. A hadosztály éjszakára ezen a vonalon ment át védelembe. Március 10-én az 1. SS-páncéloshadosztály folytatta támadását a Simontornya és Sáregres körül létesített szovjet állások ellen. A szovjetek e két hídfőjüket a Sió-csatornán harckocsi- és gyalogsági ellenlökések sorozatával elszántan védelmezték, mivel a Cece-Simontornya útvonalon mozgatták előre tartalékaik nagy részét.
A hadosztály tehermentesítésére ezen a napon bevetették a német 23. páncéloshadosztályt is, amely a Soponya–Sáregres útvonalon érkezett. A szovjet tüzérségi tűz miatt csupán este érték el az 1. SS-páncéloshadosztály egységeit Sáregres előtt. A hadosztályparancsnok szerint a hadosztály, miután elérte a Sió északi partját, felkészült az átkelésre. Ehhez azonban aknák ezreit kellett felszedni, ami időbe telt. Ráadásul az egyre erősödő szovjet tüzérség a hadosztály utánpótlási útvonalát is belőtte.
Az 1. SS-páncéloshadosztály aznap négy harcképes Tiger B, 11 Panther és 12 Panzer IV harckocsit, valamint 12 nehéz páncéltörő ágyúvat vethetett be. A gyalogság harcoslétszáma hat gyenge és két átlagos zászlóaljban legkevesebb 1000 főt tett ki. Tüzérsége három könnyű és egy nehéz tarackos ütegből, egy ágyúsütegből, valamint két közepes sorozatvető-ütegből állt. Három 21 cm-es sorozatvetőhöz nem volt vontatójármű. A hadosztály mozgékonysága 70 százalék volt, de támadásra csak korlátozottan volt alkalmas. A „LSSAH” napi létszáma 12 461 fő volt, ebből harcképes 4288 fő.
Március 11-én megkezdődött a küzdelem a Sió-csatorna partján. Az 1. SS-páncéloshadosztály a 23. páncéloshadosztállyal közösen megpróbálta felszámolni a szívósan védett szovjet hídfőket Simontornya és Sáregres körzetében. A megerősített szovjet tüzérség és a csatarepülőgépek állandó támadásai tovább szilárdították a 68. gárda- és a 236. lövészhadosztály védelmét.
Ennek ellenére az 1. SS-páncéloshadosztály páncélgránátos-harccsoportjai a 12. SS-páncéloshadosztály alárendelt 26. SS-páncélgránátos-ezredével közösen Simontornya és Ozora között kijutottak a Sió-csatorna északi partjára. A 23. páncéloshadosztály betört Sáregresre, de estig nem tudta birtokba venni.
A Dél Hadseregcsoport elképzelése szerint az 1. SS-páncéloshadosztálynak a Sió-csatornán, a 23. páncéloshadosztálynak pedig a Sárvíz-csatornán kellett hídfőket foglalni abból a célból, hogy innen kiindulva a rendelkezésre álló páncéloserőkkel indítsanak támadást a két dunai átkelőhely, Dunaföldvár és Dunapentele irányába.
Március 12-én tovább folyt a harc Simontornya térségében. Az 1. SS-páncéloshadosztály a 26. SS-páncélgránátos-ezreddel együtt felkészült az újabb támadásra. Hajnali 04 óra 30 perckor az 1. SS-páncélgránátos-ezred, az 1. SS-páncélos-felderítőosztály és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei Igartól délre támadást indítottak a Sió-csatorna felé, de Simontornyától nyugatra a parton a szovjet védők tüzében elakadtak. Késő délután azonban sikerült az átkelés, miután az SS-páncélos-utászok roham- és gumicsónakokat is bevetettek. Miután átlépték a vasútvonalat, rohammal bevették a déli parton húzódó magaslatokat.
Eközben a Peiper-páncéloscsoport a páncélgránátosok egy részével megindult Simontornya felé és betört a helység nyugati felébe. A háztól házig vívott heves helységharcban a páncéloscsoport öt harckocsit veszített, de végül elfoglalták Simontornyát. A település körül hamarosan mindenfelé az 1. SS-páncéloshadosztály nehézfegyverei foglaltak tüzelőállást.
Március 13-án az 1. SS-páncéloshadosztály az előző nap kialakított hídfő bővítéséért harcolt. A hadosztály tüzérség, gyalogsági nehézfegyverek és légvédelmi lövegek tűztámogatásával meginduló 1. SS-páncélgránátos-ezred és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei elkeseredett harcok után elfoglalták a 220-as magaslatot Simontornyától délre. A szovjetek harckocsik és csatarepülőgépek által támogatott ellenlökésekbe kezdtek, de ezeket a németek visszaverték, majd hídfőjüket a simontornyai temető déli pereméig tolták ki.
A hídfő védelmében az 1. SS-páncélos-utászzászlóalj a jobbszomszéd 12. „Hitlerjugend” SS-páncéloshadosztálytól kapott utászszázad segítségével hozzálátott a hídveréshez. A munka az erős szovjet tűz miatt lassan haladt, majd az estére elkészült híd beszakadt egy német páncélos alatt. Emiatt a túlparton lévő hídfőben harcoló SS-páncélgránátosok támogatására rendelt Panzer IV/70 vadászpáncélosok közül csak kettő juthatott át a déli partra, amelyek hatásos tűztámogatást adtak és két szovjet önjáró löveget harcképtelenné tettek. A híd megjavítása után újabb négy SS-vadászpáncélos érkezett.
Az offenzíva első nyolc csatanapján (március 6-13. között) a hadosztály 211 halottat (ebből hat tiszt), 1075 sebesültet (ebből 16 tiszt) és 149 eltűntet (ebből egy tiszt), összesen 1435 főt veszített. Az 1. SS-páncéloshadosztály aznapi létszáma 12 075 fő volt, de ebből csak 3492 fő volt harcképes. Meglévő 86 harckocsijából 28, 22 darab rohamlövegéből és vadászpáncélosából 12 volt bevethető. A többi javítás alatt állt. Március 6-13. között a harcokban 12 harckocsija és egy vadászpáncélosa semmisült meg. Lövészpáncélosai és páncélgépkocsijai száma ekkor 198 darab, ebből 152 bevethető volt.
Március 14-én a német hídfő kiterjesztésére tett kísérletek tovább folytak. Délelőtt az 1. SS-páncélgránátos-ezrednek és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részeinek állandó szovjet ellenlökéseket kellett visszaverni. Délután viszont a két SS-páncélgránátos-ezred ment át támadásba. Lendületes előretöréssel sikerült elfoglalniuk a Simontornyától két kilométerre délkeletre lévő 115-ös magaslatot, s ezzel tovább szélesíteni a hídfőt. Időközben a Sió-csatornán átívelő híd tüzérségi találat miatt nehezebb járműveket már nem bírt el. Ezért kissé nyugatabbra a németek újabb híd építésébe kezdtek.
A 2. SS-páncélgránátos-ezred az 1. SS-páncélvadászosztály vadászpáncélosaival és a 23. páncéloshadosztály erőivel Sáregrestől támadást intézett a szovjetek Sárvíz-csatornán foglalt hídfője ellen, s Cece irányában visszavetették őket a túlsó partra. Az offenzíva kilencedik napján a németek számára is nyilvánvaló lett, hogy a szovjetek „hadműveleti jelentőségű ellentámadásra” készülnek. Mivel a 3. Ukrán Front előkészületeit főként Székesfehérvár és Zámoly között észlelték, az 1. SS-páncéloshadosztály zsákszerűen benyomuló arcvonala mögött veszélyes szovjet csapatösszevonások körvonalazódtak.
Másnap, március 15-én az 1. SS-páncéloshadosztály csapatai továbbra is hídfőjük további kibővítéséért harcoltak. Az 1. SS-páncélgránátos-ezrednek az 1/II. SS-páncélos-tüzérosztály támogatásával délig sikerült a hídfőt 500 méterrel kimélyíteni és a 133-as magaslatot is bevenni. Ezzel egy időben az ezred egyik rohamosztaga Simontornyától két kilométerre keletre felvette az összeköttetést a Sáregrestől délre harcoló 2. SS-páncélgránátos-ezred részeivel.
A hadosztály 1. SS-páncélos-felderítőosztálya a 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztály alárendeltségében védekezett Káloztól keletre. Az 1. SS-páncélosezred maradványait pedig már 14-én kivonták Simontornyáról és Dég körzetében gyülekeztették.
Március 15-én a hadosztály páncélosállománya 32 (ebből bevethető nyolc) Tiger B-ből, 32 (18) Pantherből, 29 (14) Panzer IV-ből, 20 (kettő) Panzer IV/70-ből, hét (három) rohamlövegből és hat (három) Flakpanzer IV-ből állt.
Az I. SS-páncéloshadtest két páncéloshadosztálya egyre lassabban haladt déli irányban. A hadtest keleti szárnya nyitott volt, s a dombos terep sem kedvezett a páncélosok alkalmazásának. Ezért Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka azt tervezte, hogy a I. és II. SS-páncéloshadtest, valamint a III. páncéloshadtest erőivel a Sárkeresztúr– Gárdony vonalról kelet felé indít támadást. Ennek érdekében az I. SS-páncéloshadtest erőit is át kellett csoportosítani, de a szovjetek megtévesztése miatt az ádándi és simontornyai hídfőt egyelőre még tartani akarták.
Március 16-án kora délután megkezdődött a 3. Ukrán Front csapatainak és a 2. Ukrán Front részeinek úgynevezett „bécsi támadó hadművelete”. Ezzel az 1. SS-páncéloshadosztályt is magába foglaló 6. (SS-) páncéloshadsereg hátában igen kritikussá vált a helyzet. Ettől függetlenül a hadosztály tovább védte kialakított hídfőjét a Sió-csatorna déli partján.
Miután sikerült kijavítani a hidat, a beérkező nehézfegyverek támogatásával az 1. SS-páncélgránátos-ezred vissza tudta verni a szovjetek tüzérségi tűzzel kísért támadásait.
Másnap, 17-én megkezdődött a hadosztály felváltása és északra való átcsoportosítása. Miközben az SS-páncélgránátosok egész nap védekeztek Simontornyától délre, a nehézfegyverzetet a csatornán át fokozatosan kivonták. Mivel azonban egy vadászpáncélos alatt a hadihíd újra berogyott, az elszakadó manővert másnapra kellett halasztani.
A hadosztály aznap 12 370 főnyi napi létszámából 4215 fő volt harcképes. Páncélosai közül kilenc Tiger B, 14 Panther, 14 Panzer IV harckocsi és négy Panzer IV/70 vadászpáncélos volt bevethető állapotban. Gyalogsága egy közepesen erős, négy átlagos és két gyenge zászlóaljból állt, legkevesebb 1300 főnyi harcoslétszámmal. A hadosztálytüzérség három könnyű és három nehéz tarackos ütegből, egy ágyús ütegből és két sorozatvető-ütegből állt. A seregtest mozgékonysága 68 százalék volt s korlátozott támadásra alkalmasnak tartották.
Március 18-án hajnalban tovább folyt a hadosztály kivonása a simontornyai hídfőből és átcsoportosítása Dég–Enying körzetébe. A manőver aznap 18.00 óráig be is fejeződött. A hadosztály felkészült, hogy a következő éjszaka Várpalota térségébe vonuljon, mivel az I. SS-páncéloshadtestnek itt kellett összpontosítania csapatait, hogy a támadó szovjet 4. és 9. gárdahadseregek, valamint a másnap meginduló 6. gárda-harckocsihadsereg feltartóztatása céljából ellentámadást hajtson végre északkeleti irányba, és ezzel helyreállítsa a német 6. hadsereg korábbi arcvonalát Székesfehérvár és Mór között.
Az 1. SS-páncélos-felderítőosztály továbbra is a 2. SS-páncéloshadosztály alárendeltségében harcolt.
Mivel többé már nem volt jelentőségük, a Dél Hadseregcsoport aznap megszüntette a 6. (SS-) páncéloshadsereg alakulatainak fedőneveit. Így az 1. SS-páncéloshadosztályt is ismét saját nevén említették. Március 19-én kiderült, hogy a hadosztály számára kijelölt körzetbe a szovjet 9. gárdahadsereg és 6. gárda-harckocsihadsereg támadó élei már benyomultak. Ezért a hadosztály menetelő csapatainak először meg kellett tisztítani gyülekezési körletüket. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred részei az 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály támogatásával Várpalota körül menetből azonnal támadásba mentek át.
A páncéloscsoportnak alárendelt 2/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái Diefenthal SS-Sturmbannführer vezetésével lövészpáncélosaikról leszállva, házról házra folytatott küzdelemben foglalták vissza Inotát a szovjetektől, majd a településtől keletre állásokat létesítettek. A lövészpáncélos-zászlóalj által kialakított biztosító vonal mögött gyülekezett délután 16.00 óra körül a hadosztály páncéloscsoportja is. Este a szovjetek ellenlökést indítottak, de az 1. SS-páncéloshadosztály erői nyolc harckocsijukat kilőtték.
Március 20-án a LSSAH szembekerült a 3. Ukrán Front főirányban támadó 9. gárdahadseregének csapataival és az azokat támogató 6. gárda-harckocsihadsereg páncélosaival. Az 1. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai a még harcképes harckocsik és vadászpáncélosok támogatásával az Inota–Bakonykúti vonalról támadást indítottak Csór és az Inotától három kilométerre északkeletre húzódó magaslatok irányába. Az akció kezdeti sikerek után a szovjetek tüzében elakadt. A szovjetek ellenlökésbe kezdtek. Harckocsijaik a Székesfehérvár– Veszprém útvonal mentén támadva az 1. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportját és a hadosztály páncéloscsoportját visszavetették Inotáig, majd északról és délről átkarolták a hadosztály erőit. Miután 12.00 óra körül a szovjetek betörtek Inotára is, a németek helyzete egyre kritikusabbá vált.
Az 1/7. SS-páncélosszázad hat Panzer IV harckocsija és két Tiger B nehézharckocsi napközben Inotától keletre a Székesfehérvár felől Várpalotára vezető utat biztosította. Az egész nap itt tomboló harcokban az 1/7. SS-páncélosszázad 19 szovjet harckocsi kilövését jelentette. A harcokba az 1/1. SS-páncélosszázad Lovagkereszttel kitüntetett parancsnoka, Werner Wolff SS-Obersturmführer is súlyosan megsebesült.264 Sötétedéskor a beszivárgó szovjet lövészerők miatt Pötschke SS-Sturmbannführer úgy döntött, feladják Inotát és Várpalota irányába vonulnak vissza.
Az Inotától nyugatra mozgó szovjet harckocsik ellen Kumm SS-Brigadeführer, hadosztályparancsnok napközben egy Tiger B nehézharckocsit küldött, amely meg is találta a szovjeteket és 15 páncélosukat kilőtte. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred egy hirtelen átcsoportosított zászlóalj-harccsoportja átfésülte a Várpalota–Székesfehérvár útvonal menti erdős részt és újabb 15 szovjet harckocsit semmisített meg.
Ezzel egy időben a hadosztály hevenyészet keleti arcvonalát a szovjetek harckocsikkal, lövészerőkkel és tüzérséggel támadták. Az állásokat estig Várpalota keleti széléig kellett visszavenni. A visszavonulás miatt elvágott 1/7. SS-páncélosszázad hat Panzer IV harckocsija és az alárendelt két Tiger B páncélos 21-ére virradó éjjel a szovjetek által elfoglalt Inotán keresztül(!) tört át Várpalotánál harcoló saját csapataikhoz, miközben az élen haladó Tiger több T–34 harckocsit kilőtt. Az 1. SS-páncélosezred keretében harcoló 501. SS-nehézpáncélos-osztály parancsnoka, Heinz von Westernhagen SS-Obersturmbannführer – miután betegsége miatt leváltották beosztásából – aznap főbe lőtte magát. Utódja Heinz Kling SS-Sturmbannführer lett.
Március 21-én folytatódtak a harcok Várpalota és Inota körzetében. A Hansen-harccsoport az 1. SS-páncélosezred megmaradt Panther harckocsijaival Várpalotánál megállította három, harckocsikkal támogatott szovjet lövészhadosztálynyi erő támadását. E harcok során a németek 15 szovjet harckocsi kilövését jelentették.
Az 1. SS-páncélosezred erői Várpalota déli részén hét szovjet páncélost semmisítettek meg, saját veszteségük három harckocsi volt. Konrad Heubeck SS-Untersturmführer, aki Wolff sebesülése után átvette az 1/1. SS-páncélosszázad Panthereinek irányítását, Várpalotán 11 szovjet ISZ–2 nehézharckocsit lőtt ki. Ezzel Heubeck a háború során már 52 ellenséges páncélost lőtt ki. Tettéért 1945. április 17-én megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét.
Valamivel később Heubecket két Pantherrel és az 501/3. SS-nehézpáncélos-század egy Tiger B nehézharckocsijával (parancsnoka Birnschein SS-Hauptsturmführer) újabb bevetésre küldték, hogy biztosítsák a Veszprém felé vezető utat Öskü és Hajmáskér felöl. Nem sokára Veszprém felé tartó szovjet páncélosokba ütköztek, amelyek közül kétórás tűzharcban 17 darabot kilőttek.
A hadosztály még Inotától keletre harcoló részei estig nyugat felé áttörtek és csatlakoztak saját csapataikhoz.
A 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja – megerősítve az 1. SS-páncélvadászosztály még bevethető Panzer IV/70 vadászpáncélosaival és az 1. SS-páncélos-utászzászlóalj részeivel – azt a feladatot kapta, hogy állítsa helyre az összeköttetést a 12. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyával. A harccsoport azonban Téstől nyugatra túlerőben lévő szovjet lövészkötelékek támadását volt kénytelen visszaverni. Időközben a 9. „Hohenstaufen” SS-páncéloshadosztállyal Ösitől két kilométerre északkeletre átmenetileg helyreállt az összeköttetés.
Várpalotát egész nap támadták a szovjetek. Az 1. SS-, 3. „Totenkopf” SS- és 9. SS-páncéloshadosztály részei többször visszaverték őket.
Délután a szovjetek újabb erőket vetettek be észak, kelet és délkelet felől. A heves harcokban a németek összesen 45 szovjet páncélos kilövését jelentették. A várost végül 19.00 óra körül birtokba vették a szovjetek.
Inota és Várpalota között a hadosztály utóvédjeként a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai harcoltak.
Várpalotától délre az 1. SS- és 3. SS-páncéloshadosztályok kisebb kötelékei még kitartottak és a három lövészhadosztállyal támadó szovjeteket 15 harckocsijuk kilövése után feltartóztatták.
Március 22-én az 1. SS-páncéloshadosztály délen az 1. SS-páncélgránátos- és 1. SS-páncélosezrede még harcképes páncélgránátos-, illetve páncélos kötelékeivel Öskütől keletre lezárta a Várpalota–Veszprém útvonalat. A 2. SS-páncélgránátos-ezred részei, megerősítve az 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály lövegeivel és az 1. SS-páncélvadászosztály még bevethető vadászpáncélosaival Téstől nyugatra foglaltak állást. A szovjetek támadása a déli harccsoportot Öskünél bekerítette, az északon harcoló csapatokat pedig Olaszfalu irányába vetette vissza. A két csoportosítás között híradókapcsolat már nem volt.
A déli harccsoport, ahol a hadosztályparancsnok is tartózkodott, a Pötschke-páncéloscsoportot küldte előre, hogy a kitöréshez Veszprém felé tisztítsa meg az utat. A 16 harckocsiból és néhány lövészpáncélosból álló harccsoport Litért 13.00 óra körül még harc nélkül elérte. Az üzemanyag-feltöltés után 14 óra 30 perc körül északnyugati irányba ismét meginduló páncélosok nem sokkal később a Hajmáskéren át előretört szovjet harckocsik lesállásba futottak és súlyos veszteségeket szenvedtek. Hét harckocsi és néhány lövészpáncélos megsemmisült, de a személyi veszteség is jelentős volt. Az SS-páncéloscsoport dél felé visszavonult. Később kerülővel elérte Veszprémet is, immár harc nélkül.
Március 23-án az 1. SS-páncéloshadosztály egymástól elszakított csoportjai külön-külön folytatták védekező harcukat. A 2. SS-páncélgránátos-ezred részei, csatlakozva a 12. SS-páncéloshadosztály erőihez, harcolva vonultak vissza a Lókút–Zirctől nyugatra lévő magaslatok vonalára. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred részei az 1. SS-páncélosezred maradványaival, az 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály és az 1. SS-páncélvadászosztály részeinek támogatásával Veszprém körül harcoltak, de a várost a délutáni órákban mégis feladták.
Mivel a hadosztályparancsnok által vezetett déli harccsoport a német 6. hadsereg sávjába ért, Hermann Balck páncélos tábornok, a hadsereg parancsnoka közvetlen alárendeltségébe utalta Kumm SS-hadosztály-harccsoportját. Balcktól azt a feladatot kapták, hogy Veszprémtől északi irányba, Hajmáskér és Kádárta felé szakadjanak el az ellenségtől és Márkó keleti szélén foglaljanak állást.
Napközben, a Veszprém körül harcoló páncéloscsoport parancsnoka, Pötschke SS-Sturmbannführer helyzetmegbeszélés közben más tisztekkel együtt egy aknavető-támadás közben halálosan megsebesült. A parancsnok nélkül maradt harccsoport kilenc harcképes páncélosával a továbbiakban Márkó felé igyekezett.
A Veszprém környéki harcok után az 1. SS-páncéloshadosztály nem volt többé más, mint kis létszámú harccsoportok laza köteléke. Ezredekről, zászlóaljakról vagy osztályokról már nem lehetett beszélni. Az 1/I. SS-páncélososztály megmaradt Panzer IV harckocsijait Klingelhöfer SS-Hauptsturmführer vezette, a megmaradt Tigerek és Pantherek irányítását pedig Birnschein SS-Hauptsturmführer vette át. Az osztálytörzset kikapcsolták a harcvezetésből, arra csupán az utánpótlás szervezése maradt.272
Március 24-én az 1. SS-páncéloshadosztály déli harccsoportja továbbra is a német 6. hadsereg alárendeltségében harcolt, noha azt a 6. (SS-) páncéloshadsereg törzse már többször visszakérte.
A hadosztály zöme és a 25. légvédelmi tüzérezred éjjel kénytelen volt feladni állásait Márkó körül, hogy elkerülje a szovjet harckocsizó alakulatok bekerítő manőverét. Délelőtt Herend keleti szélén védekezett a harccsoport, s a szovjet gyalogság arcból indított támadását hat harckocsi kilövése mellett visszaverte. Ekkor a szovjetek két oldalról megkerülték a németek állásait. Délután Városlődnél a szovjetek már frontális támadás nélkül, egyből megkerülő manőverrel szorították ki az SS-kötelékeket állásaikból.
A szovjeteket csak Kislőd előtt sikerült átmenetileg megállítani, amikor az 1. SS-páncélgránátos-ezred harckocsik, vadászpáncélosok és légvédelmi lövegek támogatásával este feltartóztatta előretörésüket. Kislődtől délre a 2/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj, Úrkút keleti szélén pedig az 1. SS-páncélos-felderítőosztály maradványai foglaltak védőállást.
A 2. SS-páncélgránátos-ezredből álló másik harccsoport (a hadosztály parancsnoki törzsével együtt) késő délután Bakonyjákónál harcolt, majd a szovjet harckocsik nyomása elől a Kup–Pápakovácsi–Ugod vonalra vonult vissza.274 Ezzel az északi és déli hadosztály-harccsoportok között tovább tágult a rés, amelyen át szovjet erők törtek előre Tapolcafőn át Pápa felé.
Mivel délen is megszakadt az összeköttetést a 3. páncéloshadosztály felé, az 1. SS-páncéloshadosztály Kislődnél védekező harccsoportját a bekerítés veszélye fenyegette.
Március 25-én délután az 1. SS-páncéloshadosztály Kislődnél harcoló harccsoportjának szerepe felértékelődött, mivel az I. SS-páncéloshadtestnek feltétlenül szüksége volt rá Pápa körzetének védelméhez.
A Veszprém–Devecser útvonal mentén nyugati irányba törő szovjetek 17 harckocsival Magyarpolány felől támadást intéztek a műút felé Bakonygyepesnél, de az 1. SS-páncéloshadosztály részei hét páncélos kilövésével visszaverték a támadást. Mivel azonban az SS-kötelékeket a német 1. népi-hegyihadosztály erői csak délután váltották le, a 6. hadseregtől nagy nehézségek árán visszaszerzett SS-hadosztály-harccsoport 16.00 óra körül még Devecsernél gyülekezett, hogy Pápa felé vonuljon. A szovjetek 15 páncélos támogatásával visszavetették a népi-hegyihadosztály felderítőosztályát, s így elfoglalták Ajkarendeket és Bakonygyepest is.
Március 26-án az 1. SS-páncéloshadosztály legyengült erői Noszlop– Kup–Pápakovácsi vonalában, támpontszerűen megszállt arcvonalon próbálták meg feltartóztatni a szovjeteket. Dél körül a jobbszárnyon, Noszlopnál az erők egy részét megkerülték és bekerítették a szovjetek, így az 1. SS-páncélgránátos-ezred kénytelen volt nyugati irányban a Marcalig hátrálni. A hadosztály egyéb részei is ide szorultak vissza. Mivel a szovjetek a hadosztály jobbszárnyán harcoló erők megkerülésével benyomultak 117a német 6. (SS-) páncéloshadsereg és 6. tábori hadsereg között tátongó résbe, ellenállás nélkül kelhettek át a Marcalon és törhettek be Celldömölkre.
Március 27-én a szovjetek széles arcvonalon intéztek támadást az 1. SS-páncéloshadosztály Celldömölk és Kenyeri között húzódó állásai ellen. A 2. SS-páncélgránátos-ezred részei Kenyeritől délre, az 1. SS-páncélgránátos-ezred pedig Celldömölktől északnyugatra harcolt. A hadosztály leharcolt harccsoportjainak délig vissza kellett vonulniuk a Rába folyó vonaláig, s annak nyugati partján újabb védővonalat kiépíteni.
Ez csak részben lehetett sikeres, mivel nem volt ehhez elegendő erő, s a szovjetek már az SS-harccsoportok beérkezése előtt átkeltek a Rábán. Sárvárnál az 1. SS-páncélgránátos-ezred egy kisebb köteléke az 1. SS-páncélvadászosztály és 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály maradványaival megerősítve tartott egy kisebb hídfőt, amíg a hadosztály utolsó elemei is át nem keltek a folyón. A szovjetek 16.00 óra körül a hídfőt felszámolták.
Mivel a szovjetek Répcelaknál is átkeltek a Rábán, a hadosztály délután megmaradt páncélosaiból és a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosaiból harccsoportot képezett és bevetette azt Hegyfalu és Jákfa között.
Március 28-án a Rábán átkelt szovjet erők, folytatva támadásukat, dél felől átkarolással fenyegették az 1. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán harcoló harccsoportot. A túlerőben lévő szovjet lovasalakulatokkal folytatott harcok során az 1. SS-páncélgránátos-ezred kénytelen volt feladni a támponttá kiépített Jákfát. Mivel ezzel egy időben a 2. SS-páncélgránátos-ezredet is támadás érte Nicktől délre, a hadosztály arcvonala a Hegyfalu–Vámoscsalád vasútvonalra szorult vissza.
A szovjetek feltartóztatására délelőtt 10.00 óra után ellenlökésben bevetett 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka, Jupp Diefenthal SS-Sturmbannführer egy géppuska-sorozattól súlyosan megsebesült. A hadosztályparancsnok gyenge páncélgránátos-erőivel, öt-hat bevethető páncélosával és kevés tüzérségi lőszerével nem is gondolhatott a Rába tartósabb védelmére.
Március 29-én az 1. SS-páncéloshadosztály két páncélgránátos-ezredharccsoportja Lócs körül próbált megkapaszkodni, de mivel a jobbszárnyon a szovjetek ismét megkerülték a hadosztály csapatait, újra nyugat felé kellett visszahúzódniuk. Március 30-án az 1. SS-páncéloshadosztály balszárnyát támadó szovjet csapatokat az 1. SS-páncélgránátos-ezred már a Harmadik Birodalom (osztrák) területén, Nikitsch körzetében tudta csak átmenetileg feltartóztatni.
A 2. SS-páncélgránátos-ezred Lövőnél húzódó támpontjai először a szovjetek minden próbálkozását visszaverték, de később az ezred kénytelen volt Sopronkövesdig visszavonulni. A hadosztály nem harcoló alakulatai már visszavonultak a Birodalmi Védőállás (Reichsschutzstellung) mögé. Őket hamarosan a hadosztály harcálláspontja is követte, miután a németek Deutschkreutznál (Sopronkeresztúrnál) átlépték a határt.
Március 31-én a Sopronkövesdnél harcoló 2. SS-páncélgránátos-ezred is visszavonult német birodalmi területre. A Peiper-páncéloscsoport maradványainak zöme aznap Soprontól északnyugatra ugyancsak átlépte a határt, s az 1. SS-páncélosezrednek alárendelt 501. SS-nehézpáncélos-osztály 2. századának három Tiger B nehézharckocsija pedig Deutschkreutznál hagyta el Magyarország területét. Ezzel az 1. SS-páncéloshadosztály hazánk területén folytatott harctevékenysége véget ért.
A hadosztály április elején Wiener Neustadt (Bécsújhely) érintésével vonult vissza a Bécsi-erdőn keresztül, majd St. Pölten nyugati előterében folytatott védelmi harcokat 1945. április 10. és május 5. között. A „LSSAH” 1945. május 8-án és 9-én Erfától nyugatra, illetve Linztől délkeletre az amerikai csapatoknak adta meg magát. Tisztjeinek és altisztjeinek többségét 1950-ig internálták, de a hadosztály katonáit a szovjetek határozott kérése ellenére sem adták ki a Vörös Hadseregnek.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
