A legmegosztóbb magyar rocker-celeb 80 éves lett Juhász Katalin2026. 01. 14., sze – 10:02
Ma ünnepli 80. születésnapját a Beatrice és az Ős-Bikini frontembere, a magyar könnyűzene egyik legellentmondásosabb figurája, Nagy Feró. Kevés zenész pályája mutat ilyen éles kanyarokat – nemcsak zeneileg, hanem világnézeti szempontból is.
Nagy Feró egyszerre ikon, provokátor, Kossuth-díjas előadó, kínos elszólásairól híres megmondóember, zenei hivatkozási pont és a szórakoztatóipar alsó polcos terméke. Pályája során betiltott rockerből, „a nemzet csótányából” lett a hatalomnak behódoló udvari bolond. De nézzük, hogyan történ(hetet)t mindez.
1946-ban született Letenyén, Erdélyből menekült szülők gyermekeként. Budapesten elektroműszerésznek tanult, később erősáramú üzemmérnöki szakot választott a főiskolán, de az államvizsgát tudatosan halogatta – nehogy elvigyék katonának. Végül a diplomája bánta a dolgot, de a terv bevált: nem vitték el.
„Jé, jé, hív a zene”
A zenével már középiskolásként kapcsolatba került, 1971-ben pedig csatlakozott a Csuka Mónika – későbbi felesége – által vezetett Beatricéhez, amely Magyarország egyetlen női zenekara volt. A Gyere kislány, gyere című diszkóslágerrel robbantottak, ezt a rocker Feró később többször igyekezett kimagyarázni, több-kevesebb sikerrel. Lényeg, hogy 1978-ra a lánybanda egyetlen fiú tagja gyökeresen átalakította a csapatot.
Keményebb vonalon
Az új Beatrice már bőrszerkós férfizenekar volt, bluesos-punkos rockhangzással. Hozzájuk fűződik a magyar könnyűzene történetének első ikonikus divatkiegészítője, a nyakban és homlokon egyaránt viselhető piros-fehér pöttyös „baboskendő”. A külvárosi fiatalok, a társadalom perifériájára szorult csövesek kedvencei lettek, de 1980-ban már az Omega és az LGT előzenekaraként turnéztak. Nagy Feró nyers, szókimondó dalszövegei azonban nem tetszettek a Kádár-rendszer funkcionáriusainak. A hatóságok folyamatosan megfigyelték, zaklatták őket, Feró útlevelét később bevonták, a Beatrice a népszerűség ellenére sem adhatott ki lemezt. Végül sikerült teljesen ellehetetleníteni őket, 1981-ben feloszlottak.
A frontember 1982 és 1985 között az Ős-Bikini élére állt, két figyelemreméltó lemezt (Hova lett, XX. századi híradó) készített velük, amelyeket ma is a műfaj legjobb produkciói közé sorolnak. 1987-ben pedig újraélesztette a Beatricét. A dalok az esélytelen fiatalok dühét, kiábrándultságát fogalmazták meg, Feró pedig a magyar új hullám egyik vezéralakja lett. Innen ered a címke: a nemzet csótány.
Új idők új hangjaival
A rendszerváltás után a zenekar műfajt váltott: slágeres dalokkal kapaszkodott fel a listákra (Azok a boldog szép napok, 8 óra munka, Pancsoló kislány, Hegyek között), és sorra jelentette meg a halott oroszlánba belerugdosó, azaz a pártállami rendszert gúnyoló lemezeit (Gyermekkorunk lexebb dalai 1990, Utálom az egész XX. századot, 1991, Vidám magyarok, 1992).
Hív a politika
Nagy Feró pedig úgy gondolta, hogy az előző évek mellőzöttsége után neki még feladatai vannak, úgyhogy előbb függetlenként – „Szakadt országnak szakadt elnököt” jelszóval – elindult az első köztársasági elnökválasztáson, majd nagy vehemenciával belevetette magát a pártpolitikába.
Kezdetben liberális nézeteket vallott, majd egyre markánsabban jobboldali irányba sodródott, végül a nemzeti radikális Csurka István híve lett, akit később a MIÉP-be is követett, és tíz éven át ennek a pártnak a katonája volt.
Később fejest ugrott a bulvárba is, a kereskedelmi tévék celebje lett, hasznosítva a személyéhez kapcsolódó brandet. Korcsolyázott, vacsorázott, táncolt, zsűrizett, szmokingban kabarét vezetett. Zenekarával pedig szinte bárhol színpadra lépett, a falunapoktól a borfesztiválokig.
A megmondóember
Nagy Feró az elmúlt tíz-tizenöt évben inkább nyilatkozataival, mint új dalaival került a figyelem középpontjába. Nyíltan a Fidesz mellé állt, rendszeresen kommentál politikai és társadalmi ügyeket, gyakran zavarba ejtő tónusban. Több kijelentése felháborodást, társadalmi vitát váltott ki: volt, amikor a nők elleni erőszakról, máskor a szegénységről, a hajléktalanságról vagy épp a „túlérzékeny” társadalomról beszélt lekezelő hangnemben.
A legnagyobb botrányt tavaly októberben a Szőlő utcai javítóintézeti prostitúciós ügy kapcsán tett megjegyzései okozták, amikor a volt igazgató bűncselekményeit úgy kommentálta, hogy „mindenki jól járt”, és a történteket remek pénzkereseti lehetőségként kezelte. Későbbi magyarázkodása ellenére a mondatok mögötti gondolkodásmód árulkodó maradt.
A mai sikeres előadókról is furcsa véleménye van: „Majka csak a pénzért rappel, Azahriah pedig olyan, mint a malária.” Szerinte „a fiatal zenész nem érti, milyen súlya van a szavainak, és jobb lenne, ha gondolkodna is, mielőtt ír.”
Mit kezdjünk Feróval?
Mindezek ellenére Nagy Feró kulturális jelentősége vitathatatlan. A Beatrice mellett szerepelt az István, a király című legendás rockoperában, Bergert alakította a Hairben, énekelt az Attila – Isten kardjában, játszott filmekben és színházban, rádiós és tévés műsorvezetőként (Garázs, Rockkalapács) generációkat szólított meg. Díjai, elismerései – köztük a Kossuth-díj – a magyar rocktörténet meghatározó alakjai közé emelik őt.
Egy nyolcvanéves művész esetében azonban már nem kerülhető meg a kérdés: mit kezdjünk ezzel a felemás örökséggel? Mert Nagy Feró pályafutása legalább annyit elárul Magyarországról, illetve erről a régióról, mint saját magáról.
Kapcsolódó cikkünk
A magyar közbeszéd már így is pattanásig feszült, mint egy túlhúzott gitárhúr – ehhez képest Nagy Feró október 23-i mondatai a Szőlő utcai ügy kapcsán úgy csattantak, mint egy elrontott akkord. A Beatrice frontembere a javítóintézeti prostitúciós botrányról úgy beszélt, mintha sima üzleti megállapodásról lenne szó.
A jelenleg is előzetes letartóztatásban ülő volt intézményigazgató tevékenységével kapcsolatban egyebek közt azt mondta: „Csak kereste a pénzt ezzel, lányokat futtatott, a lányok is keresték a pénzt ezzel, mindenki jól járt, nem?” Majd amikor magyarázkodnia kellett, kijelentette, hogy ő csak felnőtt nőkről beszélt, nem gyerekekről. Csakhogy itt nem pusztán egy szófordulat volt a probléma, hanem az a gondolkodásmód, amelyet a mondat mögött látunk.
Feró szavai sokaknál kiverték a biztosítékot, nem véletlenül. A Szőlő utcai ügy ugyanis nem „pénzkereset” volt, hanem egy szervezett bűncselekmény-sorozat, amelynek áldozatai gyerekek voltak, még ha azóta felnőttek is. Az, hogy egy közéleti szereplő apaként, nagyapaként képes volt ezt relativizálni, jól jelzi: a társadalom bizonyos része még mindig nem érti, mit jelent a kiszolgáltatottság.
Talán Wolf Kati reagált a legőszintébben, amikor a Facebookon a következőt írta egykori mentorának: „Akár a szereplési vágy, akár valamilyen rosszul értelmezett vicceskedés mondatja veled ezeket az óriási hülyeségeket, akkor is rettenetesen káros, amit csinálsz.” Igaza van. Ez az ügy arról szól, hogyan gondolkodunk nőkről, áldozatokról és általában a hatalommal való visszaélésről. Amikor valaki azt mondja: „ha bajuk lett volna, bementek volna a rendőrségre”, az nemcsak tájékozatlanság, hanem mélységes empá-tiahiány is. Az ilyen mondatok a bűnösöket mentik, és újra megalázzák az áldozatokat.
Feró szerint a prostitúció „ezeréves szakma”, és bár keresztényként nem tartja erkölcsileg normálisnak, azért nem ítéli el az ebből élőket. Csakhogy a Szőlő utcai ügyben nem önálló döntésről, nem „szakmáról” van szó, hanem kiskorúakról, akiket kihasználtak. És nehéz lenne az öregkori leépüléssel magyarázni, hogy Feró ezt nem látja.
A legijesztőbb mégsem az, amit ő mondott, hanem az, hogy hányan gondolják ugyanezt. Hogy a „mindenki jól járt” logikája beette magát a közgondolkodásba. Hogy még mindig túl sokan hibáztatják az áldozatokat, és túl kevesen azokat, akik visszaéltek hatalmukkal. Nagy Feró kijelentése ezért nem egyszerűen botrányos: ez egy tükör, amelyben nemcsak ő látszik, hanem mindaz, amit engedünk kimondani és elsimítani.
Olyan véleményeket is olvastam, hogy „csak elszólta magát”, vagy „provokálni akart”. De egy Kossuth-díjas, a magyar könnyűzene fontosabb alakjaként számon tartott zenész szavainak súlya van – még ha nem is tudatosítja. És ha a magyar közéletben bárki azt gondolja, hogy a botrányt a „baloldali kórus” szítja, akkor nagyon rossz dalra táncolnak. Mert nem a politikai táborok háborúja ez, hanem az empátia próbája. Az ilyen ügyek arról is szólnak, mennyit ér egy ember méltósága. Ha ennyit sem, akkor tényleg mindannyian rosszul jártunk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
