1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, melynek következtében a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.
A 2. magyar hadsereget német kérésére, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá. 1942 tavaszán mintegy 200 ezer katonát küldtek ki a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni
Az első magyar kontingens 1942. július 7-én érte el a Dont, ahol védelembe mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. A 2. hadseregben magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fegyverzet és felszerelés (a németekéhez képest) korszerűtlen volt. A nyár folyamán a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek során mintegy 26-27 ezer magyar katona vesztette életét. A tisztikar 20 százaléka, a legénység 15 százaléka és a munkaszolgálatosok 6 százaléka esett el, halt meg, került hadifogságba vagy sebesült meg október 1-jéig. A beígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat és 8-12 kilométer mélyen hatoltak előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törték át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv vezérezredes ragaszkodott a parancshoz, jóllehet ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna. A magyar katonáknak az orosz és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben (azonban az akkor itthon rendelkezésre álló legjobb fegyverzettel látták el őket, tehát nem igaz, hogy az akkori magyar vezetők „koncként” dobták oda a magyar katonákat), többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartani magukat.
Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német 2. hadsereg alárendeltségébe került III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg zöme 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”, a III. hadtest azonban csak február 2-4. között tudott kitörni a szovjet gyűrűből. Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt január 24-i hadparancsának megfogalmazására: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A katonákat gyávasággal vádolta és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A megalázó és igazságtalan parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette újjal.
A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a kommunista Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.
A 2. magyar hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma mintegy 125-130 ezer (pontosabb becslés szerint 128 ezer) főre tehető. Közülük 49-50 ezren estek el, és csaknem ugyanennyien sebesültek meg, a hadifogságba esettek száma pedig 27-28 ezerre tehető. Közülük kevesen térhettek vissza, a legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
