A harmincas évek jelentik Franciaország délkeleti csücske, az olasz határhoz közel, mintegy száz kilométeren át húzódó Azúr-part aranykorát.
A sós vizű és kedvező klímájú – viszonylag enyhe telekkel és tikkasztó nyári kánikulával járó – földközi-tengeri partvidék látogatói köre ekkorra jelentős részben lecserélődött. Míg a vidék a századfordulón még döntően az angol arisztokrácia kedvelt üdülőhelye volt – és kiszolgálásukra jelentős számú olasz vendégmunkást foglalkoztatott –, a gyönyörű, kisebb-nagyobb öblökkel tarkított, homokkal és finom kavicsokkal borított tengerpartra már a szélrózsa minden irányából érkeztek látogatók. Úrhatnám arisztokraták, bohém mágnások, a luxusautók szerelmesei, lazítani, pihenni vagy inkább feledni vágyó művészek, politikusok és sztárok ugrottak fejest a carpe diem életérzésbe. Mások számára pedig a karnyújtásnyira elterülő tenger, a gyönyörű kertek és ligetek, valamint a hajnalra finom, fűszeres fenyőillatot hozó nyári szellő teremtett olyan nyugodt környezetet, ahol a világtól elvonulva lehetőségük nyílt az alkotó energiákat a fojtogató leadási határidők miatt sürgető munkára fordítani. A Riviérát gazdagok, sztárok és ünnepelt írók lakták be. Itt vásároltak vagy építtettek maguknak villákat, vagy hosszú nyári szabadságuk idejére béreltek elegáns szállodai lakosztályt, egymásnak adták a partikat, és élénk társasági életet éltek. A kilencvennégy éves Anne de Courcy angol biográfus és újságíró közülük is döntően Coco Chanelt mutatja be, a divatmogul alakja köré szőve a francia Riviéra utolsó nagy évtizedének és látogatóinak történetét. Mindezt 1930-tól, Chanelnek Anglia leggazdagabb emberével, Bendorral, Westminster hercegével folytatott hosszú liezonja végétől az idillnek jó időre véget vető második világháború záróakkordjáig.
Franciaország még duzzad az erőtől és az önbizalomtól, az első világháborús győzelmet követően presztízse delelőre hágott, az európai vezető szerep ideáljától mámoros polgárait a baljós előjelek ellenére a békeidők álnyugalma töltötte el. Virágzott a francia gasztronómia, az ország társadalmi-kulturális hatása messze túlterjeszkedett a régión, és legalább egy csipetnyire mindenkire hatott a francia életérzés. Párizs pedig nemcsak a Birodalom, hanem egyszerre a szerelem fővárosa is volt. Az évtized közepén itt énekelte először édesbús francia sanzonjait Edith Piaf, hogy aztán a főváros zenei pódiumairól a negyvenes évek közepére eljusson a világhírig, a divat és a nőiség koronázatlan nagyköveteként pedig a következő évtizedeket Coco Chanel testesítette meg.
A Gabrielle Bonheur Chanel néven született Coco élete pedig egyáltalán nem indult sikertörténetnek. Apja házalóárusként dolgozott, anyja pedig (a szülei nem voltak házasok) tizennégy éves korában meghalt. Chanel a ciszterci apácák egyik szigorú, puritán árvaházába került, ahol megtanult varrni. 18 éves korában „szabadult”, és nagynénjével varrónőként szerzett munkát egy közeli városban, ahol egy kis mellékesért egy kabaréban is énekelt. „Elvesztettem szegény Cocómat, Coco kutyámat, akit imádok” – így kezdődött az egyik dala, amiről aztán rajta ragadt a név: Coco. Elbűvölő személyiségével a szemrevaló nő hamar a férfiak célkeresztjébe került, Chanel pedig megtanulta kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, és az anyagi segítséget társadalmi mobilizációra váltani. Courcy sok példát hoz Chanel különböző párkapcsolataira a pragmatikus szeretői vagy társszeretői viszonyoktól a barátsággá szelídülő szerelmeken át az igazi, nagy, sírig tartó komoly érzelmekig. Chanel nem szeretett egyedül lenni, de párkapcsolatai alatt is megőrizte függetlenségét.
Könnyen elsajátította, hogyan kell viselkedni a legfelsőbb körökben, egy arisztokrata, Boy Capel volt első nagy szerelme. Az ő anyagi támogatásának köszönhetően nyitotta meg első kalapkészítő műhelyét, amit aztán gyorsan kinőtt. Chanel letisztult, inkább szolidan elegáns munkái homlokegyenest ellentétei voltak az addig divatos harsányan hivalkodó, tollakkal és ékszerekkel díszített női fejfedőknek. Később, már befutott divattervezőként is bátran szakított a konvenciókkal: merészen épített a fekete-fehér csíkos felsőkben rejlő feszültségre, meghonosította a női tweedzakót és ékszerekkel halmozta el az egyszerű pulóvereket. Egyedi formavilága a kényelemre és az egyszerűségre épített. „Egyszerűen fogom felöltöztetni őket, ráadásul feketébe” – jegyezte meg egyik este a színházban. Az addig kizárólag a gyász színeként viselt fekete ruha hétköznapi viseletté „honosítása” akkora sikert hozott neki, hogy a Vogue magazin 1926-ban a kis fekete ruhát Chanel Fordjaként aposztrofálta.
Munkamódszere a következő volt: elképzeléseit nem tudta felskiccelni (nem tudott rajzolni), hanem részletesen elmondta az asszisztenseinek, majd a durván elkészített ruhákat ollóval és gombostűvel saját maga öntötte végleges formába. Külön figyelt a részletekre, a színek mellett az anyagokat is személyesen választotta ki – alkalmanként több száz mintából. Egyedi couture ruhái csakhamar híressé és gazdaggá tették, a Ritz szállóhoz közeli első divatáruházának ruhapróbáit már hónapokkal előre le kellett foglalni.
„Nem én diktálom a divatot. Én magam vagyok a divat” – később ezt az elsőre nem túl szerény öndefiníciót hirdette magáról Chanel, aki viszont tényleg évtizedekre a divat megtestesítőjévé vált. A harmincas évekre az elegáns, felszabadult nő szinonimájaként igazán sokoldalúnak bizonyult. Gyakran idézte a francia költő és esszéista, Paul Valéry örökbecsűjét: „Annak a nőnek, aki nem használ parfümöt, nincsen jövője.” Imázsa növeléséhez és elterjesztéséhez ezért a parfümbizniszbe is beszállt. Ugyan nem ő készítette az illatot, mégis ő választotta ki a mintákból azt, ami aztán Chanel No. 5 néven „a világ legismertebb illata lett”, Chanelnek pedig – kifejezetten előnytelen, mindössze 10%-os részesedése ellenére – multimilliókat hozott. A ruhák mellett érdekelték az ékszerek is: provokatív újításként vezette be a drágakövek keverését értéktelen hamisítványokkal, a látványos, hangsúlyos nyakékek pedig jól egészítették ki a minimalista Chanel-ruhákat.
Szinte futószalagon dolgozott, kivéve, amikor 1930-tól kezdve a francia Riviérán töltötte szabadságát. A partvidék mágnesként vonzotta a hírességeket. Chanel itt vásárolta meg a La Pausa nevű villát és a mellette lévő többhektáros parcellákat (köztük egy olajfaligettel) – ami az első kizárólag saját tulajdonát képező otthona lett. A birtokon álló három épületet átalakíttatta: azokból központi lakóház és két kisebb méretű vendégház lett. A munkával, ajánlásra, egy helyi tehetséges építészmérnököt, Robert Streitzt bízta meg. A mindössze huszonnyolc éves fiatalember nagy elánnal látott a feladathoz, az átalakítási munkákat maga a „mindig széles jókedvvel” érkező mademoiselle is havonta ellenőrizte. Courcy olyan, Chanel személyiségét megmutató részletekre is kitért, mint amikor egyszer a Párizsba siető építészmérnök defektet kapott és a pontosságra pedánsan ügyelő Chaneltől szemrehányást várt, az pedig a tömegközlekedéssel késve érkező Streitznek saját garázsából adott egy ugyanolyan autót, mint amilyent az az útszélen kényszerült hagyni. Chanel, aki minden részletre ügyelt a villa berendezésekor kifejezetten kérte az építészt, hogy otthona tükrözzön valamit az aubazine-i zárda (amelynek szigorú környezetében a gyerekkorát töltötte) motívumaiból is.
A partvidék gyönyörű villái és a környező települések egyszerű, tisztes házai ugyanolyan ellentétben álltak egymással, mint az ideiglenesen vagy tartósan itt tartózkodó hírességek a hajnalonta kihajózó mezítlábas halászokkal. Itt lakott egy kőszirtre épített kastélyszerű villában Paul Poret, Chanel korábbi riválisa, nem messze a La Pausától egy kis falu kockavilláját vásárolta meg a tüdeje miatt mediterrán éghajlatra kényszerülő Aldus Huxley (aki itt írta meg a Szép új világot). A közelben élt Wolf Barnato, gyémántkereskedő, krikettjátékos és autóversenyző, aki fogadásból Bentley Speed Six kupéjával versenyre kelt a gyors és fényűző – Cannes-tól Calais-be tartó – Kék Vonattal és jócskán győzött. Cocteau – aki ekkor már teljesen az ópium fogságában élt – nem egy villában, hanem egy közeli szállodában rendezkedett be és csak ritkán hagyta el a lakosztályát. De a kötetben olvashatunk Georges Simenon-ról is, akinek tollából három regény született a nyaralóhelyen, és a környéken dolgozott Kurt Weill és Bertold Brecht, valamint a kortárs német irodalom legnagyobb alakja – a Németországot zsidó származású felesége és a nemzetiszocialista térnyerés miatt kényszerűen elhagyó – Thomas Mann is. A partvidék kifejezetten kedvelt volt a románcokban és a titkos légyottokban utazók számára, az író H.G. Wellstől, a volt brit miniszterelnök Lloyd George-ig. Az egyetlen realista köztük talán Churchill volt, akit igazán érdekelt a jövő, és sokat foglalkozott a náci Németország és a fasiszta Olaszország külpolitikai terveivel és a közelgő háborút előre vetítő agresszív, mindegyre csillapíthatatlan háborús jelekkel – a többiek inkább a mának éltek.
Coursy kiadott művekből, sajtócikkekből, emlékiratokból és saját maga készítette interjúkból rakta össze az évtized végére a Riviéra előbb teljes pompájában megmutatkozó, majd fokozatosan megváltozott világát és hétköznapjait. 1935 még a glamúr csúcspontja: a strandokon bronzbarna testek merültek a tengerbe, esténként gyönyörű autókon érkezett vendégek sereglenek a fényűző partikra, ahol kifogástalan kiszolgálást élveztek, koktélokat és finom ételeket fogyasztottak, a kikötőket pedig elegáns jachtok töltötték meg. Se szeri, se száma a kötetben az elbeszélt szerelmi viszonyoknak, különleges találkozásoknak és sztoriknak. Az évtized vége viszont már sokkal komorabb képet mutat: a látogatók köre felhígult, a milliomosok, playboyok és hírességek mellett egyre nagyobb számban akadtak az Anschluss után itt menedékre lelt osztrák és német zsidók, a spanyol polgárháború elől menekült internáltak tömegei. A gondtalanságot és a háború elkerülhetőségének illúzióját ekkorra felváltotta az esti elsötétítés, a németek feltartóztatására kiépített erődrendszerbe, a Maginot-vonalba, vetett vakhit és a közelgő háború fenyegető rémképe. Sok német zsidót – ellenséges állampolgárokként – internáló táborba zártak, a németek egyszerűen megkerülték az erődrendszert és közeledtek Párizs felé, Chanel pedig milliókhoz hasonlóan elhagyta Párizst, majd mégis újra visszatért és a diplomata Von Dincklage személyében befolyásos német szeretőt tartott. Franciaország hat hét után kapitulált, a németek bevonultak a fővárosba, amelynek lakói nemsokára már fáztak és éheztek, az ország két zónára szakadt – a megszállt északi fejlett részekre és a németekkel kollaboráns Vichy-re, a Riviérát pedig olasz, később német csapatok foglalták el
A harmincas években a riviérai forró nyarak reggeleit a libériás inasok a Hispano-Suizák, Bugattik, Rolls-Royceok és más luxusautók polírozásával kezdték, amelyre a tenger felől fújó szél reggelre finom vörös homokot hintett. A Chanel a Riviérán-ban is, Courcy, akárha maga is csak megtisztítana egy képet – például a borító csinos, strandpizsamás nőinek fotóját – a feledés rárakódott finom homokjától, így a háttal álló, egymásba karoló szereplők arcokat, sorsokat és történeteket kapnak. A kötet összegzése egy egészen egyedi és rendkívüli életpályának, emellett Chanel példáján keresztül betekintés az arisztokrácia, a „kiváltságosok” és a művészek bohém, szertelen, időnként irigylésre méltó, máskor megmosolyogtató vagy taszító életvitelébe és sorsába.
A második világháború végén komoly „tisztogatás” kezdődött, a náci kollaboránsok után hajtóvadászatot rendeztek, sok száz főt ki is végeztek, a németekkel ágyba bújt nők haját kopaszra borotválták, őket nyilvánosan megszégyenítették. Német szeretője miatt Chanelt is elvitték, a kihallgatásról azonban pár óra múlva szabadon távozott. Talán Churchillhez fűződő jó kapcsolata mentette meg, talán az, hogy már a háború kezdetén bezárta párizsi divatházát, vagy az a gesztus, hogy minden amerikai katonának felajánlott egy üveg No. 5-t, hogy küldje haza a feleségének.
A második világháború maga alá söpörte a La Pausa egykori nyüzsgő világát is. A környezet kulturális mágnes szerepe ugyan megmaradt, sőt Courcy szerint a Riviéra hamar regenerálódott: a németek által lerakott taposóaknák ezreit – zömmel német hadifoglyokkal – eddigre felszedték, az első, 1946-os, Cannes-i filmfesztivál vonzani kezdte a látogatókat, 1949-től már a Kék Vonat is újra járt és a légi közlekedés is elindult. 1947-re a Riviéra látogatói száma elérte a háború előtti szintet. A Riviéra fénykorára még jól emlékező hírességek közül többen is visszatértek, de a látogatók köre kicserélődött: zömmel már kevésbé tehetős turisták jártak a tengerpartra, a luxusvillák helyett pedig számukra jóval szerényebb lakóhelyek épültek. Chanel Svájcba költözött, a következő években ugyan még többször ellátogatott La Pausába, azonban „többé már nem tekintette az otthonának”, 1953-ban pedig túl is adott a Roquebrune nevű kis falu tetején álló, Mentonra, Monacóra és az azúrkék öbölre néző gyönyörű villán.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
