Az emberek egy része manapság úgy tekint a korunkra, amelyben élünk, mint egy kitüntetett, megkülönböztetett időszakra, amikor nem érvényesek a más korokban megfigyelt jelenségek, amikor az emberek másmilyenek. Amikor nem követik el a korábbi századokban már ezerszer megfigyelt hibákat, amikor nem lehet háború, hiszen az ember ma már okos, és ismeri a háború borzalmait. Aztán ahogy látjuk szétrothadni ezt a „felülmúlhatatlanul okos” demokráciát, úgy kell rádöbbenni, hogy mi is csak egy rövid szakasz vagyunk az idő végtelen szalagján, és ugyanazokat a gyarlóságokat követjük el, mint amit elődeink már elkövettek, és utódaink is el fognak követni. És a háborúk is ugyanúgy részei a 21. századnak, mint az előző vagy későbbi századoknak. Mert az emberi természet örök, és amikor a konfliktusokat másképp már nem tudja megoldani, akkor a fegyverekhez fordul.
A címben leírt vérfagyasztó előrejelzés egy-két évtizede még kávézaccból való jóslásnak számított volna, amit minden balliberális egy „túltolt” összeesküvés-elméletnek minősített volna. Napjainkra azonban az élet ezt a tragikus lehetőséget egy egyre közelebb lopakodó realitássá változtatja.
Európa újra két részre szakadt, mégpedig újra az egykori vasfüggöny mentén. Most nem kerítésekkel választották fizikailag ketté, ahogy a hidegháború idején, most az emberek tudata és érzelmei váltak szét eléggé élesen a nyugat- és kelet-európai rész között. Az ok egyszerű: a keleti részen kimaradt a több évtizedes nyugati típusú agymosás, az ultraliberális átnevelés. Ez az átnevelés azért lehetett sikeres, mert ezt egy állandó életszínvonal-emelkedés kísérte, ami a nyugati magországokban egy tartós jóléti modellt hozott létre. Keleten nemcsak a jólét és az átnevelés maradt el, de a kommunista korszak nemzetellenes politikája a rendszerváltás után ellenreakciókat hozott létre, és az addig agresszíven elnyomott nemzeti érzelmek elemi erővel éledtek újra.
Az ambivalencia talán Németország példáján látható a legtisztábban. Hiába egyesült újra a két országrész, Németország nem lett egységes. A keleti német tartományok világnézete éppoly messzeségben található a nyugati országrésztől, mint például Magyarország világlátása Svédországétól. A nyugati agymosás hatása a németországi helyzetet látva érthető meg a legkönnyebben. A keleti országrészben még a balos világnézetű emberek túlnyomó többsége számára sem elfogadható a társadalom csatatérré változtatása, a tömeges bevándorlás, a genderizmus és a többi neomarxista agyrém, ami a nyugati országrészben teljesen elfogadottá és többségi állásponttá vált.
Az utóbbi 10-12 évben egy lassú jobbratolódási folyamat volt megfigyelhető Nyugat-Európában. Létrejöttek és/vagy jelentősen megerősödtek azok a pártok – főleg a migránskérdés következményeként – amelyek a nemzet védelmére hivatottak, és amelyeket a neoliberális oldal populistának nevez (az AFD, Le Pen Nemzeti Frontja, az olasz Északi Liga, a svéd Demokraták stb.) (Az utóbbi években némely pártot érintette egy kis névváltás és átfazonírozás, lásd a Nemzeti Front néven közismertté vált pártból lett Nemzeti Tömörülést és a már nem csak északi Ligát – a szerk.) Megerősödtek, de áttörést nem értek el, és az átrendeződést látva az utóbbi egy-két évben a globalista oldal is változtatott a taktikáján. Főleg a klímakérdés és a náciriogatás köré szerveződve jelentősen megerősödtek a zöldmozgalmak és a különböző szélsőbalos és antifasiszta csoportosulások.
A radikális oldalak megerősödése – bár erősen leépítette a középpártokat – egyelőre még nem borította fel az eddigi társadalmi status quót, a középrétegek nagy része – bár egyre riadtabban féltve jólétét és kényelmét – egyelőre kitartanak az eddigi pártjaik mellett. A kulcsszó a jólét és a kényelem, amelynek megtartásáért (ezt a tényt a kultúrmarxisták vették először észre) az emberek a végsőkig képesek elmenni, bármiféle kompromisszum, akár jelentős gyávaságok bevállalásával is. Ez legfőképpen a migránsok és a bevándorlás jelenségén érhető tetten, hiszen azzal Nyugat-Európában is mindenki tisztában van, hogy ezek a tendenciák nem vezetnek jóra, de a társadalmi béke és a jólét megtartásáért egyelőre minden áldozatot készek meghozni. Nyugat-európaiakkal beszélgetve észrevettem, hogy a mostani viselkedésük hosszú távú következményei őket is nyugtalanítják – nem is nagyon szeretnek távolabbi kilátásokról csevegni –, de belső riadalmukat a saját humanizmusukkal és vélt erkölcsi fölényükkel nyomják el. A demográfiai problémáikat a nyugat-európai országokban az agymosás hatására egyáltalán nem érzékelik végveszélyként. Elfogadják a népesség bizonyos mértékű csökkenését vagy (Franciaország, Svédország) azt, hogy a növekményhez a bennszülötteknek semmi köze sincs.
Mi az tehát, ami ezt a modellt képes destabilizálni, aláásni? Egyértelműen a jólét megrendülése vagy megszűnése. Amikor az veszélybe kerül, akkor ki fog derülni, hogy a fehér ember közel sem olyan tunya, mint amilyennek jelen pillanatban kinéz. Amikor nem lesz vesztenivaló, amikor közvetlenül jelentkezik az egzisztenciális veszély, akkor fognak radikalizálódni a nyugat-európai tömegek.
Mik azok a tényezők, amelyek előidézhetik a jólét szignifikáns csökkenését?
Ha bekövetkezik a vázolt életszínvonal romlás és megkezdődik a tömegek radikalizálódása, akkor az lesz a kérdés, hogy milyen irányba mennek ezek a folyamatok. Alapvetően kétféle kiút fog mutatkozni, úgy ahogyan annak idején a weimari Németországban: 1./ a kommunista típusú szélsőbalos, ultraliberális, és 2./ a radikális, nemzeti, rasszvédő mozgalmak által kínált lehetőségek. Nem lesz más lehetőség, mivel a jelenlegi életmód felszámolódása a liberális típusú demokrácia végét is fogja jelenteni.
A jelenlegi társadalmi folyamatokat nézve ennek az egésznek így nem is lehet más a vége, mint egy hatalmas társadalmi robbanás. Az EU (de valószínűleg az egész nyugati világ) válaszúthoz érkezett, az ellentétek feloldhatatlanok. Ezen a konfliktuson látszik, hogy ebben nem lehet kompromisszumot keresni, ez nem olyan kérdés, amiben gumigerincű politikusok meg tudnának állapodni. Itt ideológiák csapnak össze, és ez mindkét oldal számára a lét és nem lét kérdése, valamint a világ fejlett része számára a további út eldöntésének kérdése.
Várhatóan milyen erők fognak szemben állni egymással? Az életszínvonal csökkenése a legszegényebb rétegeket fogja elsősorban sújtani, köztük a bevándorlók nagy részét. Az ő segélyeken alapuló életmódjuk fog először ellehetetlenülni, ezért valószínűleg az ő lázongásuk lesz a konfliktusok eszkalálódásának egyik motorja. A bevándorló hátterűek az agymosott ultraliberálisokkal és szélsőbalosokkal lesznek a barikád egyik oldalán, míg a másik oldalon az eddig szélsőjobbnak számító rétegekbe fog politikailag „belecsúszni”, radikalizálódni a középrétegek nagy része és minden más konzervatív erő. A fejlettség, a globalitás és a mobilitás mai szintjén bizony könnyen elképzelhető, hogy a közel egy időben, de különböző helyeken kibontakozó konfliktusok egyetlen nagy nyugat-európai polgárháborúvá állnak össze.
Az idő ezúttal nem a nemzeti oldalnak dolgozik, az ultraliberális rothadás a bevándorlással szövetségben egyre erősebb nyomás alá helyezi a nemzeti létet, és a meccset minél később játsszák le, annál kevesebb ember lesz a konzervatív oldalon. Visszatérve Németországra, ott most első ránézésre nem úgy néz ki, mintha a jobboldal lenne a végső győzelemre esélyes. A történelem egy hasonló kört fog futni, mint az 1930-as évek elején, de most a balliberálisoknak sokkal komolyabb esélyt adnék, mint amivel a Vörös Front azokban az években bármikor is rendelkezett. Kérdés persze, hogy az általunk teljesen agymosottnak vélt német középrétegek valóban olyan vakok-e az igazságra, mint amilyennek kinéznek.
További kérdés, hogy kívülről kik és hogyan fognak ebbe beavatkozni? Milyen hatást fog ez gyakorolni a világ általános biztonsági helyzetére? Létezni fog-e az Egyesült Államok akkor, mikor erre sor kerül?
Sok-sok kérdés, amit ma még nem megválaszolható, de azt hiszem ez nem is cél. A cél valamiféle előregondolkodás lehet csak, hogy a végső konfliktus bekövetkezte esetén legyen egy vezérfonal, egy cselekvési program, ami mentén meg lehet majd szerveződni.
Az, hogy két generációnál is több idő telt már el az utolsó háború óta, sajnos nem jelenti azt, hogy a háború démona örökre elhagyta volna a kontinenst. Liberálbolsevikék álláspontja szerint a hosszú békeidőszak a nemzetközi integrációnak, az EU-nak és a liberális toleranciának, szabadságnak köszönhető. Természetesen ez a magyarázat köszönőviszonyban sincs a valósággal. A hosszú békeidőszak valójában három fő (és több kisebb) tényező következménye:
Napjainkra mindhárom tényező málladozni kezdett. A kétpólusú katonai szembenállás átalakult. Egy feltörekvő és egy hanyatló világhatalom gazdasági küzdelme került előtérbe, és válik mind elkeseredettebbé. A jólétet egy mindinkább közelítő világméretű pénzügyi válság körvonalai fenyegetik. Az újonnan belépő korosztályok, a fiatal nemzedékek életmódja erősen virtualizálódott, a tudásuk rendkívül hiányos, a múltat nem ismerik, és nem is foglalkoztatja őket.
A háborútól való félelem egyre inkább csak az idősebb korosztályok sajátja. Azoké, akik lehet, hogy meg sem fogják érni ezt az egyre közelebb lopakodó rémet. A nagy háború rémét…
Szende Péter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
