Émilie Marie Bouchau a hírnevét szokatlan külsejével nyerte el. Már az 1890-es években igen rövid szoknyát, rövidre nyírt frizurát viselt (amely csak az 1920-as években terjedt el), szemeit pedig az arab világot idéző, sminkelési trükkökkel emelte ki. Emellé jött még a 14-16 hüvelykes, vagyis mindössze 35-40 centiméter kerületű, fűzővel drasztikusan lekeskenyített dereka, amely sokak szemében már túlzásnak tűnt.
A fűző évszázadokon át népszerű volt a nők, sőt a férfiak körében is. A szebbik nem tagjainál az alak kiemelésére, a férfiaknál pedig a tartás tökéletesítésére, és nem utolsó sorban a pocak elrejtésére szolgált. Minden korban más-más volt a fűződivat, de különféle alkalmakkor vagy időszakokban, például terhesség idején, lovagláskor, utazáshoz vagy bálokon eltérő fűzőt viseltek. A kortársak által hasznosnak tartott ruhadarab népszerűsége a 19. században érte el a tetőpontját, habár nem kevés, kellemetlen mellékhatása volt: korlátozta a szabad mozgást, emésztési zavart, légzési nehézségekből fakadó ájulásokat, sőt még belső vérzést is előidézhetett.
Egyesek szerint gerincferdülést is okozhatott, ráadásul az első időkben halcsontokkal, később acéllal merevített fűző annyira felhorzsolta a nők bőrét, hogy a mély sebek gyakran végzetesen elfertőződtek. Egyes tanulmányok szerint a ruha-kiegészítő miatt 15-35 kilogrammnyi nyomás nehezedett a törzsre, a tüdőkapacitás pedig a légzőszerv alsó lebenyeinek összeszorítása miatt akár 20 százalékkal is csökkenhetett. 1903-ban állítólag két nő halt meg annak következtében, hogy a fűzőjük hirtelen elpattant, és az acéltartók belefúródtak a szívükbe.
A derékméretet akár 40-45 centiméteresre is leszoríthatta a homokóra vagy darázsderék elérését szolgáló fűző, ami az utóbbi években sokat emlegetett 90-60-90-es női ideáltól igen messze állt. A 35-40 centiméteres derékméret egy felnőtt nő esetében már eléggé extrémnek számít, és csupán kevesen érték el ezt az áhított vékonyságot. Ilyen volt azonban az algériai születésű Émilie Marie Bouchau énekes és színésznő (1874-1939), aki a Polaire (vagyis sarkcsillag) becenevet kapta a színpadon.
A tizenegy gyermekes családban született Émilie apja halálát követően mostohaapjáékkal Párizsba költözött, ahonnan hamarosan visszaküldték Algírba, a francia gyarmaton élő nagymamához. A gyermekből ifjú felnőtté váló leánynak hiányzott a francia főváros nyüzsgése, így megszökött a nagyitól, és egyetlen életben maradt testvére segítségével 17 éves korában dolgozni kezdett, mégpedig egy párizsi kávézó énekeseként. A szórakoztatóipar beszippantotta Émilie-t, akit az 1890-es évektől az 1930-as évekig számos alkalommal csodálhatta meg a közönség, sőt még filmszínészként is dolgozott.
A New York-ban is megforduló nő, akit 1895-ben maga Toulouse-Lautrec festett meg egy magazin címlapjára, komolyan vette a színészi tanulmányait, aminek meg lett a gyümölcse: 1902-ben a Théâtre des Bouffes Parisiens világot jelentő deszkáin címszerepet játszhatott egy komédiában, ami meghozta számára az áttörést. A századelő egyik legfelkapottabb sztárja lett, aki a mozgókép megjelenése után több némafilmes szerepet is kapott. 1912-1913-ban a feltörekvő fiatal rendező, Maurice Tourneur féltucat filmjében szerepelt, a világháború éveiben pedig számos adománygyűjtő akciókban vett részt, azonban a világégés évei után meg kellett elégednie a kisebb szerepekkel.
A gyors és tekintélyes hírnevet főként szokatlan külsejével nyerte el. Már az 1890-es években igen rövid szoknyát, rövidre nyírt frizurát viselt (amely csak az 1920-as években terjedt el), szemeit pedig az arab világot idéző, sminkelési trükkökkel emelte ki. Emellé jött még a 14-16 hüvelykes, vagyis mindössze 35-40 centiméter kerületű, fűzővel drasztikusan lekeskenyített dereka, aminek hatására a 160 centiméter magas nő mellmérete igencsak „megugrott”. A korabeli újságok 97 centiméteres mellbőségről írtak, ám sokak szerint csupán érzéki csalódás verte át a férfiközönséget.
Amikor 1910-ben immáron európai hírességként tért vissza New York-ba, megkapta a nem éppen hízelgő „a legrondább nő a világon” titulust a helyi újságoktól – vélhetően keskeny dereka és szokatlan sminkelési eljárásai miatt, bár az sem segített renoméján, hogy színes bőrű szolgákkal érkezett. Émilie nem jött zavarba, ugyanis a New York Times 1910-es cikke szerint – minden bizonnyal kissé cinikusan – ő maga is így jellemezte önmagát, hozzátéve, hogy a népszerűségéhez külalakja, vagyis kiálló ajkai és hosszú nyaka is nagyban hozzájárult. (Érdekesség, hogy három évvel később ismét nagy feltűnést keltve egy gyémánt nyakörvet viselő, háziállatként tartott, Mimi nevű malacával tért ismét vissza a tengerentúlra.)
A második világháború kitörését épphogy megérő színésznő öregkorában depresszióban szenvedett, és nem segített betegségén az sem, hogy a francia hatóságok ott igyekezték megadóztatni, ahol csak tudták.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
