A Kriegsmarine technológiája: a tengeralattjáró-háborút meghosszabbító néhány megoldás

A Kriegsmarine technológiája: a tengeralattjáró-háborút meghosszabbító néhány megoldás

A Dönitz által vezetett tengeralattjáró-háborút a kiképzés és vezetés mellett a technológia tette veszélyessé az angolszász országokra. Az alábbi találmányok segítették ennek a hadviselésnek a maximalizálását és elnyújtását, ameddig lehetséges volt.

Elektromos torpedók

A második világháború idején a legtöbb ország elsősorban az eredeti sűrített levegős torpedók továbbfejlesztéseit használta. Azzal ugyan el lehetett süllyeszteni egy hajót, de volt egy jelentős problémája: nagyon drága volt. Ez nem meglepő, mivel csúcstechnikát képviselt a fegyver.

Erre a problémára volt részleges megoldás a fedélzeti ágyú. A német tengeralattjárók ezt a háború nagy részében kihasználták a járőrözésük meghosszabbítására. Viszont nem lehetett minden cél ellen fedélzeti ágyút használni.

A legjelentősebb innováció erre a problémára a világháború előtt a Harmadik Birodalom által kifejlesztett elektromos torpedó volt. Míg a többi torpedó füstgáz-vízgőz keverékkel működött, addig az elektromos torpedó akkumulátorokkal. Ez sokkal olcsóbb megoldás volt, egy elektromos torpedó feleannyiba került, mint egy gőztorpedó.

Ilyen torpedót először a Kriegsmarine alkalmazott a történelembe,n és a német tengeralattjárók által kilőtt torpedók legalább 70 százaléka akkumulátorokkal működött.

Az olcsóságon kívül a fegyvernek voltak további különbségei egy gőztorpedóhoz képes. Az egyik taktikai előny az volt, hogy a gőztorpedóval ellentétben nem hagyott maga után buborékcsíkot, ami miatt sokkal nehezebb volt észrevenni a megtámadott hajóról. Hátrányként megemlíthető, hogy nagyobb volt a karbantartásigénye.

A világháború folyamán a Birodalomnak a gőztorpedók gyártási költségét is sikerült jelentős mértékben csökkentenie.

Az XIV típusú tengeralattjárók

A Kriegsmarine egyik problémája az volt, hogy nem voltak tengerentúli bázisai. Ezért a tengeralattjárók Európától távoli újratöltésére más módot kellett alkalmazni, mégpedig járműveket. A háború elején ezek felszíni hajók (Troßschiff) voltak, amelyek jó szolgálatot tettek, viszont sebezhetőek voltak és az angolok azokat 1941-ben elkezdték levadászni (annak ellenére több túlélte a háborút). Ezért a németek kifejlesztettek egy új tengeralattjáró típust, az XIV típust.

Ezek a tengeralattjárók minimális fegyverzetet hordoztak, de nagy mennyiségű üzemanyagot tudtak befogadni, gyakorlatilag merülésre képes tartályhajók voltak. Az adatok szerint a 10 bevetett ilyen típusú tengeralattjáró összesen közel 400 alkalommal töltött újra más tengeralattjárókat a tengeren. Üzemanyag mellett mással is el tudták látni a járőröző tengeralattjárókat, például lőszerrel, alkatrészekkel, és még pótlegénység is volt az XIV típusú tengeralattjárókon, akik legénységben elszenvedett veszteségeket pótolhattak.

Az viszont tény, hogy ’45-re levadászták ezeket a tengeralattjárókat. ’42-ben nagy jelentőségük volt, lehetővé tették az amerikai partok előtti hadműveleteket.

Hírdetés

Az U-Flak

1943-ban a tengeralattjárók számára már komoly problémát jelentett, hogy az Angliából felszálló repülőgépek már a francia partok (pontosabban fogalmazva: Vizcayai-öböl) közelében megtámadták a bázisaikról induló tengeralattjárókat. Erre az egyik megoldás, amit Kriegsmarine alkalmazott, az az volt, hogy csapdát állítottak az angol repülőgépeknek. Erre találták ki az U-Flakot.

Az U-Flak olyan tengeralattjáró volt, amelyre a lehető legtöbb légvédelmi löveget helyezték. Ezek 1943-ben álltak szolgálatba, és kezdetben meglepték a támadó repülőgépeket, ami miatt a briteknek óvatosabban kellett eljárniuk. Ez néhány hónap haladékot adott a tengeralattjáró-offenzívának, miután a britek új módszereket dolgoztak ki az U-Flak ellen. Ezért ezeket a tengeralattjárókat később visszaalakították szabványos tengeralattjáróknak, bár a visszaalakításban az is szerepet játszott, hogy akkor már az átlagos tengeralattjárók is megerősített légvédelmi fegyverzetet hordoztak.

A Sperrbrecher hajók

A háború folyamán a Kriegsmarine számára egyre nagyobb problémát jelentettek az aknák. Erre a problémára az egyik válasz a Sperrbrecher (zártörő) hajók voltak. Ebben az esetben az volt a koncepció, hogy az értékesebb hadihajókat úgy védik meg az aknáktól, hogy egy sokkal kevesebbet érő hajó halad előtte a be- és a kihajózás folyamán. Ezzel gyakorlatilag az aknák robbanását felfogták a Sperrbrecherek, a tengeralattjárók pedig indulhattak a küldetésükre. Ettől a zártörők nem feltétlenül süllyedtek el, mivel azokat gyakran feltöltötték alacsony sűrűségű, vízen lebegő anyagokkal, ami miatt vízbetörés esetén is fennmaradtak a vízen.

A zártörők egy másik funkciója a légvédelem volt, mivel ezekre a hajókra számos légvédelmi löveget telepíthettek. Ezért a kihajózás folyamán a tengeralattjárókat a támadó repülőgépektől is védhették.

A világháború folyamán a Kriegsmarine több mint 100 hajót alakított Sperrbrecherré, amelyeknek nagyjából a fele odaveszett.

A kikötők védelme elködösítéssel

A kikötőkben horgonyzó hadihajók védelmének egy módszere az elködösítés volt. Ezt a német légvédelem már 1941 elejétől használta, és akár egész városokat be tudtak fedni mesterséges köddel.

Az egyik kikötő, amelyet védetek ezzel a módszerrel, a francia partok területén található Brest volt. Itt a városban telepített ködfejlesztőkkel azt 20 perc alatt el tudták ködösíteni, amely esetben a légierő nem látta a célpontokat. Volt olyan eset, amikor a mesterséges köd 4 órán keresztül védte a kikötőt a támadásoktól.

(Olvasónktól)

Források:

http://www.navweaps.com/Weapons/WTGER_Main.php
http://www.navweaps.com/Weapons/WTGER_WWII.php
https://www.german-navy.de/kriegsmarine/ships/auxships/dithmarschen/history.html
http://www.uboataces.com/uboat-type-xiv.shtml
https://uboat.net/types/milkcows.htm
https://uboat.net/types/u-flak.htm
https://www.german-navy.de/kriegsmarine/ships/minehunter/sperrbrecher/index.html
https://www.lonesentry.com/articles/ttt08/german-use-of-smoke.html


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »