Évközi 34. vasárnap, Krisztus a világmindenség Királya– Gondolatok az evangéliumhoz ( Mt 25,31–46)
„Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked?” Azon a félelmetes, mégis reménnyel teli utolsó napon, amelyről a vasárnapi evangéliumban (Mt 25,31–46) Jézus azt mondja, hogy akkor dől el minden, s kiderül, vajon üdvözülünk-e, olyan dolgok számítanak majd, amelyeket észre sem veszünk.
Egyszer egy nagy professzor azt mondta a dogmatikaórán, ahol a végidőkről volt szó: ő úgy képzeli el az utolsó ítéletet, hogy amikor majd megkérdezik tőle, mire is büszke, akkor hiába feleli, hogy írt tizenöt könyvet a keresztény hitvallásról. Hiszen azt mondják majd: Igen, igen, valahol megvannak ezek a könyvek a többi milliárdnyi között, de mégis: mire büszke úgy igazán, a szívéből? És akkor eszébe jut majd valami, ami olyan apró részlet volt, hogy amikor történt, talán föl sem tűnt, de mégis, benne volt szívének egész szeretete.
„Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” Mi, emberek, gyakran meg akarjuk váltani a világot. Egyszer s mindenkorra le akarunk számolni a gonosszal, meg akarjuk gyógyítani az összes betegséget, és fel akarjuk számolni a világ minden szenvedését. Mi mindig nagyban gondolkodunk. Ezért aztán irigykedünk azokra, akik hatalommal bírnak, mert ők biztosan jobb pozícióban vannak ahhoz, hogy sok jót tegyenek. Az evangélium szerint ez pont fordítva van. Amit eggyel a legkisebbek közül megteszünk, az számít. Ott fordulhat meg a világ. A nagy dolgok a legkisebbeken múlnak.
Ez a logika vezeti az özvegyasszonyt, amikor a két fillérjét odaadja, ez teremt öt kenyérből és két halból tömegeket tápláló lakomát, ez van benne a mustármagban, a sóban és a kovászban, és ezen múlik, hogy vajon melyik oldalára állít majd az Úr azon a napon. Mi úgy gondoljuk, hogy minél nagyobb a teljesítményünk, annál inkább kiérdemelhetjük az elismerést. Isten azonban a legkisebbek szemével látja a világot. Olyan perspektívából, amely észrevétlen, és éppen ezért mindenütt jelenvaló.
És ez a mi reményünk. Mert belül, legmélyebb pillanatainkban világosan látjuk, hogy nagyszerű eredményeink és teljesítményeink csak ideig-óráig elégségesek. Ha ezekhez volnánk kötve, bizony sohasem lehetnénk szabadok.
Ekkor halljuk meg: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta!”
Szerző: Juhász-Laczik Albin
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
