Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„de nem arra megy le a nap,
amerre alkonyodik.
hanem egy ember felé.”
(Hegedűs Gyöngyi: das rad der zeit)
A számadásnak, számvetésnek, létösszegzésnek komoly hagyománya van költészetünkben. Az Osztályrészemtől (Berzsenyi) az Őszikéket író Aranyon át a Számadás szonettciklusig (Kosztolányi) vagy a Megtanulni élni trilógiáig (Kántor Péter) és tovább. Hogy Szentmártoni János is elért ebbe a révbe, nem ad okot csodálkozásra. Az már inkább, hogy ez a ráérősen kibontakozó, bátran alanyi líra jószerével már a kezdetektől a higgadt visszatekintések és összefoglalások művészetét gyakorolta.
A fiú, majd a férfi, a férj és az apa civil önazonosságát eközben minduntalan átszínezték a költői-értelmiségi identitás kérdései, kétségei. S ide – mert a fölmért világhoz – tartozó körülmény, hogy Szentmártoni legújabb verseiben is ajánlások, hommage-ok, megszólítások és elsiratások sora jelzi a földi elköteleződések egekre mutató komolyságát. (Arany János, Nagy László, Király László, Oláh János neve művészeti értékjelzet és erkölcsi égtájválasztás.)
Érdemes a könyvészeti kivitelről is szót ejtenünk. A borítókép tetszetősen önreflexív alakzata a szembenézés magatartását, az önvizsgálati hajlamot nyomatékosítja. Ez az elemző igény a költői mivoltot és a fiúból férfivá lett személy létállapotát egyaránt elemeire bontja – hogy az elemekből költemények állhassanak össze.
S miféle költemények?
A vallomásosan emlékező és óhajtóan modellált beszédirány rímes csaknem-szabadversekben nyújtózik közelítő távlatok felé; az időszembesítés szigorát mérlegelő türelem enyhíti. Olyan maradandóan szép verseket eredményez ez a kitartóan önfaggató líraiság, mint – csak példaképpen – a Szüret vagy a Pénelopéhoz.
Ulisszesz (Odüsszeusz) alakja vissza-visszatérő alteregó Szentmártoni János költészetében; ami azt is jelenti: ez a líra az út, az utazás toposzát elsőrendűen a hazatérés vágyával, a visszafoglalható otthonosság ethoszával társítja: „El kell érnem a legbelső partot, / hogy a csalódás ne fordítson vissza” (Amikor hazaér. Epilógus). A tenger és a kikötő, a víz és a part szimbolikus kettősében létteljesség mutatkozik meg, mely a folytonos fenyegetettség („Elindulok a papír hóviharában” – Jegyzetek [3.]) és a morális dac („…akkor is ünnep lesz a vége!” – Amikor hazaér. Variáció [2.]) energiáit is magába gyűjti. A szőlő, a bor, az ének és a tánc motívumrendje pedig társakat is kerít a víz, hó és sár évszakos övezeteiben bolyongó versbeszélő köré.
Ebben a versvilágban „térdig ér a szomj” (A legkisebb királyfi); de ki kelhetne át a szárazság tengerén, ha nem a „versek árbócához” (Egy este az iszkázi kertben) kötözöttek titkos társadalma?
A szerelem emlékezete, a hiányok jelenkora, a búcsúvétel fokozatai elégikus versnyelvi magatartást hívnak elő, mégsem a csüggetegség érzülete hatja át a könyvet. Jövendőmondó reménység beszél, amikor új otthonok, de legalábbis tiszta jelenlétek ígéretében összegződik Szentmártoni János poétikai kultúrája: „De nem az a lényeg, hogy ellenálljunk, / hanem hogy álljon valami / a nyomunk helyén, / amikor elvonul az ár, a zaj, a semmi, / s kifut velünk az eredmény hajója, / sejtelmek és tanulság nélkül” (Fesztivál után). – „De vége lesz ennek egyszer, / fölkelek egy reggel, / s mikor még minden nyújtózkodva ásít, / körém ülnek a lombok, a szerelmeim, / én, meg az a másik” (Tanvers az ásásról).
Szentmártoni János: Eső előtt hazaérni, Magyar Napló – FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2024.
Fotó: Pixabay; Magyar Napló – FOKUSZ Egyesület
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
