Őszinte leszek…
Az ember terveket készít, számot vet azzal, mi lesz, mi várható, és előre berendezi életét, míg a hőscincér vagy a széncinege nem. Ezt mondtam, és még egyszer nekirugaszkodtam a lehetetlennek. Hosszan ecseteltem, hogy nem korrupció, amikor megpróbálsz egy egész nemzetnek jobb életfeltételeket teremteni.
Hogy nem hagyod magára a sok leszakadt embert, nem dobod oda őket külföldi kalandoroknak, szerencselovagoknak. Opálos tekintetű kapitalistáknak, akik csak a gyár megnyitójára jöttek el, élő emberrel itt még nem találkoztak, viszont extraprofitot szakítanak úgy huszonöt éve. Elmondtam, hogy akkor lesz magyar Siemens és Sony, ha túllendülünk az eredeti tőkefelhalmozáson. Erre sokáig azért nem kerülhetett sor, mert 1988 után mindent elloptak, elkótyavetyéltek, átírattak és átjátszottak azok, akik most a szavazatot kérik. Hogy az egyszeri ember biztonsága mindenféleképpen az államtól függ abban a szerencsétlen történelmi sorsú régióban, ahol mindig is több időre volt szükség a magántulajdon megszilárdításához. Merthogy – sajnálatos módon – akik most a szavazatot kérik, kiirtották azokat az osztályokat, az arisztokratákat, polgárokat, parasztokat, akik magántulajdonnal rendelkeztek, és úgymond ideológiailag nem voltak elég képzettek.
Hosszasan magyaráztam azt is, hogy amit meg lehet vásárolni, úgyis megvásárolják. Hogy maradhat parlagon föld, rozsdásodhat a régi gyártelep, összedőlhet a hajdani téesziroda, de attól még volt, van és lesz tulajdonosa. Ha pedig nem az állam, nem a magyar vállalkozó veszi meg, akkor megveszi más. Megveszi olyasvalaki, akinek nincs kapcsolódása az emberhez, a néphez, a tájhoz, a nyelvhez, és holtbiztosan minimálbéren tartja rabszolgáit, emberszámba sem veszi őket. Míg a magyar tulajdonos legalább elérhető és megérthető. Bedobtam egy hasonlatot is: a játszótéren a nyolcadikosok mindig képesek lepofozni a negyedikeseket. Nem mindegy azonban, ténylegesen is megteszik-e, vagy csak a lehetőségük lesz meg anélkül, hogy bárki közülük visszaélne a testi erejével, hiszen az Állam bácsi nevű osztályfőnök rajtuk tartja a szemét.
Megkértem arra is, ne irigykedjen másokra. Hogy értse meg és fogadja el: mindig lesz olyan, aki több pénzt keres nála. Hogy önbecsülésünk ott kezdődik, hogy csakis a saját fizetésünkkel, családi gyarapodásunkkal, megtakarításunkkal foglalkozunk, nem a máséval. Hogy nem hajolunk ki reggel az ablakon, nem sandítunk oda a szomszéd új kocsijára, nem gyűlöljük őt a sikeréért. Eljutunk oda, hogy ilyesmire nincs is időnk, mert a munkánk és a terveink teljes mértékben lefoglalnak minket.
Röviden azt is összefoglaltam, hogy a munka nemhogy nem szégyen, de kitűnő orvosság a hülye gondolatok ellen. Aki dolgozik és fejlődik, képezi magát, fogékony az újdonságokra, nem tépelődik, siránkozik és nyöszörög pusztán azért, mert a környezetében ez a társadalmi elvárás. Megpróbál kitörni a közösségi impotenciából, azt mondja, szeretlek titeket, és mindig számíthattok rám, de én most elindulok az élet rögös útján. Nem fekszem itthon, nem iszom veletek egész álló nap, nem átkozódom, nem osztom az észt, nem hiszem, hogy vesztesnek születtem. Nekem terveim vannak. Tudom, honnan hová érek el. Ha nem sikerül, amit elterveztem, indul az áttervezés, újra nekifutok. Hiszen annyi ötletem van, annyi erő van bennem, hogy nem a siker és a boldogság a kétséges, hanem csak az, melyik úton érem el a céljaimat.
Rámutattam néhány elemi közgazdasági összefüggésre. Próbáltam elmagyarázni, hogy ami most van, nem biztos, hogy mindig így lesz. Ha a fűtésszámla feleannyi, mint tíz éve, azért van, mert aki a gázt szállítja, egyéni árat szabott meg. Nem azért, mert ez járna nekünk, hanem azért, mert akinek a feladata volt ez kiharcolni, ügyesen tárgyalt. De minden a világon visszavonható, és ha újak jönnek, újra kell tárgyalniuk mindent. És akkor, különösen ha azok az újak, szemben a mostaniakkal, nem a maguk urai, majd piaci áron vesszük azt, amit most egyéni áron. Így lesz újra annyi a fűtésszámla, mint tíz éve. Hozzátettem: jól tudod, hogy a példa nemcsak a gázról szól, hanem voltaképpen mindenről, amihez most olcsón hozzájuthatsz.
Sorra rámutattam arra, hogy semmi sem örök. Nincs kőbe vésve, hogy lényegében infláció nélkül élünk, hogy az államadósság csökken, nem nyomorít meg jövendő nemzedékeket. Hogy az államháztartási hiány mérséklődik, a GDP növekszik. És elmondtam azt is, hogy ezeknek a különös közgazdasági mutatóknak közvetlen hatása van a mi életünkre, és ha már így van, nem mindegy, hogyan alakulnak a számok. Ha olyanok veszik át a stafétabotot, akik teremteni képtelenek, csak osztogatnak, villámgyorsan kimerítik a kincstárat. Felidéztem, fél év alatt mire jutottak az ellenzéki vezetésű önkormányzatok. Nagy dérrel-dúrral megérkeztek, hogy ők majd megmutatják Ferencvárostól Jászberényig, aztán nem mutattak meg semmit. Egyelőre minden fejlesztés áll, nincsenek új beruházások, eldugultak a pénzcsatornák, mert az újaknak nincsenek ötleteik, nincs tudásuk, lobbierejük, tekintélyük ahhoz, hogy érdemben is felmutassanak valamit. Igaz, két nap alatt felismerték, hogy üres kasszát vettek át, ezzel meg az a baj, hogy ők már akkor tudták, hogy üres a kassza, amikor még bele se nézhettek. Ne legyünk igazságtalanok, emeltem fel ujjamat figyelmeztetőleg, akad azért olyan terület, ahol valóban sikerült a továbblépés. A melegjogok, a szivárványos életérzés propagálása például nagyon eredményesen zajlik, szobrokat készíttetnek, zászlókat lógatnak ki a városháza ablakán. Tucatnyi hazai önkormányzatban most ez a legfontosabb, nem a közfeladatok ellátása. Igaz – tettem hozzá –, a pederasztákat ingyen is meg lehet védeni, míg az önkormányzat vezetéséhez tudás, szakértelem, tervezés szükségeltetik.
Emlékeztettem rá, hogy akiknek esetleg bizalmat szavazna, hányszor becsapták őt a pandémia alatt. Hogy mennyire világosan megmutatkozott, hatalomra kerülve csak káoszt és sötétséget borítanának az egész országra. Hosszasan soroltam a külföldi példákat, barátok, ismerősök esetét, akik Németországban, Belgiumban, Hollandiában élve még csak nem is álmodhatnak arról, hogy idejében beoltják őket. Mindeközben itthon idős szüleink már biztonságban vannak, és ezekben a napokban mindenkire sor kerül, aki nem hiszi, hogy Bill Gates chipet küldet a bőre alá. Kitértem arra is, hogy nem minden országban van ám elég lélegeztetőgép, hogy az egészségügyi ellátás megszervezése, szinten tartása, hogy nem omlott össze az ellátórendszer a feladat súlya alatt, hatalmas bravúr, és egyáltalán nem magától értetődő a világjárvány kellős közepén. Bátorságnak neveztem, hogy nem politikai, hanem népjóléti szempontok alapján időben bevásároltunk a keleti vakcinákból, nem tettük kockára polgáraink életét, mint a hosszú hónapok után most orosz vakcinára ácsingózó németek, svédek. Megkérdeztem azt is, hahotázik-e még bárki a keleti kapcsolatok fontosságán, kit igazol az idő és a jelenlegi válsághelyzet? Azokat, akik még ma is azt nyomják, hogy ne oltasd be magad kínaival, orosszal, majd elmennek az orvoshoz és beoltatják magukat kínaival, orosszal? Vagy azokat, akik fittyet hánytak a politikai tiltásra, és nem várták meg, hogy Brüsszelben kiporciózzák, melyik ország érdemel többet vagy kevesebbet a vakcinákból?
Megkérdeztem, hát, nem tanultad még meg, hogy milyenek azok a túloldalon? Nem tudod, mi vár rád, ha ezekre szavazol? Még mindig nem érted, hogy nem a másik oldalt bünteted, hanem magadat? Azt hiszed, jól kibabrálsz bárkivel? Hiszen olyan embereken akarsz bosszút állni, akik egytől egyik jómódúak, nemcsak ők, de a gyerekeik, a családjuk is. Nekik a saját életük szempontjából önmagában teljesen mindegy, kormányon vannak-e vagy ellenzékben – neked viszont életbevágó kérdés, hogy ki vezeti az országot. A választás nem valamiféle büntetőhadjárat, a saját életedről döntesz. Ha büntetési lehetőségként fogod fel a négyévenkénti döntéshelyzetedet, tettem hozzá, pusztán ellököd a kinyújtott kezet, azoknak a kezét, akik felelősségérzésből segítenek olyanokon, akik nem tudnak magukon segíteni. Ha rosszul választasz, ha visszahozod őket, akkor neked annyi. Akkor nem fizetik ki a leadott libáidat, a hídépítésben részt vett családi cégedet. Minden pontosan úgy lesz, ahogyan lenni szokott, amikor visszajönnek. Kiszámíthatatlanná válik a jövőd, nem jutsz egyről a kettőre.
Hátha nem így lesz, válaszoltad fölényesen, én meg azt mondtam, garantáltan így lesz. Ha van egy lyukas esernyőm, nem az a megoldás, hogy mindig újra megpróbálom majd, hátha ma nem ázom meg, adok neki új esélyt. Nem. A lyukas esernyőn mindig beszivárog majd a víz. És ha annak rendje s módja szerint veszek egy újat, akkor csak a teljesen eszement ember vágyik vissza a régi esernyőjéhez. Csak a gondolkodni képtelen, esztelen ember veszi elő, és teszi esőben a feje fölé a régit, a lyukasat. Hallj csodát: megint beszivárog rajta a víz. Meglepő, nemde?
Reggelig beszélhettem volna hozzá, de végül én is elfáradtam. Őszinte leszek: bele is fásultam kissé a monológba. Nem születtem prédikátornak, és azt sem hiszem, hogy a meggyőzés mindig, minden élethelyzetben lehetséges. Marad a bizonyság, hogy lényegünk változatlan a teremtés első pillanatától kezdve, újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, bűnöket, melyeket elkövettünk már sokszor. Ha mindezt végiggondoljuk, meglehetősen egyedül érezzük majd magunkat, mert az élet mókuskerék természetét csak kevesen ismerik fel. Semmi más dolgunk, teendőnk nem lehet, mint hogy magunkért és a nekünk fontos emberekért felelősséget érzünk és vállalunk. Az élet nem pusztán jelen időben zajlik, és mi megértettük ezt.
Hiszen az ember terveket készít, számot vet azzal, mi lesz, mi várható, és előre berendezi életét, míg a hőscincér vagy a széncinege nem.
Szentesi Zöldi László – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
