A Clevelandon született és felnőtt Somogyi Ferencet 2023. novemberében ismertem meg a clevelandi Magyar Kongresszuson, amint édesapjának segédkezett a technikai háttér biztosításával, majd beszámolt a Regösök kazári, székelyföldi, és moldvai útjáról, miközben erdélyi származású édesanyjával románul beszélt. Később láttam őt a Regösök 50. évfordulós Aranylakodalmán is. Az édesapjával készült interjúmból kiderül, fia hogyan élte meg háromnyelvű és -kultúrájú gyermekkorát. A 2024. évi Magyar Kongresszus után a 22 éves fiatalembert kérdeztem arról, hogyan szolgálja a helyi közösségeket és hogyan igyekszik ötvözni szüleitől kapott örökségét tanulmányaival és leendő hivatásával.
Mikor döntötted el, hogy nagyapád rendkívül gazdag kulturális örökségét folytatni kívánod?
Én sajnos soha nem találkoztam nagyapámmal: ő 1995-ben halt meg, én pedig 2002-ben születtem. Nagyapám és apám is 48 évesek voltak amikor apám, illetve én megszülettünk, tehát kimaradt egy-egy generáció köztünk. Nagyapám hatalmas kulturális öröksége édesapámon és apai nagyanyámon keresztül jutott el hozzám. Ötödik osztályos voltam, amikor apai nagyanyám elhunyt. Addig nagyon szoros volt vele a kapcsolatunk, mondhatjuk, az ő személye tartotta össze a családot is.
Gimnazista koromban kezdtem el érdeklődni arról, hogy nagyapám mit csinált és akkor kezdtem azt is megérteni, hogy az ő hagyatéka mit is jelenthet nekem. Akkoriban néztem bele először az irataiba, de részletesen még nem olvastam írásait vagy könyveit. Apámtól is sokat hallottam arról, hogy nagyapám mi mindennel foglalkozott. A Magyar Társaság volt az egyik legnagyobb vállalása, ami akkor még nemcsak az évente szervezett Magyar Kongresszust jelentette, hanem sokkal többet: számtalan más eseményt is szerveztek, amelyek az elmúlt évtizedek alatt sajnos fokozatosan megszűntek. A Magyar Kongresszust viszont még mindig megszervezik, az 2024. évi volt a 63. alkalom. Én is minden évben részt veszek rajta, amióta megszülettem, kivéve az első lehetőséget, de akkor még csak két hetes voltam… Azóta viszont egyetlen egyet sem hagytam ki, szüleim mindig elhoztak magukkal. Sokszor én voltam az egyetlen gyerek, ahogy korábban apám is. Ezeken az eseményeken is nagyon sokat hallottam nagyapámról. Tehát nem tudok ugyan meghatározni egy adott pillanatot, amikor lementem a pincébe és megtalálva az egyik könyvét, azt mondtam volna, hogy mostantól folytatni fogom az ő munkásságát, ez inkább egy hosszabb és lassabb folyamat volt, miután egész eddigi életemen át hallottam róla és mindig is követendő példa volt számomra…
Mégis mikor dőlt el, hogy olyasmivel akarsz foglalkozni te is?
Hosszú ideig, egészen a gimnáziumi éveim végéig azt gondoltam, mérnök leszek. Mindig is érdekelt a repülés és minden, ami az űrben történik, ezért sokáig abba az irányba terveztem továbbtanulni. Közben rájöttem, a matematikai tehetségem nem annyira erős, mint amilyen szükséges lenne ehhez a pályához, ugyanakkor érdekelni kezdtek a nemzetközi kapcsolatok és a történelem, különösen a családi történelem. A gimnázium első-második évében elkezdtem utánanézni nagyapám családjának, az interneten is keresgéltem a Somogyi családról, elolvastam nagyapám kis írását családunk történetéről, majd elkezdtem kérdezgetni édesapámat, hogy ő mit tud minderről. Akkor kezdtem el azt érezni, hogy egyre jobban érdekel ez a másik hivatás, és amikor véglegesen úgy döntöttem, hogy ebbe az irányba szeretnék továbbtanulni, nagyon ösztönzőnek éreztem édesapám szavait, aki azt mondta nekem: a nagyapa nyomdokaiba lépsz, az ő példáját követed… A szülői támogatás is segített nekem abban, hogy még többet akarjak tudni és tanulni róla.
Emellett nagy hatással volt rám az is, amikor a gimnáziumi éveim végén átnéztük elhunyt nagyanyám házát, és áthoztuk onnan saját házunkba nagyapám összes könyvét és iratát. Nagyon lassan ugyan, de elkezdtük a hagyatékot elrendezni, a legfontosabb műveket édesapám ki is rakta az otthoni polcokra. Nagyon értékes kéziratokról és dokumentumokról van szó, amelyeket még nagyapám hozott el Magyarországról, amikor a II. világháború végén menekülnie kellett. Bár nem tudtam részletesen átnézni az összes iratot, de már láttam, micsoda kincs mindez, később pedig az egyetemi kutatásom során sikerült pár dokumentumot feldolgoznom. Például nagyapám megírta a clevelandi magyarság történetét a ‘70-’80-as években, és abban nagyon érdekes információk, nemcsak tények, hanem például világnézeti eszmefuttatások is voltak. Emellett írt például Szent István királyról és a Szent Koronáról is.
Milyen egyetemi kutatásról van szó?
Pár évvel ezelőtt az egyetemen elkezdtem kutatni a clevelandi magyarság múltját. Több egyetemre is felvettek, végül a Princetoni Egyetemet választottam, azon belül pedig a nemzetközi kapcsolatok szakot. Az utolsó évemben vagyok, és már sajnálom, hogy vége lesz, mert nagyon élveztem oda járni. Tehát elkezdtem kutatni a clevelandi magyar közösség és a Magyar Társaság múltját is, hogy dolgozatot tudjak írni küldetésükről és tevékenységükről. Akkoriban kezdtem el olvasni a Magyar Társaság Krónikáit is, amelyeket hosszú éveken át a nagyapám szerkesztett. Olykor megkérdeztem édesapámat, hogy ezt vagy azt a művet ki írta, mert a szerző esetenként nem volt megjelölve. Ő mindig meg tudta mondani, hogy dr. Nádas János, nagyapám vagy esetleg más lehetett-e a szerző.
Még egy érdekes fejlemény e tekintetben, hogy pár évvel ezelőtt édesapám felvette a kapcsolatot Magyarországon nagypapám ottani családjával. Mint édesapám már elmesélte, akkori felesége nem akarta követni nagypapámat a menekülésben, így négy gyermekükkel Magyarországon maradt. Apám már Amerikában, nagyapám második feleségétől született. Idén nyáron szüleimmel együtt találkoztunk minden magyarországi rokonnal, de azelőtt egy évvel én már külön is találkoztam velük. A Regösök nevű cserkész néptánccsoport magyarországi, erdélyi, és moldvai körútja előtt felvettem a kapcsolatot az egyik, nálam sokkal idősebb, 50 éves unokatestvéremmel, és nála laktam pár napig, majd a körút után visszamentem hozzá és ő elvitt Pécsre, hogy találkoztam a többi családtaggal is. Édesapám már találkozott velük a ‘90-es évek legelején, amikor nagypapát egyszer hazakísérte, de sajnos nem tartotta velük a kapcsolatot – annak ellenére, hogy tudtommal később még nagyanyám is, akinek családja egyébként Budapest és Érd környékről származik, meglátogatta őket. Édesapám mostanában is gyakran emlegeti: én vagyok a kapcsolattartó, mindez nem az ő kezdeményezése. Én valóban nagyon jó viszonyban vagyok az unokatestvéremmel és korombéli lányával, ahogy a többi rokonnal is. Nagy élmény volt számomra, amikor először elmentünk Pécsre, ahol olyan fényképeket láttam nagyapámról és olyan dolgokat tudtam meg róla, amelyekről előtte nem láttam-hallottam. Nagyon érdekes volt eljutni nagypapa szülőfalujába is, a Vas megye Nárai községbe, ahol megnézhettem szülőházát…
Ha már a Regösöket említetted, a magyar cserkészet és a néptánc mennyire volt természetes számodra, főleg annak fényében, hogy édesanyád román származású és ő is aktívan ápolja saját kultúráját?
Szüleim úgy neveltek, hogy tiszteljem mindkettejük nyelvét és kultúráját, és a mindennapokban azon igyekezzek, hogy amennyire csak lehet, a kettő egyensúlyban legyen az életemben. Ez sokszor jelentett kompromisszumot, mert csak 24 órából áll egy nap… Négyéves korom óta aktívan cserkészkedtem, és amint lehetett, 13-14 éves koromban beleléptem a Regösök közé, de már azelőtt, 10 éves korban elkezdtem néptáncolni a román közösségben, ahol édesanyám tanított. Ő a helyi román közösség egyik nagyon aktív tagja; hosszú ideig ő volt a vasárnapi iskolavezető az egyik román ortodox templomhoz tartozó iskolában, és kb. 12-13 éve néptánccal is foglalkozik, most is van egy nagyjából fiatalabb gyerekekből álló tánccsoportja. A vasárnapunk úgy nézett ki, hogy először katolikus misére mentünk a magyar Szent Imre templomba, utána pedig ortodox liturgiára a román templomba…
A vallás gyakorlása és a népi kultúra ápolása után beszéljünk az iskoláról és a nyelvekről is. Szüleid egymással angolul, veled anyanyelvükön beszélnek…
Hétvégi magyar iskolába is jártam nyolc-kilenc évig, ahol egyébként korábban nagyapám hosszú időn át tanított. A román iskola ennél kicsit komplikáltabb eset volt, mert csak a román baptista templomnak volt olyan klasszikus hétvégi román iskolája, mint amilyen a magyaroknak van. Nem tudom, hogy ma még létezik-e, de néhány évig oda is jártam, viszont később csak az ortodox templomban működő román vasárnapi iskolát látogattam, amit édesanyám vezetett. Az ő osztályába jártam hosszú ideig, de ez nem a szokásos 2-4 órás hétvégi iskolai oktatás volt, bár így is sokat tanultam tőle, főleg amikor elkezdtem érdeklődni a magyarságom mellett a románságom iránt is. A Covid-járvány alatt például a Google Maps-ben keresgéltem a kis falvakat és néprajz témában olvasgattam – talán már túl jól is ismerem az erdélyi néprajzot és a térképet, mert már annyit néztem…
És igen, ha beleszületik az ember egy ilyen családi helyzetbe, akkor természetessé válik a többnyelvűség, ami bár időnként frusztráló volt, de soha nem volt igazán nehéz. Szerencsés vagyok, mert szüleim rendesen megtanították nekem mindkét nyelvet, és nem engedték az angol nyelv használatát. Ma már egy kicsit lazábban kezelik ezt a kérdést, de még most is gyakran megtörténik, hogy ha valamit angolul próbálok nekik mondani, akkor azt válaszolják nekem, nem értik, ezért újra el kell mondanom az ő nyelvükön is. Ez így volt mindig, amikor kicsi voltam. Mivel otthon csak magyarul és románul beszéltem, 3-4 éves koromig nem tudtam angolul, és az iskolai előkészítő év első két hetében azzal jöttem haza, hogy nem értem, mit mondanak a többiek. De gyorsan megtanultam angolul, néztem például amerikai gyerekprogramokat is.
Édesanyád családja milyen szerepet játszott az életedben?
Igen, a másik fontos családi körülmény, amit még nem említettem: anyai nagyanyám szerepe is nagyon fontos volt az életemben. Nagyszebenben élt, mielőtt születtem, de utána sokszor több hónapos időszakokra eljött hozzánk, majd hat éves korom körül végleg ideköltözött, hogy együtt legyen unokájával és mindkét gyerekével. Velünk lakott egy házban, és csak románul beszélt, ami nagyon segített az én román nyelvtudásomon, és ő maga is fontos szerepet játszott a nevelésemben. Apai nagyanyám nem élt egy házban velünk, de majdnem minden hétvégén eljött hozzánk. Az is jó emlékem, hogy a két nagyanyám alig ismerték egymás nyelvét, mégis nagyon igyekeztek egymással kommunikálni és össze is barátkoztak. Mindketten nagyon hiányoznak nekem…
Nagyanyáim tehát szintén sokat segítettek abban, hogy elkezdjek érdeklődni a nemzetközi kapcsolatok és a családi hagyaték irányába. Édesanyám családja erdélyi román származású, ezért amikor arra gondoltam, hogy valahogyan össze kellene hozni a románságomat és a magyarságomat, az erdélyi néprajzon keresztül próbáltam megérteni, hogyan is élt együtt és boldogult egymással ez a két nemzet. Sokszor halljuk azt a narratívát, hogy mennyi feszültség van köztük, de számos példa van a békés együttélésre, a cselekvő együttműködésre és az abból fakadó közös kulturális hagyatékra is. Édesanyám úgy nőtt fel Nagyszebenben, hogy szüleinek magyar és német barátaik is voltak. Amikor a ‘90-es években idekerült Amerikába, és férjhez ment apámhoz, családja azt mondta neki viccesen: „Ahhoz, hogy magyar legyen a férjed, nem kellett volna átkelni az óceánon…”.
Tehát a két nyelv, kultúra és a hagyományok ápolása mindkét oldalról családi örökséged… Ezért szól például a diplomadolgozatod a csángókról?
Az is egy folyamat része volt, amíg oda eljutottam. A Princeton Egyetem első évében egyetlen kötelező kurzust kell mindenkinek elvégeznie, ahol megtanuljuk, hogyan kell rendesen dolgozatot írni. Azon a kurzuson a végső projektem a csángókról szólt. Mindig is érdekeltek ők, mert náluk találtam meg a keresett egyensúlyt a románságom és a magyarságom között. Aztán a két évvel ezelőtti Regös körút volt a következő nagy lépés. Erdélyben már korábban is voltunk, de Csángóföldön akkor először, ahol én lettem a tolmács, mert én voltam egyik, aki tudott románul is, és sokszor egyedül én értettem meg kb. 25 százalékát annak, amit az öreg nénikék mondtak, akik alaposan összekeverték a két nyelvet.
Rendkívül jó tapasztalatokat szereztem akkor is, amikor egy évvel később hosszabb időre visszamentem. Először Magyarországon és Erdélyben voltunk a családdal, aztán pár hétre elmentem egyedül Csángóföldre. A Moldvai Csángó-magyarok Szövetsége (MCsMSz) különböző oktatási programokkal is foglalkozik, nekik mentem besegíteni a nyári programok során, így megismertem sok idősebb és fiatalabb helyi csángót olyan szinten, amit korábban nem tapasztaltam. Többen jó ismerőseimmé, sőt barátaimmá váltak, és volt lehetőségem meglátogatni több csángó falut is.
Gyakorlatilag gyűjtőmunkát végeztél a szakdolgozatodhoz?
Akkor még nem, de remélhetőleg most januárban visszamegyek. Ha megkapom az anyagi támogatást az egyetemtől, alaposabb kutatást végzek egy rövidebb ideig. Mindenesetre ezek az utak nagy érdeklődést keltettek fel bennem, mert teljesen más egy közösségről olvasni, mint személyesen megtapasztalni életüket. Számomra hatalmas élmény és tapasztalat látni, hogy ezek a falvak, amelyekről korábban olvastam, hol vannak, milyen hegyek vannak körülöttük, vagy milyenek az utcák, milyenek a házak, hogyan tenyésztik az állatokat, stb. Amikor három hétig ott voltam, nem egy házban, hanem egy táborhelyen laktam, de az a falu közepén volt, így egész közelről megtapasztalhattam azt az életet, amit ők élnek – és ez rengeteget segített abban, hogy jobban megismerjem a közösséget, és így már azt is jobban tudom, mi érdekel engem igazán.
És mi az, ami a legjobban érdekel?
A csángók asszimilációjáról már nagyon sokat írtak a kutatók, de az még mindig nagy kérdés, hogyan lehetne megtartani, továbbörökíteni azt a kultúrát és főleg a magyar nyelvet, ami nagyon gyorsan el fog veszni… Vannak olyan fiatalok, akik még elég sokat értenek belőle, de már kevesen beszélik egymás között. Bizonyos szempontból hasonló a mi itteni, külföldi helyzetünkhöz, mert a fiatalok itt is inkább angolul beszélnek egymással, csakhogy ott a nyelv nagyobb veszélyben van, hiszen nagyon sokáig nem engedtek magyar miséket és iskolákat működni, és sok helyen még most sem…
Tehát bár nagyon sokat írtak már az asszimilációról, engem mégis az érdekel, hogyan tartja meg és örökíti át kultúráját egy közösség. Ezt is kutattam a clevelandi kontextusban egy másik dolgozatban. Itt egy kicsit bonyolultabb a kérdés, de van egy professzor az egyetemen, aki segít. Kutatásom tárgya, hogy Csángóföldön hogyan befolyásolják a kulturális egyesületek és a civil szervezetek a természetes módon kialakuló történeti emlékezetet és identitástudatot. Az a hipotézisem, hogy a globalizáció, a modernizáció és az asszimiláció hatására, az a fajta történeti emlékezet vagy népi kultúra, ami 60 évvel ezelőtt még létezett, gyorsan el fog tűnni, de a civil kulturális szervezetek is befolyásolják a történeti emlékezetet vagy a kulturális narratívát. Más szóval az lesz a kérdésem, hogy az organikus kisebbségi közösség és a civil szervezetek hogyan találkoznak kulturális szinten egymással, hogyan erősítik vagy gyengítik egymást.
Amerikában nagy hagyománya van a civil szervezeteknek, de Romániában, Csángóföldön nincs. Lesz egyáltalán olyan szervezet, amit kutatni tudsz?
Ez egy a rendszerváltást, azaz a ’89-90 utáni közelmúltat vizsgáló projekt. Egyrészt működik az említett szövetség, de van egy pár kisebb szervezet, amelyek egyes falvakban dolgoznak: falupontok, Magyar Házak. Maga a templom is egy civil szervezetnek számít, ezért szeretnék pár pappal is beszélni. Meglátjuk, hogy mennyire leszek ebben sikeres, mert egyesek vagy semmit, vagy épp jóval többet akarnak beszélni, mint mások. Sok minden van még a kutatási tervemben, amit meg kell próbálnom leegyszerűsíteni, és közben is alakulhat még a tartalom.
Térjünk át az önkéntes munkádra.
Önkéntesség szempontjából a magyar cserkészet nagyon fontos. Cserkészvezető vagyok, kiscserkészekkel foglalkozom. Két évvel ezelőtt, a Regös körút után elmentem Németországba, és részt vettem egy ott szervezett vezetőképző táboron, ott lettem kiscserkész segédtiszt, amit már hosszú idő óta el akartam végezni, de a Covid-járvány és egyéb elkötelezettségek miatt elmaradt. Mehettem volna a New York állambeli Fillmore-ba is vezetőképzésre, de úgy gondoltam, ha már ott vagyok Európában, jó lenne megtapasztalni egy ottani tábort is. Nagyon jó döntés volt. Tisztiképzésre is szeretnék majd eljutni valamikor a jövőben. Princetonból sajnos nem tudok rendszeresen eljárni a foglalkozásokra, de amikor tudok, elmegyek segíteni a közeli New Brunswickba, ahol szintén élénk cserkészélet zajlik. Az egyetem alatt a néptánc is szünetel, de az 50. Nagyszereplésig, amikor otthon voltam, elmentem a Regösök próbáira is. Régi szabály szerint 18 év a felső korhatár a Regös csoportban, tehát egyetemistákat már elvileg nem fogadhatnának, de ma már egyre többen vannak, akik 18 éves koruk után is aktívan részt vesznek a csoport életében, és szerintem ez egy jó fejlemény. Szeretnék továbbra is részt venni a Regös csoportban, ahogyan lehet. Emellett a Magyar Kongresszuson minden évben besegítek édesapámnak, elsősorban a technikai háttér biztosításával, de néhányszor már elő is adtam. De előadtam tavaly az Amerikai Magyartanárok Egyesülete (American Hungarian Educators Association, AHEA) konferenciáján is New Jerseyben. És a román közösségben is segítek édesanyámnak, például a néptánccsoportban időnként segédoktatója vagyok. Ezzel kapcsolatban szeretném kifejteni egy gondolatomat, amiről pár nappal ezelőtt beszéltem az édesapámmal…
Ahogy látom, általánosságban az a probléma az itteni nemzetiségi közösségekben, hogy egyre kevesebben vannak. Azok, akik már hosszú ideje aktívan részt vesznek a közösség életében, ezt természetesen észreveszik, és érthetően elszomorodnak tőle, de nekem az a felfogásom: a legfontosabb az, hogy még akkor is, ha csak hárman vagy négyen vesznek egy-egy eseményen, foglalkozáson részt, akkor is folytassuk, hogy létezzen. A legrosszabb, ami történhet velünk, az önfeladás: ha feloszlatjuk az egyesületet, ha abbahagyjuk a munkát, mert akkor már hiába próbálják újraindítani és folytatni, az emberek nem, vagy nagyon nehezen fognak visszajönni. A román közösség most éppen ebben a helyzetben van. Az itteni, legrégebbi amerikai román szervezet mára már nagyon kicsire szűkült, és kevéssé aktív, de a legrosszabb szerintem az lenne, ha feloszlatnák és túllépnének rajta, mert akkor el fogjuk veszíteni azt a közösségi erőt és közös történelmet, amelyet ez és a hasonló szervezetek hordoznak. Ez nekem nagyon fontos…
Annyira, hogy szívesen segítenél is? Mesélj még a helyi román közösségről.
Igen, szívesen segítenék abban, hogy tovább működjön a szervezet. A clevelandi románság már nem akkora, mint egykor, pedig régebben Cleveland a románoknak is az ugyanazt jelentette, mint a magyaroknak: egy úgymond lelki fővárost az óceánon túl. Működött itt egy Union and League nevű román ernyőszervezet, itt épültek meg az első amerikai román ortodox és görög katolikus templomok is.
A román közösség manapság nagyjából akkora, mint a magyar, de sok mindenben különbözik attól. A magyar közösségbe több hullámban jöttek a bevándorlók: először az ún. „öregamerikások”, utánuk a második világháború menekültjei, aztán az ‘56 forradalom és az azt követő kommunista időszak menekültjei, majd a ‘89 után érkezettek. A helyi román közösség történetében is voltak bevándorló hullámok, de azok döntő többsége, akik ma románul beszélnek és aktívan részt vesznek a helyi közösség életében, mind a romániai rendszerváltás, azaz ‘89 után érkeztek ide. Érdekes módon rengetegen jöttek ugyanarról a környékről, Nagyszeben, Fogarasföld és Dél-Erdély más tájairól, ahogy édesanyám is. És ami igazán különleges: az 1900-as évek elején is így történt. Lánc migrációnak (chain migration) hívják azt a jelenséget, amikor a rokonok és barátok egymást követve vándorolnak ki. Nagymamám szülőfaluját például – Alsóárpás (Arpașu de Jos) Dél-Erdélyben – réges-régen úgy hívták, hogy „a kis Amerika”, mert úgy tartották: többen vannak Amerikában a faluból, mint ahányan otthon maradtak. Édesanyám pedig úgy jutott ide, hogy a korai ‘90-es években eljött meglátogatni az ismerősöket, és végül itt maradt. Abban is más a két közösség, hogy a románoknál a jelenlegi két néptánccsoporton kívül nagyjából minden közösségi tevékenység a négy nagy – a két ortodox, egy görög katolikus és egy baptista – templom körül történik. Ez is egy olyan probléma – természetesen nem a templomok és az ő összesen kb. 500-1000 fős közösségük létezése a gond, hanem az, hogy rajtuk kívül gyakorlatilag nincs semmi más –, amin szintén próbálunk valamit javítani.
Szüleid nemcsak megtanítottak mindkét kultúra tiszteletére, hanem eszerint is élnek. Édesanyád ott volt a Magyar Kongresszuson, segített a Cserkésznapon.
Igen, a szüleim mindig is besegítettek egymás helyi közösségeibe. Édesanyám például régebben sokáig szervezte a Magyar Kongresszuson az egyik ebédet. Édesapám pedig hosszú évekig tartotta karban az egyik ortodox templom weboldalát, és amikor még létezett a helyi román újság, szüleim együtt szerkesztették azt. A román eseményeknél gyakran édesapám filmezett, ha pedig édesanyám szervezett eseményt a tánccsoporttal, akkor természetesen édesapám is segített neki. Mondhatjuk, hogy ők is fontos tagjai mindkét közösségnek, barátaik vannak mindkettőben, hiszen régóta ismerik egymást. Édesapámat nagyon sokan ismerik és szeretik a román közösségben is, és sok erdélyi román próbál tört magyar nyelven beszélgetni vele, vagy mondani neki olyan magyar kifejezéseket, amit ott hallottak, ahol felnőttek.
Tehát megvan a kölcsönösség, ami nálad összeér. Mik a további terveid?
Szeretnék továbbtanulni, a kérdés annyi, hogy közvetlenül egyetem után vagy először inkább valami másba fogok – ezt most próbálom kitalálni. Még nem tudom, akarok-e doktorátust is végezni, de nem zárom ki, mert tudományos pályán is gondolkodom. A másik ötletem, hogy tovább viszem a nemzetközi kapcsolatok irányt, mert a diplomácia is érdekel. A román állampolgárságom már megvan, most dolgozunk a magyaron, és nyitva van számomra az egész európai világ. Pár évvel ezelőtt végeztem egy gyakornoki programot a román kormány számára Bécsben, ahol volt egy nagyon kedves erdélyi román témavezetőm, hasonló munkához szívesen visszamennék. A másik lehetőség, hogy EU-szinten dolgoznék vagy tanulnék valamit, nekik is vannak ösztöndíj-programjaik. A harmadik, hogy esetleg az ENSZ-en keresztül kerülnék Európába. Éppen most kezdtem utánanézni a különböző lehetőségeknek és jelentkezési lapokat. Már jelentkeztem egy Fulbright-ösztöndíjra azzal az javaslattal, hogy elmegyek Romániába, és tovább kutatok a csángók között. Bármelyik pályára is lépek, egyet biztosan szeretnék: összekötni amerikai diaszpóra-életemet az otthoni, azaz közép-kelet-európai vonallal is, hiszen a témák, amelyek érdekelnek – diaszpóra közösségek, nemzeti kisebbségek, asszimiláció, közös kulturális kérdések – mind abba az irányba mutatnak. S mivel vannak olyan magyar és román civil szervezetek is, akik ezekkel foglalkoznak, természetesen azok lehetőségei is érdekelnek.
Magánéleti szempontból hol képzeled el az életedet?
Ez természetesen az előbbitől is függ, de egyet biztosan tudok: nem szeretném elveszíteni a kapcsolatomat a clevelandiakkal, akárhol is fogok élni és dolgozni, sőt mindig is szeretnék aktívan részt venni az ottani közösségekben. Ez az én magyar és román falum, ide tartozom, külhoni magyarnak és románnak tekintem magamat. A cserkészet és a néptánc mindig is része lesz az életemnek. Épp nemrég magyaráztam el egy egyetemi társamnak, hogy talán a karrier teljesen másfelé visz minket, de a közösség mindig megmaradhat számunkra, ha abban részt veszünk. Az lenne a legjobb, ha olyan szerencsés lennék, hogy meg tudnám osztani az időmet Amerika és Európa között. Amikor családom és főleg gyerekeim lesznek, ez a kérdést újra kell gondolnom, de most leginkább erre vágyom. De függetlenül attól, hogy hol és milyen állást vállalok, illetve karriert építek, mindig részt fogok venni a clevelandi magyar és a román közösségben, mert ez a kötelességem.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A képek Somogyi Ferenc archívumából származnak.
The post A legrosszabb, ami történhet velünk az önfeladás – beszélgetés Somogyi Ferenc, a Princetoni Egyetem hallgatójával appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
