Fekete-Győr Romániában kampányolt egy román jelölt mellett, majd Donáth Anna nevezte büszke szlovákoknak a felvidék magyarokat.
Olvasom a függetlenobjektív fellegvár, az Index oldalain, hogy „Horn Gyula fia keményen beszól Kövér Lászlónak”.
A cikk szerint az utód kikérte magának, hogy Kövér László házelnök hazaárulónak nevezte az apját. Az igazság ellen tiltakozni nem szerencsés dolog, és azt gondolhatná az ember, hogy az ifjabb Horn nem gondolta végig a dolgot, mikor megpróbálta apját mentegetni és a házelnököt besározni.
Az ifjú Gyula, aki láthatóan örökölte apjának pufajkával és dobtáras géppisztollyal illusztrált jogérzékét, különös érvelésre ragadtatja magát. Gondolatmenete, mellyel Kövér Lászlót szapulni akarta, súlyosan önellentmondó ugyanis, hiszen MSZMP tagsággal vádolja – ami nem igaz egyébként –, tehát úgy véli, hogy ez rossz fényt vet rá. Akkor viszont milyen fényt vet az apjára, aki nem egyszerű tag, hanem egyik vezetője volt ennek a pártnak? Önmagában az teljesen jelentéktelen, hogy ifjabb Horn Gyula – akinek létezéséről sem halottam eddig, hál’ Istennek – kiről mit mond. Van azonban itt valami, amit eddig – én legalábbis – úgy tűnik, félreismertem. Ez pedig nem más, mint a motiváció kérdése.
Eddig azt hittem, hogy ezek a mindenféle ellenzéki figurák pusztán politikai okoknál fogva, számukra racionális döntések alapján mondják, írják, amit mondanak és írnak. Tévedtem.
Rá kellett döbbennem, hogy ez sokaknál egyáltalán nem így van; ezek, meghökkentő módon el is hiszik, amit mondanak. Különösen igaz ez a mostanában a politikába lépő fiatalokra. Emlékezetes eseteket produkáltak gyorsan egymásután. Ismeretes a Momentum képviselőinek produkciója az EU parlamentben, mikor minden erejükkel meg akarták/akarják gátolni, hogy a magyar képviselők a legkülönbözőbb tisztségekbe kerüljenek, ahonnan aztán segíthetnék az ország érdekeit. Erre nemrég rátettek még egy lapáttal. Fekete-Győr Romániában kampányolt egy román jelölt mellett, majd Donáth Anna nevezte büszke szlovákoknak a felvidék magyarokat. Semmiféle politikai érdekük nem fűződött ehhez. Sőt. Ebből is látszik: bizonyára komolyan gondolták, illetve nem láttak ebben semmiféle problémát.
Nem az a gond, hogy nem ismerik fel a politikailag helyes és helytelen cselekedeteket. Ezt eddig is tudhattuk róluk, nem hiszem, hogy bárkinek is lett volna valamiféle illúziója a képességeik tekintetében. Nem hiszem, hogy egyszerűen megvették volna őket, amint sokan gondolják. Nyilván a pénz, funkció, hatalom is motiválja őket, ám ez éppen nem indokolja, hogy saját politikai jövőjük ellen cselekedjenek. Az látható, hogy a természetes hazaszeretetnek még csak a nyomai sem fedezhetőek fel náluk. És nem értem, hogy ez miképpen lehetséges.
A szeretet – így a hazaszeretet is – érzelem, és nem annyira a megfontolások tárgykörébe tartozik. Hőseink bizonyára nem olvastak a magyar történelemről, azokról a nagyszerű tettekről és emberekről, akiket annak idején, úgy tizenéves korában, megszeretett az ember, akik életüket, egzisztenciájukat áldozták a hazáért, és akikre hasonlítani akart. Nem voltak szerelmesek Cecey Vicuskába, vagy Bornemissza Gergőbe gyermekként? Nem éltek együtt Arany költeményében a Galambóc várát ostromló, a törökkel harcoló Rozgonyi Cicellével és a többi hőssel? Úgy tűnik, nem. Lehet, nem is hallottak róluk. Aki nem érzi a lelke mélyén, hogy nem kéne román, vagy szlovák pártok mellett kampányolni olyan országokban, ahol vannak magyar pártok is, az elveszett a nemzet számára.
A szeretet – így a hazaszeretet is – tárgyában valami egyedihez, különlegeshez való vonzalom. Ám úgy tűnik, hogy fiataljaink jó része manapság az egyediséget csak magukban keresik és találják meg, már ha megtalálják. A többi minden legyen egyforma, hogy bárhol kényelmesen érezzék magukat. A nagyvárosok sikátorai, szemétdombjai és aszfaltja pedig egyforma szerte a világon mindenütt. Azt mondjuk nem értem, hogy ha ez így van, akkor miért kell elutazni bárhová is, hiszen mindenütt ugyanazt találják.
Amit a gyerekeink tesznek, azért természetesen mi is felelősek vagyunk, mi több, mi, akik neveltük őket, mi vagyunk leginkább felelősek. Nem tanítottuk meg, nem értettük meg velük a haza szó értelmét. Ezzel pedig, ha tetszik, ha nem, megfosztottuk őket valamitől. Vajon kik lehettek a tanítóik? Attól tartok, itt kell keresni a probléma gyökerét. Mert ez a kultúrkampf igazi tétje: a gyermekeink lelke. Mert nem tud hazafiságra, hazaszeretetre tanítani az, akinek magának sincsenek ilyen érzelmei. Mi pedig, mégis rájuk bízzuk őket.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
