Amellett, hogy hatásos volt, a 109-essel kapcsolatban volt még egy jelentős tényező: a típus a történelem legnagyobb számban gyártott vadászrepülőgépe volt. Mivel a minőség mellett a mennyiségnek is volt hatása a harcokra, ezért most áttekintjük azt, hogy a típusból miért tudtak ilyen sokat gyártani a nagyobb ellenséges ipari kapacitások ellenére.
Erre a kérdéskörre több tényező is hatott, az egyik az egységesítés: a háború folyamán a legtöbb ipari nagyhatalom egymással párhuzamosan több vadászgéptípust is gyártott. Ezzel szemben a német hadiipar a vadászgépek területén a háború elején szinte csak a 109-esre koncentrált. 1941-ig a német légierőnek nem is volt más típusa, és a Focke-Wulf megjelenése után is régebbi gépet gyártották nagyobb mennyiségben. A legtöbb forrás a legyártott 109-esek számát 33-35 ezer körülire becsüli.
Egy további tényező az volt, hogy a 109-es esetében nagy volt az újrahasznosítás mértéke: a háború folyamán több ezer régebbi változatú és sérült gépet küldtek vissza a gyárba, ahol azokat újjáépítették.
Az újjáépítésre az egyik példa a G-12 változat volt. A G-12 alapvetően kiképzőgép volt, amiket elavult gépek átépítésével hoztak létre.
Egy harmadik tényező a gyártási módszer volt. Egy 109-est viszonylag könnyen le lehetett gyártani. Míg a Spitfire esetében egy gép előállítása 13 ezer munkaórába került, addig a 109-est 4 ezer munkaóra alatt le lehetett gyártani. Ezek a számok a háború közepére vonatkoznak.
Annak, hogy a 109-est egyszerűen lehetett gyártani, az egyik oka a futómű volt: míg a legtöbb korabeli repülőgépen a futóművek a szárnyakhoz illeszkedtek, a 109-es esetében a törzshöz. Ez azt eredményezte, hogy a miután a törzset a futóműveire állították, utána a készülő gépet egyszerűen odébb lehetett tolni a gyártósoron. Emellett ez azt is lehetővé tette, hogy a szárnyakat kevesebb darabban szereljék fel.
A repülőgépek legmunkaerőigényesebb része a szárny gyártása volt. A 109-es ebből a szempontból sokkal egyszerűbben gyártható volt, mint a Spitfire az elliptikus szárnyával.
A háború folyamán az alumíniummal is elkezdtek spórolni: a ’44-45-ös időszakban gyártott 109-esek jelentős része részben fából készült.
Egy további tényező volt, hogy a világháború előtt a német állam rákényszerítette a repülőgépgyártókra a fix áras szerződéseket. Ez azt eredményezte, hogy a gyártók nem növelhették az eladott repülőgépek árát. Ez ahhoz vezetett, hogy a hasznon érdekében a német repülőgépgyártók a gyártási költségeket csökkentették, ami idővel töredékére csökkentette a repülőgépek legyártáshoz szükséges munkaerőt. A 109-es esetében úgy alakultak a számok, hogy míg a háború elején 12 ezer munkaórába került egy gép legyártása, a végén már csak kétezerbe.
Emellett 1940-től kezdve a német állam nem tűrte tovább, hogy a repülőgépgyártók nagy hasznot tegyenek zsebre, és 10 százalékban maximalizálták az árrést. Az árrés csökkentése érdekében a német állam rendszeresen belenézett a gyártók könyvelésébe.
(Olvasónktól)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
